"A színpad olyan, mint egy röntgen"- Villáminterjú a Válótársak alkotóival

Tragikus hirtelenséggel hunyt el Balikó Tamás színművész, rendező, aki a Rózsavölgyi Szalonban Bernard Slade Válótársak című vígjátékát rendezte, melyben Für Anikó partnereként a férfi főszerepre is készült. A színház vezetése az alkotókkal közösen úgy döntött, a bemutatót megtartják. 

Lengyel Ferenc, a Katona József Színház művésze vette át.

A közönség az eredeti időpontban, december 16-án láthatja először a történetet, mely egy párkapcsolat 10 évéről, házasságról és válásról mesél. Für Anikóval, Lőkös Ildikó dramaturggal és Lengyel Ferenccel arról beszélgettünk, mit tehet az ember és a művész egy ilyen nehéz helyzetben. Van-e jó lépés, és hogyan lehet továbblépni.

Hogyan folytattátok a munkát?

Für Anikó: Én úgy döntöttem a tragikus hír hallatán, hogy nem folytatom tovább Tamás nélkül, a színház vezetése azonban másként határozott, és én ezt elfogadtam. Fájdalmas igazság, hogy a színházban a közönségnek való szolgálat mindent felülír. Azon a napon is játszottam, amikor a nagyanyám meghalt, és arra is emlékszem, hogy amikor Tolnay Klári elment, a Nagymama főszerepét pillanatok alatt átvette Kállai Ilona, amikor Bubik István elhunyt, Gáspár Sándor ugrott be a helyére, és még sorolhatnám tovább. Hiába helyettesíthetetlen az ember, mint személyiség, színház-funkcionálisan nem az. Természetesen minden más lesz utána, de a „masinának” működnie kell. Egy ilyen helyzetben nincs jó döntés, csak legkevésbé rossz. Illetve érdekek vannak, és azok felülírják az érzelmeket. Mondhatok nemet, mint ahogy az első pillanatban meg is tettem, de aztán azt gondoltam, ha ezt most félbehagyjuk, az abszolút színházellenes. Sőt, azt kell, mondjam, talán Tamás-ellenes is. Mi ezzel az anyaggal ugyanis már eddig is nagyon sokat dolgoztunk. Balikó Tamás ezt az előadást szinte készre „felrakta” – ahogy színházi nyelven mondjuk. Pénteken megtartottuk az első összpróbát, felvettük az egészet videóra, és jókedvűen búcsúztunk. Vasárnap, advent első vasárnapján jött ez a mai napig felfoghatatlan hír. Utólag tudatosult mindnyájunkban, hogy úgy hagyott itt bennünket, hogy ezzel a videóval ő letette ezt a dolgozatot, mintha csak azt üzenné: „innen folytassátok!” Azon is elgondolkodtam, hogy fordított helyzetben én mit gondolnék. Bizonyára az égből azt kiabálnám: „nyomás, srácok, csináljátok!”  Ebből csak így lehet továbbmenni. A színházban az embernek nem lehet magánügye. Mindemellett Zimányi Zsófia ezzel kapcsolatban is mondott egy számomra szép és okos dolgot – ami így is van, ha tetszik, ha nem –, hogy Tamás tovább él a munkáiban és azáltal is emlékszünk rá, hogy például ez az előadás is, a Válótársak műsoron van.

Ildi, annak idején az Új Színházban már kerültél hasonló helyzetbe. Te rögtön a folytatás mellett voksoltál?

Lőkös Ildikó: Szerencsére, nem a dramaturgnak kell döntenie egy ilyen helyzetben, még ha meg is kérdezik a véleményed. Ezekben a helyzetekben az Új Színház vezetői, ha nehéz szívvel is, de gyorsan – mert két ilyen váratlan, megrendítő halál is volt: Bubik Istváné és Huszár Zsolté – a folytatást választották. Bubik István helyére a Szentivánéji álom-ba például közeli barátja, Gáspár Sándor „ugrott be” Tompor szerepébe. Ő azonnal igent mondott, úgy érezte, Istvánnak tartozik ezzel. A mi előadásunk végén volt egy nagy ébredős-szerelmi jelenet, amikor Bubik István és Takács Kati szenvedélyesen egymásra találnak. Emlékszem, amikor először volt Bubik helyén Gáspár, és belenézett Takács Kati szemébe, nem csak ők, hanem az egész nézőtér érezhetően megrendült. Néhány év múlva Huszár Zsolt helyébe a Bethlen-be Szegezdi Róbert ugrott be. Az is nehéz volt, akkor is sokat sírtunk fiatal színészbarátunk korai halála miatt, a beugrópróbákról nem is beszélve, amikor mindig eszünkbe jutott, ő mit és hogy csinált. Az utolsó előadás után készült egy stábfotó, amelyen Huszár Zsolt is rajta van: Szegezdi Róbert fénykép formájában tartja a kezében. Természetesen most, Tamás esetében sem tehetünk mást, „show must go on”, azaz muszáj folytatnunk, hiába fáj. Az előadást Tamás emléknek ajánljuk.

Hogy zajlanak jelenleg a próbák?

F: A.: Zimányi Zsófia kérésére Ildikó vette át az irányítást, ő vezényli tovább Tamás elképzelései nyomán a munkát a videó felvétel, az asszisztens feljegyzései és az emlékeink alapján. Természetesen, úgy alakul a darab, ahogy ebben a stádiumban szokott, csak mostantól Lengyel Ferenc agyával, szívével és egyéniségével megspékelve.

Mennyiben más a munka Ferivel?

L.I.: Feri elfogadta ezt a helyzetet, hogy az előadás kétharmada kész van. Talán az idő rövidségére való tekintettel könnyebb is így neki. Természetesen neki is van személyes és színészi habitusa, és izgalmas figyelni, ahogy a kettő egymásra kopírozódik. Ott van benne a lengyelferiség, de felidézi Balikót is.

F.A.: Miután más a partnerem, belőlem is más dolgok jönnek ki. Jól tudunk együtt próbálni és egymásra figyelni. Egészen bravúros, ahogy Feri hihetetlenül rövid idő alatt magáévá tette az anyagot és van róla saját elképzelése, gondolata. A próba képlékeny, élő dolog, annyit változik az előadás Tamáshoz képest, amennyiben Feri személyisége változtat ezen, és amitől hiteles lesz ez a mostani duett.

L.I.: Az is jó, hogy Feri friss szemmel tud ránézni az egészre. Ami nekünk evidens volt, vagy nem vettük észre, esetleg motoszkált a fejünkben, de nem tudtuk megfogalmazni, azt ő azonnal meglátja, és változtatni tudunk rajta.

F.A.: Sokat gondolkodom azon, hogy vajon Tamással ugyanezeken a stációkon átmentünk volna vagy sem. Minden úgy alakul, ahogy a próba viszi: a személyiségünk a masinéria része. Ő egy olyan mechanizmusba lépett bele, amikor már nem mi, hanem a dolog formálja önmagát.

Milyen belépni egy ilyen történetbe?

Lengyel Ferenc: Halálugrás háló nélkül. Tavaly megfogadtam, hogy soha többé nem ugrom be. Elég volt. De valahogy úgy vagyok ezzel, mint amikor Odüsszeusz hazamegy azzal az elhatározással, hogy soha többé nem száll tengerre, de meghallja a hullámverést, meglát egy hajót, és muszáj elindulni. Irgalmatlan nehéz ez a feladat. Egyelőre nem látom a fényt az alagút végén. Iszonyú mennyiségű szöveg, 14 jelenet, 77 oldal két emberre. Ráadásul csak délutánonként tudunk próbálni, mert délelőtt a saját színházamban dolgozom.

Szinte kész helyzetbe érkeztél. Mennyire tudod magadévá tenni a figurát?

L.F.: Amikor nem tudom magamra húzni, közlöm Lőkös Ildikóval vagy Anikóval. Ildikó kicsit keményebben ragaszkodik szavakhoz, mondatokhoz, vele több meccset kell vívnom, de muszáj, hogy itt-ott a szövegen is változtassunk. Az idő nagy úr, öles léptekkel kell haladnunk a cél felé. Arra törekszem, hogy a mozgás, a technikai dolgok egyszerűsödjenek, a belső játék viszont minél gazdagabb, hitelesebb legyen. Ez egy nagyon jó, igényesen megmunkált színdarab. Az a legfontosabb, hogy ne legyen belőle züfeces melodráma, bár nagyon hajlik rá az anyag.

F.A.: A maga nemében ez egy mestermű. Slade borotvaélen egyensúlyoz, mondhatni tökéletesen: a mű tetszetős, de nem olcsó, mély, de közben nem nyomaszt, néha kicsit gyomorszájon vág, de rögtön fel is old. Emberekről szól, egy férfiról és egy nőről, épp olyanok, mint mi magunk. Csak a saját életemből meríthetek, ha azt akarom, hogy érdekes és nézhető legyen, amit csinálok, különben csak általánosságok jönnének. A színpad olyan, mint egy röntgen: itt nem lehet mit takargatni. Amit csak külsőleg pakolsz és aggatsz rá, az rögtön lepotyog, mert azonnal meglátni, hogy nem te vagy. Itt nincs középút. És ha ott van benne ez a megéltség és igaziság, akkor a darab humora abszolút szervül ehhez az egészhez. A humor és a komolyság egy szövetet alkot.