Benedek Elek meséiből kiindulva, Kocsák Tibor zenéjével készült a Csokonai Színház idei negyedik ősbemutatója, a Tűzrőlpattant Tündérország. Pesty-Nagy Kati rendezővel Gemza Melinda beszélgetett családi örökségről, zene és szöveg egymásra találásáról és a mesék aktualitásáról.
A családi musicalt január 13-tól a Nagyszínpadon láthatják kicsik és nagyok, fiatalok és nagyszülők.
− Számodra egyfajta kötelesség, családi örökség, megkerülhetetlen feladat színre vinni Benedek Elek meséit. Mióta gondolkozol a megvalósításon, és miért épp egy zenés mesevilágot álmodtál színpadra?
− Húsz éve itt van a fejemben, és körülbelül ugyanebben az időben tudatosult az is bennem, hogy ebből az anyagból zenés darabnak kell születnie. Talán egy kis önzés is vegyült abba a gondolatba, hogy számomra elképzelhetetlen volt, hogy más csinálja meg, másképp és más nyelven ezt a darabot. Benedek Elek a dédnagymamám, Benedek Huszár Anna testvére volt. Édesapám elbeszéléseiből sokat hallottam róla. Egyrészt ennek a darabnak a mi nagyon szélesen értelmezett magyarságunkból, kultúránkból, néphagyományainkból, örökségünkből kellett építkeznie. Másrészt itthon a musical darabok alatt nagyrészt azt értjük, hogy a külföldről kölcsönvett sémákat kell alapul venni, ami hozhat ugyan a látványban, zenében álsikereket, de inkább revüformát teremt, mintsem komplex színpadi produkciót. Nem szeretnék ezzel senkit megbántani, hiszen ez egy nagyon nehéz műfaj, mégis úgy érzem, hogy lehet ennél többet is, jobbat is adni, ami a miénk.
Itt szeretnék elmesélni egy történetet, ami a tegnapi próbán esett meg. Miller Zoli (az egyik főszereplő) mesélte, hogy vele olyan még nem esett meg, hogy a színészek-táncosok három nehéz, zenés táncos jelenetet elsajátítsanak egy nap alatt. Még azok is, akik egyébként nem táncolnak. Ebből is az látszik, hogy a néptánc nyelve zsigerileg mindannyiunkban megtalálható, és nem egy ránk kényszerített forma. Ízből, lélekből születik. Már most látszik, hogy ez a darab az alkotók számára is inkább ünnep, mintsem munka.
Nagy, néphagyományokra épülő, a néptáncot, a magyar viseletet megmutató musical színpadra állítása a vágyam. Ízünk, nyelvünk és sajátunk. Szeretném mindezt megmutatni, és nem tartok az ezzel kapcsolatos kritikáktól sem. Elek Apó történetei magyar kultúránk szerves részét képezik, és kötelességünk ezt a hagyományt éltetni, továbbadni.
− Miben szeretnél mást adni a közönségnek a zenés darabbal, mint amit egy hagyományos prózai feldolgozás nyújthat?
− Sokan, sokféleképpen dolgozták fel a meséket, s ezekben a darabokban általában csupán egy-egy mese jelenik meg. Sokkal nagyobb kihívást jelentett számomra az, hogy megmutassam Benedek Elek egész világát. A darabban nem találunk rá teljesen egyetlen mese szálára sem, viszont megjelenik Benedek Elek formanyelve, szimbólumrendszere, egy többrétegű, sok-sok mesét összeszövő történetben. Nem lehet, és nem is állt szándékomban az, hogy külön-külön fel lehessen ismerni a meséket, ehelyett karaktereket, figurákat, formákat, meserészleteket vettem kölcsön. Így született meg ez a történet, amelyet Jégország nagy meséjének dramaturgiai szálára fűztem fel, és három főszereplő hatalmas tér- és időbeli utazását mutatja meg. Komoly előkészítés van abban, hogy melyik világban melyik tájegység tánca, tárgyi kultúrája jelenik meg. Ahogyan változnak a szereplők körül a különböző világok, úgy változik a zene, a tánc is.
Kocsák tanár úr is rajongva szereti Benedek Elek meséit, így mikor számára is világossá vált, hogy tényleg meg fogom írni ezt a darabot, ő maga ajánlotta fel, hogy szeretne részt venni benne. Párhuzamosan dolgoztunk. A szövegben elég korán megmutatkozott, hogy hová kívánkozik dalszöveg. Ezek megírásában Wichmann Ákos volt az alkotótársam, aki szójátékaival, fantasztikus humorával tette élővé a dalok szövegét, Kocsák Tibor pedig, amint elküldtük neki, szinte azonnal reagált, és küldte a dalok zenei feldolgozását. Zenedramaturgai kérdésekben természetesen elfogadtam a meglátásait.
− Hogyan találkozott a zene és a szöveg? Az előbbi válaszolt arra a hangulatra, képi és gondolati világra, ami benned élt Benedek Elek műveit olvasva-feldolgozva?
− Úgy gondolom, hogy a zene egy mestermű. Ahogyan és ahányszor megszólal a muzsika, mindig más és más, gyönyörű aláfestése mindannak, amit meg szeretnék jeleníteni a színpadon. Kiválóan ráérzett a különböző világok hangulatára, én pedig a szereplők beszédstílusában is igyekeztem megjeleníteni egyrészt a nyelvi szélsőségeket, másrészt magyar nyelvünk csodálatos gazdagságát a különböző tájszólásokon keresztül.
− Mennyiben érzed aktuálisnak manapság Benedek Elek meséit?
− Teljesen, hiszen nem lehet nem észrevenni, hogy körülöttünk hogyan fogy el a fény. Ez a fénytelenség többféleképp jelenik meg az emberek között, egyik oldalon az orwelli apátiát látom, míg a másikon a kivagyiságot, amit az épp aktuális trendiség ural. Mindez persze borzasztóan veszélyes. A darab főhősei utazásaik során különböző világokat járnak be, és mi nézők észrevehetjük, hogy melyikben, miben találhatjuk meg az éltető fényt. A gyökereket szeretném megerősíteni ezzel a darabbal, hiszen a gyökértelenség mindig halált jelent.
(lejegyezte: Gemza Melinda / Csokonai Színház)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.