Kállay Géza fordította a Magyar Színház Macbeth bemutatójának szövegét. Ennek kapcsán adott rövid interjút, melyben arra is válaszol, mitől lesz valós a tragédia.
Amikor Horgas Ádám megkereste az ötlettel, hogy fordítsa újra William Shakespeare Macbeth című művét, mi volt az első gondolata?
Igen érdekesen alakult. Porogi Ádámmal, egy fiatal színész barátommal júliusban egy produkcióra készültünk, amelyben Marlowe II. Edward és Shakespeare II. Richárd című műveiből adtunk elő jeleneteket, ehhez lefordítottam részleteket a darabokból. Közben Horgas Ádám felhívott, hogy beszélgessünk a Macbethről. A beszélgetésre készülve elővettem a Szabó Lőrinc-féle Macbethet, amit nagyon régen olvastam, hiszen amikor ezt a művet az ELTE-n oktatom, mindig eredeti nyelven teszem. Olvasás közben döbbentem rá, hogy nem mindenhol pontos a szöveg. Például rögtön úgy kezdődik a darab, hogy „When shall we three meet again?” később: „Where the place?” Tehát a mikor és a hol, azaz az idő és a hely a boszorkányok kezében van rögtön a darab elején. A Szabó Lőrinc- fordítás pedig így kezdődik: „Új találkánk vészjele zápor lesz, vagy ég tüze?” A bűvös „mikor” szó hiányzik belőle. Így elkezdtem lefordítani a darab elejét, azután pedig úgy gondoltam, ha sikerül a tőr- monológot is magyarra értelmeznem, felvetem Horgas Ádámnak az ötletet: mit szólna egy új fordításhoz. . Ádám elolvasta az elkészült részleteket, és megkérdezte, lefordítanám-e az egészet, ami nagy öröm és kitüntetés volt. Pár nap gondolkodás után, Porogi Ádámmal, Horgas Judittal, és Horgas Ádám szüleivel, Levendel Júliával, Horgas Bélával egyeztettem: segítenének-e. A Ligetbe idestova tizenkilenc éve írok, a folyóiratot lassan harminc éve Horgas Ádám szülei szerkesztik, illetve most már a húga is.
Hogyan készült a szöveg?
Miközben dolgoztam az írással Horgas Judit volt a kontrollszerkesztőm, ő az angol eredetivel is összevetette a szöveget. Horgas Béla, költőként az irodalmiságra, Levendel Júlia pedig a stílusra figyelt. Néhány kollégámmal, barátommal , akiknek később elküldtem a szöveget, összejöttünk, s felolvastuk a darabot, ők is rengeteg tanáccsal szolgáltak, különösen Nádasdy Ádám, aki már tizenegy Shakespeare-darabot lefordított. Legtöbbet természetesen feleségem, Kállay G. Katalin segített, mert minden este, amikor egy résszel elkészültem, azt neki olvastam fel először. A szöveg szeptember végére lett kész, s a Liget Kiadó gondozásában, a bemutató napján, december 13-án megjelent. De Porogi Ádám volt az egyik első barátom, aki bátran kijelentette: „igen, meg tudod csinálni”. Nem tudom, honnan vette a bátorságot, de e nélkül nem hiszem, hogy bele mertem volna vágni.
A darabot bemutatta a Magyar Színház. Milyen érzés volt színpadon, színészek szájából hallani a szöveget?
Nagyszerű, csodálatos: sok öröm. A próbákon, ahogy ültem, végig arra gondoltam, vajon a nézőkben, akik hallják majd a szöveget, milyen érzések keletkeznek. Attól kezdve, hogy a szöveget színészek mondják újabb és újabb értelmezést kap. Persze némi szorongás is van bennem bizonyos részeknél, hogy jól döntöttem-e, amikor több lehetséges magyar szó közül azt választottam, amit most éppen mond a színész. Ezek a kétségek mindig megmaradnak. A felelősség nagy, hiszen ez egy Shakespeare-i szöveg, amely 16o6 körül íródott, s ugyan azt a költőiséget, ahogy például Arany János tette a Hamlettel, én persze nem tudtam megőrizni, és a mai közönség is mást vár, mint a 19. században, mégis igyekeztem ragaszkodni az irodalmiasságához, s nemcsak az volt a cél, hogy „jól mondható” vagy „rögtön érthető” legyen..
Mi az, amitől Shakespeare mindig aktuális, tértől, helytől, időtől függetlenül?
Az egyik, hogy alapvető emberi helyzeteket, érzéseket mutat be. Apa-fia, anya-fia, férj-feleség, szerelem, gyűlölet, ambíció, hűség, rossz döntés, bűn, bűntudat. A Macbeth esetében arról van szó, hogy egy jeles katona és a felesége igazságtalannak érzik, féltékenyek, hogy az uralkodó a fiát kívánja trónörökösnek megtenni, s emiatt cselekednek, de ez önmagában még banális történet. Ami ezt a művet, és Shakespeare-t általában máig színpadon tartja, hogy a mindennek van egy metafizikai vetülete, ami arról szól, hogy Macbeth belsejében mi játszódik le. Ahogy fölbukik a bűntudat, s nem tud azzal a rengeteg vérrel elszámolni, amit kiontott. Ahogy Macbethet szorítja az ambíció, és egy idő után olyan érzékletes képek vetülnek elé, hogy majdnem bele is őrül, ahogy ez Lady Macbeth-tel meg is történik. Macbeth tragédiája többek közt az, hogy amint a darab végén, a „holnap-monológban”végigtekint az életén, azt látja, hogy semmilyen mód nincs arra, hogy azt egységes történetté összefűzze. Képtelen arra, hogy értelmezze az életét. Azt érzi a végén, hogy amit átélt, egy gyagyás meséje.
Shakespeare rendkívüli módon használja, a kívülről, mitikus világból érkező szereplőket, akiknek szerepe már-már fontosabb, mint a főhősé.
Például a Szentivánéji álomban Puck, a Hamletben Hamlet apjának szelleme, a Macbethben pedig a vészbanyák (én vészlényeknek fordítottam őket) kapnak fontos szerepet. Ha a főszereplők cselekvése pusztán belső vágyaik kivetülése volna, nem lenne ennyire érdekes a darab. Ahhoz, hogy elhiggyük a döntés felelősségét, a csábításnak mindig kívülről kell érkeznie. Shakespeare igazán jól egyensúlyba hozza a belső, döntési helyzetet és a külső erők csábítását. A varázskör vonalát a vészlények húzzák meg, ők vetítik ki a jövőt, de a körbe mindig a főhősnek kell belépnie. Ettől lesz valós a tragédia.
Színház.hu / Kmety-Molnár Györgyi