"Az inspirált próbálkozás irányából közelítek" - Villáminterjú Gáspár Ildikóval

Meddig gondoskodhat egy gyermek az édesapjáról és mikor mondhatja azt, a saját életét szeretné élni? Ez az alapdilemmája az Apa című darabnak, amit az Orlai Produkciós Iroda mutat be február 12-én Hámori Gabriella és Lukáts Andor főszereplésével. A dramaturgi munkával töltött évek után immár 4. rendezésén dolgozó Gáspár Ildikóval készült villáminterjú.

- Mi a darab műfaja: családtörténet vagy esetleg krimi?

- A szerző műfaji megjelölése: tragikus bohózat. Nagyon sok komikus elemet tartogat a dramaturgia, kifejezetten vígjátéki, abszurd helyzetek követik egymást. Ugyanakkor ez a darab egy izgalmas pszichothriller, szorongató lélektani krimi: az apa állandóan az után nyomoz, hogy ki hogyan csapja be, hogy ki kicsoda, és hogy a lánya el akarja-e venni a lakását, ugyanakkor abban sem lehet teljesen biztos, hogy a saját lakásában van-e egyáltalán. A történet a középkori Jedermann-történetre emlékeztet, Akárki történetére, vagyis az Emberére, aki találkozik a Halállal, és hiába próbál meg kitérni előle. Az elmúlással való szembenézéséről szól, egy idős, Alzheimer-kórral küzdő emberről. A szerző úgy próbálja elérni, hogy együtt érezzünk a karakterrel, hogy az ő szemszögéből mutatja a történéseket. Vele együtt éljük át, hogy elveszíti a kapcsolatot a valósággal, a térrel és az idővel, hogy nem ismeri meg a hozzátartozóit, sőt, olykor már azt sem tudja, ő kicsoda. Zűrzavar van a fejében.

Végig olyan, mintha az ő fejében lennénk, az emlékei között. Sok eseményről nem is tudjuk eldönteni, hogy megtörtént-e vagy csak az emlékfoszlányok különös kombinációja. Olyan az egész, mint egy kirakós. Vagy mint az a gyerekjáték, amelyikben a kislányt vagy a kisfiút különböző testrészekből, ruhadarabokból lehet összerakni, cserélgetni. Így akár egy ismert embernek is lehet másik feje, például a lánya volt férjét is többféleképpen, többféle arccal látja. Ugyanígy kezeli a lakást is, ami lehet a sajátja, a lányáé, de egy szeretetotthon szobája is. Az előadásban játszunk a térrel: egy sokféleképpen világítható függönyrendszert találtunk ki a két tervezővel, Izsák Lilivel és Kálmán Eszterrel. Azt próbáljuk érzékeltetni a segítségével, ahogyan a tudatot elborító köd besűrűsödik, és megfoszt az érzékelésünktől, aztán szertefoszlik, viszont akkor már nem tudjuk biztosan, hogy az, amit látunk a valóság-e. Realitás és illúzió bonyolult játéka ez a darab, és azt a mélyen egzisztenciális problémát veti fel, hogy „Ki vagyok én”?

- Ki talált rá a darabra?

- Orlai Tibor megemlítette egy beszélgetésünk során, Zöldi Gergely dramaturg javasolta neki, akkor még csak egy rövid tartalmi leírás alapján. A témája azonnal érdekelni kezdett, két nap alatt megszereztem, elolvastam, és nagyon megtetszett.

- Mi fogott meg benne?

- Színházilag nagyon izgalmasnak tűnt. Felvillanyozott, hogy mennyire okos és eredeti a dramaturgia. És közben nem öncélúnak, hanem nagyon is lényeginek éreztem. Ritka, hogy egy drámaíró képes a formával megragadni a tartalmat. Holott ideális esetben a kettőnek szétválaszthatatlanul össze kéne tartoznia. Ez egy pontosan átgondolt darab, ugyanakkor a káoszt is érzékeltetni tudja. Hidegen elemez, mégis árad belőle az empátia, az igény arra, hogy átélhessük, amit egy beteg ember átél, hogy el tudjuk képzelni azt a szorongást és kiszolgáltatottságot, amit a betegség okoz az apában és a legközelebbi hozzátartozóiban.

- Van információtok arról, hogy Florian Zellernek lenne bármilyen családi érintettsége vagy kutatott a témában?

- Biztosan komolyan foglalkozott a kérdéssel. Lukáts Andor szervezett nekünk egy találkozót Rajna Péterrel, aki pszichiáterként kutatja az Alzheimer-kórt. A jellegzetességek, amikről beszélt, mind jelen vannak a darabban: az üldözési mánia, az állandó gyanakvás a külvilággal szemben, a hallucináció. Az emlékezetkiesés: percekkel korábban megtörtént mozzanatok nyom nélkül kiesnek a memóriából. Az ébren töltött valóságban is meg tudnak jelenni olyan tárgyak vagy emberek, akik nem léteznek. Ez ijesztő a külvilág számára. Nekem is van személyes érintettségem, gyakran látogattam a nagymamámat az utolsó időszakában az otthonban, hasonló dolgok történtek vele is. Láttam, ahogyan elveszíti a kapcsolatot a külvilággal és hallucinál, például rég halott családtagjait látja. Tudom milyen ezt hozzátartozóként megélni, végignézni, szinte tehetetlenül. Amióta próbáljuk az előadást, sokan mesélnek hasonló élményeket szüleikkel, nagyszüleikkel, ismerőseikkel kapcsolatban.

- Segít neked rendezőként, hogy te vagy a darab egyik fordítója?

- Persze. Rendezőként is belemerülök a szövegbe. Az Apa szereposztását elég hamar tisztáztuk, már a fordítás megkezdése előtt. Ezért Mikó Csaba íróval a színészekre gondoltunk, miközben fogalmaztunk, és úgy írtuk meg a mondatokat, hogy jól essen kimondani őket.

- Szövegközpontú rendezőnek tartod magad? 

- Ezt nem mondanám, egyenértékű számomra egy előadás összes eleme: a színészi játék, a fény, a hang, a tér, a zene. Foglalkoztat a képi világ, a néma játék is - azt gondolom, kicsit filmes a gondolkodásom.

- Hámori Gabival és Bohoczki Sárával az Örkényben már dolgoztatok együtt. Az anyaszínházadon kívül, a Budapest Bábszínházban bemutatott Kivi után most rendezel másodjára "házon kívül". Hogy állt össze a szereposztás? 

- Egyaránt jól esik új emberekkel és általam ismert színészekkel dolgozni. Az Apa szereplői közül szinte mindenkivel találkoztunk már korábbi munkák során. Lázár Katival viszont most dolgozom először – nem tudtam volna elképzelni, hogy az ő szerepét másvalaki játssza. Hámori Gabival speciális a viszonyunk, a főiskola óta barátok vagyunk, ő szellemi és lelki társam, igazi alkotópartner. Fontosnak tartottam, hogy egy olyan darabban, mi egy apa-lány kapcsolatot mutat be egy olyan színésznő alakítsa a lányt, akivel hasonló az életkorunk, akivel azonosulni tudok. Ugyanezt éreztem a Stuart Mária esetében is. Andort 2002-ben ismertem meg az Őszi álom próbái közben a Kamrában, ahol a gyakorlatomat töltöttem. Megkedveltük egymást, és még akkor elhívott, hogy dolgozzak együtt a színészosztályával, készítsek egyórás változatokat görög drámákból a számukra.

- Ez a negyedik rendezésed. Rendezőként vagy még dramaturgként gondolsz magadra? És hogy érzed magad fiatal nőként a hangos, kiabálós férfi rendezők között?

- Se Ascher Tamás, se Bagossy László, se Mácsai Pál, se Polgár Csaba - akikkel a legtöbbet dolgozom - nem ilyenfajta rendező. Nálam is alapvetően kellemes légkör uralkodik a próbákon. Sokat nevetünk, felszabadult hangulatban dolgozunk. Azt gondolom, ilyen atmoszférában ébred fel a színészek játékkedve. Nem a végrehajtás, hanem az inspirált próbálkozás irányából közelítek. Vagyis szabad "rossznak lenni". Az Apa szereposztásának összeállításakor az lebegett a szemem előtt, hogy kíváncsi vagyok ezekre az emberekre. Lukáts Andorban látom az Apát, szinte olyan, mintha a szerző neki írta volna ezt a szerepet. Rengeteg minden egyezik a személyiségében és a karakterben. Az érdekel, hogy elérjük, hogy a színészek számára evidencia legyen a szerep. Mindeközben keresek egy játékstílust is, eltávolodtam a naturalista-realista játékmódtól. Ami nem azt jelenti, hogy nem keresem a lélektani realitást. De fontos a testnyelv, a gesztusok. Kezdem megismerni magam a munkák során, hogy mint rendező, hogyan működöm – ez nem olyan, amit az ember eleve tud. A Kiviben már vissza tudtam emlékezni, hogyan kezeltem a Két néni, ha megindul-ban, és rájöttem, hogy bár a Kivi más anyagból van gyúrva, az absztrakció szintjén mégis nagyon hasonló dolgot csináltam. A Stuart Máriában már sokkal tudatosítottam, hogy inspirál, ha a tér egyszerre reális és absztrakt. Bevallom, a dramaturgi munkánál jobban érdekel a rendezés. Biztos azért, mert jelenleg ezzel foglalkozom, és úgy érzem, ezen a terepen több felfedeznivalóm maradt. Dramaturgként sokmindent kipróbáltam már, sokat kísérleteztem az Örkényben, amit nyitottan fogadott a társulat. A dramaturgia elsősorban a szövegre koncentrál, rendezőként több eszközöm van, és ezt élvezem.

- Az első rendezésed, a Két néni, ha megindul is a halál elfogadásáról szól és most az Apa is. Foglalkoztat az elmúlás témája?

- El szoktuk felejteni, hogy létünk véges. A halál gondolata más perspektívából láttatja az életünket. A darab minden szereplője olyan helyzetbe kerül, hogy végig kell gondolnia, mit akar kezdeni magával. Nemcsak az apának, a lánynak is van egy története: családtagként hogyan tudja feldogozni az apja leépülését, elengedni őt, és új dimenzióba helyezni önmagát. Van egy férje, vágyik arra, hogy boldogan éljen vele, gyereke még nincs, és talán szeretne. És miközben tehetetlen az apja betegségével szemben, attól is fél, hogy elszalasztja élni a saját életét. Már nem biztos benne, hogy otthon, egyedül, szakszerű segítség nélkül képes ellátni az apját. Kötelesség- és bűntudat keveredik benne.

- Az apa zsarol is.

- Mégsem tudunk ítélkezni fölötte és megállapítani, hogy csúnya dolgot tesz, hiszen átélhető a teljes talajvesztettség. Se a felesége, se a másik gyermeke nincs körülötte, tehát azt bántja, aki ott van. Tágabb értelemben arról szól a darab, hogy el kell tudnunk engedni a szüleinket. Ahogyan nekik is el kell tudni engedni a gyerekeiket.

Kérdezett: Csicsely Zoltán / Orlai Produkció

Utószerkesztés: Színház.hu