Jókai Anna Kalandozások címmel írt a Film, Színház, Muzsika 1976 december 25-i számában. A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, kétszeres Kossuth-díjas és József Attila-díjas magyar író- és költőnő írását idézzük fel karácsony alkalmából.
Kalandozások
A karácsonyban a Születést ünnepli az ember, a fémes, zárt világba rést ütő, élek között is megfogant szeretetet. Az este csöndjében - mint az oktató célzattal kirögzített filmkocka - megáll egy eszmélésnyi pillanatra a világ rohanása. Fájdalmasabbak a hiányok, édesebb a soha nem fakuló jelenlét. Ezen az estén a színész is kivonja arcát a reflektorok roncsoló nyilvánosságából, fáradó vonásait szelíd gyertyafénnyel árnyékolja. Nincs magasított Pódium, nincs kölcsönvett Szerep, mindenki önmaga sorsa, s a külsőségek mögött a rejtőzködő értelmet áhítja, a maga vezérlő Csillagát faggatja, saját égboltjának tágasságát kémleli. A teljesített és elvesztegetett sugalmak mérlegével játszik. Hiszen minden élő: feladata betöltésére ékezett, s tudja, sem a mennyiségével, sem a minőségével nem rendelkezhet a még tartalék időnek. Innen talán a kényszer, a belső sürgetés: tenni a lehetőségek között a legtökéletesebbet - s a tűnékeny személyiség-figura megállíthatatlan változásait a maradandó érték rangjára emeli.
Az érzékeny alkatot gyötri az örök váltások könyörtelen szükségszerűsége. A vedlés mindig kínlódás, s a folyamatot csak a későbbi eredmény szenteli meg. A színpadi öregedéshez - mert hadd szóljak ma, s éppen erről -, nagy lelki intelligencia és bátorság kell, alázat, amely később jogos öntudattá magasztosul. Sokan nem is vállalják önként: ráég az arcukra a kétségbeesetten újra és újra javítgatott álarc, lárva ez már, s amit takarni kíván, a legárulkodóbban éppen azt leplezi le. Nincs borzasztóbb, mint a korommá feketedett ezüst - csillám, sárga ronggyá mállott csipkeruha és szürke pókháló az egykori porcelánbabán. De a színész - légyen nő, vagy férfi - nem játékbábu, akit félretehet, sarokba állíthat, fölöslegesíthet az elmúlt ifjúság, az igazi művész nem szorul rá, hogy a fiatalság külső jegyeit hajkurássza, görcsös, lényéhez méltatlan igyekezetben. A tehetség tartalmi erő, amelyet csak kifejez, közvetít a szemmel látható forma, s éppen a tehetség méltósága követeli meg az állandó belső uralmat a változó külső felett.
Nálunk és világszerte egy giccsen nevelkedett közízlés, az ártatlan hozzánemértés kedvez olykor a színész látványossággá való lefokozásának, pedig régóta folyik a harc, hogy a művészet sallangjait ne tévesszék össze a művészettel, ne szégyenítsék meg a színész megjelenítő erejét a színész esetleges szépségével, múlandó fiatalságával. Persze, éppíly szomorú, ha valaki "csúfságával" csinál karriert -, ha ez a negatív különlegesség ürességet, poénra épített manírt fedez.
A szépség - mint színészideál -, mégis hiszem, lassan átadja helyét az eredetiségnek, a személyiség varázsának. De ehhez a befogadó fél, a közönség mérceváltozása is szükséges: hogy ne a ruháknak, a kebleknek, a deltás vállaknak tapsoljon, hogy kedvencein ne a ragyogást, az előnyös profilt, hanem a hivatás tisztességét, az átélés minőségét kérje számon. Akkor talán nem mondja majd egyik kitűnő színészünk a televízió sminkmesterének: "nem fontos, hogy jó legyen a smink... szép legyek, érted, kisapám?", akkor talán leszokik néhány színésznőnk arról, hogy egy-egy gyári történethez mindennapi, surlódó, kallódó asszonyfigurákhoz is ötcentis műszempillát ragasszon. Akkor talán könnyebb lesz az elkerülhetetlen váltás, életvitelben, szerepkörben. Megszűnik a pánik, a félelem, amit néhányan úgy igyekeznek kivédeni, hogy még jóval a szükséges előtt, mint egy szerepet a szerepben, fölveszik az öregséget, a külső hanyagolásával, szinte tüntetve. Menekülés ez is - számomra azonban nagystílűbb módja a menekülésnek, mint a konzerválás hisztériája. A férfiak többsége is megérti majd, amit ma még csak kevesen tudnak: a balról jobbra fésült négy szál haj komikusabb, mint a kopasz fej, s az elhízott hősszerelmesnél hálásabb a "vonzó atyai jóbarát" szerepe.
Pasolini Máté evangéliumában a Jézussal várandós Mária selyemderengésű, rezzenéstelen-ránctalan ifjúsága a Krisztust sirató Mária-anya gyűrődött-türemlett, vert öregségévé változik - alig harminc év alatt. És ettől egyik Mária - sem az előkép, sem a zárókép nem veszít a hatásból: mindkettő elragad a maga helyén.
Az élet szüntelen újrateremtés. Kíméletlen mozdulatok semmisítő erélye, új építkezések konok indulata. A "meghalt a király, éljen a király" könyörtelen realitása - amit a művész önmagára alkalmaz. Néhány halott szemű, síkos-tekintetű fiatal a bizonyíték: a lélek ifjúsága és a biológiai ifjúság nem sziámi ikerpár.
Lehet szánalmasan öregedni, vonszoltatni egy gyorsuló szekérrel. S lehet fenségesen, természetesen. S ami természetes, az bölcs is. Ami pedig bölcs, annak nincs kora.
Dajka Margit szamárfület mutatott a matrónaságnak, pajkos tündér lett. Mezei Mária táguló lelki terei már a kulisszát sem tűrik. Páger Antal minden egyes ránca külön-külön engedelmes szolga. Sulyok Mária fejedelmi gesztussal abbahagyta asszonyi szépségét: emberi szépsége annál melengetőbb.
A Születés mindig megrendítő, csak ritkán bizonyosság, de mindig remény. S a színész-ember alázatos, odanyújtó-fölvevő megújulása majdnem születés.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.