A mese ereje - Hrabalt rendezett Kaposváron Bérczes László

Január 16-án mutatja be a kaposvári színház a Szigorúan ellenőrzött vonatok című produkciót Bérczes László rendezésében. Öninterjút olvashatnak, amely beavat abba, miként jelenik meg Hrabal világa a darabban.

Bohumil Hrabal művét Zádor András fordítása nyomán színpadra alkalmazta Bérczes László és Kiss Mónika. A darab Rozs Tamás zenéjével, Háy János dalszövegeivel kerül színre Fehér László m.v. és Szvetnyik Kata e.h. főszereplésével.

 A szerkesztő beszélget a rendezővel

A Csiky Gergely Színház műsorfüzetének szerkesztője és a szóban forgó előadás rendezője ugyanaz a személy. A szokásos beszélgetés tehát, amiben a rendezőt faggatjuk, sajátos formát ölt ebben az esetben: öninterjú készül, amiben a kérdező azt játssza, hogy nem tudja a válaszokat, a válaszoló pedig azt játssza, hogy tudja a válaszokat…

… mely válaszok, legalábbis végleges válaszok nem léteznek. Egyrészt azért, mert e sorok írójának világszemlélete… hú, ez így nagyképű, szóval az, ahogyan a világra néz, eleve arra épül, hogy az élet minden egyes pillanata összetettebb, bonyolultabb annál, mint amire azokat a válaszokat kicsikaró egyes ember egyszerűsíti, másrészt azért, mert a tünékeny színházi pillanatok tegnapi válaszai a következő napra, a mindenkori mai napra szertefoszlanak, érvénytelenek. Nem beszélve arról, hogy e pillanatban, amikor ez a tudathasadásos beszélgetés zajlik, azaz két héttel a bemutató előtt még tényleg minden változóban van.

Azt jelenti ez, hogy a próbakezdésre nem kész koncepcióval érkezel?

Azt jelenti, hogy miközben nagyon határozott elképzeléssel érkezem – igyekszem mindig alaposan felkészülni -, az nincsen kőbe vésve. Ha kőbe vésem, akkor a próbák arról szólnak, hogy lediktálom, mi a teendő, végrehajtatom a „koncepciómat”. Ez tőlem merőben idegen. Abból indulok ki, hogy egyetlen ember mégoly tökéletes koncepciója is szegényesebb annál, amit egy határozott elképzelés mentén közösen megalkotunk. A próbaidőszak tehát a születés, nem pedig a lebonyolítás időszaka – szerencsés esetben maga az előadás is a születés látszatát kelti. A próbakezdésre úgy érkezem, hogy az előadásról magamnak már le tudom vetíteni a „filmemet”, de ezt úgymond zárójelbe teszem, mert abban bízom, hogy a bemutatón a néző ennek az előzetes munkafilmnek egy sokkal jobb, gazdagabb változatát fogja látni.

Az, hogy nem „diktálsz”, el is bizonytalaníthatja a színészeket.

Ez reális veszély. Miképpen az is, hogy miután „leesik”, hogy mindenkinek, beleértve a dramaturgtól a súgóig, a kellékestől az ügyelőig valóban mindenkit, jogosítványt kínálok arra, hogy ötleteivel, bekiabált javaslataival építse a készülő produkciót, kialakulhat a káosz, amiben olykor egy nálamnál határozottabb emberre lenne szükség. Különösen a Szigorúan ellenőrzött vonatok esetében igaz ez, mert itt olyan formát választottam, ami nekem is új, és nem mozgok benne otthonosan.

Mi ez a forma?

Pontosabb, ha forma helyett az előadás nyelvéről beszélünk. Egy előadás létrehozása tulajdonképpen az előadás nyelvének megteremtését jelenti. Elmesélünk egy történetet egy csak itt és csak most érvényes, esetünkben „hrabali” nyelven. Ez természetesen nem a semmiből, hanem a többezer éves színházi hagyományból, különösképpen a számunkra ismerős elmúlt évtizedek magyar színházi hagyományából épül, máskülönben a néző számára minden „kínaiul” lenne. Jelen esetben a szöveg a dialógust és a narrációt vegyíti. A színpadon általában párbeszéddel és cselekvéssel találkozunk. Nem hangzik el, hogy „Milos elment az állomásra”, hanem látjuk, hogy ez megtörténik. Én azonban nem egy létező drámát, hanem egy kisregényt választottam. Mód lett volna arra, hogy a cselekményt kizárólag dialógusokra fordítsam, de azt tapasztaltam, hogy ezáltal épp a legfontosabb, az olvasás közben igazi gyönyörűséget okozó hrabali világ tűnt volna el. Márpedig épp azért választottam ezt a művet, hogy színpadon sikerüljön megszólaltatni és láttatni ezt a világot.

Mi ez a világ?

A művészetben, én úgy látom, alapvető feladat a Szent és a Profán ötvözésének összetéveszthetetlen, egyéni hangú megszólaltatása. Hrabal felmutatja a másodperc töredéke alatt elolvadó hópehelyben a végtelent, a törmelékben, a salakban, a fekáliában, lengyel példával élve a hamuban a gyémántot, a kicsi, jelentéktelen kamaszfiúban, Milosban a nagy és kivételes, egyszeri Embert, az árnyékban élőkben, az alullévőkben a mindenek fölé magasodó hősöket, az életben a halált, a halálban az életet. És teszi ezt mindent átitató fájdalmas derűvel, amiben komédia és tragédia maszkjai egymásra csúsznak.

Megfelel annak, amire előadásaidban törekszel: sírás és nevetés egyszerre hangozzék fel.

Ez egy örök szándék, amire folyamatosan és reménytelenül törekszik az ember, aztán egy-egy kegyelmi pillanatban ez olykor meg is történik. Ehhez olyan zseni segítségére is szükség van, mint Bohumil Hrabal.

Ő a te generációd számára etalon, de elképzelhető, hogy a fiatalabb generációk számára ez a név nem sokat mond.

De ha nem is olvasták a kisregényt, láthatták Jiri Menzel nagyszerű filmjét, ha pedig azt sem, hát láttak-hallottak a legendás „pecsételős” jelenetről, amiben Hubicka forgalmista (a filmben Tapicka a neve) egy álmatag, lusta, erotikától fűtött éjszakán hivatalos vasúti pecsétekkel nyomja tele Zdenicka távírászlány pompás fenekét. Ugyanakkor nem építhetünk a néző előzetes tudására. A mi dolgunk az, hogy egy humorral át- meg átszőtt, szépséges emberi történetet érzéki és átélhető módon elmeséljünk.

Ehhez a szokásosnál is nagyobb segítő csapatot hívtál.

Amikor állandó munkatársammal, Kiss Mónikával elkészítettük a szöveg első változatát – mely aztán a próbákon a színészek segítségével még folyamatosan alakult -, rá kellett jönnünk, hogy ez a közös mesélés, melyben a nyolc színész sok-sok szerepet eljátszik, közös dalokat is igényel. Háy János barátom megírta a dalszövegeket, Rozs Tamás pedig, aki folyamatosan részt vesz a próbákon és az előadásnak is szereplője lesz, megírta a zenéket – ha valakinek eddig nem lett volna világos, milyen nagyszerű zenész és zeneszerző, most megtapasztalhatja ezt. És ha nem is musical készül, az is időben kiderült, hogy a mozgásokat meg kell koreografálni – erre a feladatra érkezett a fiatal, nagyon tehetséges Widder Kristóf. Szóval rajtuk nem fog múlni, ahogyan a tervezőkön – Cselényi Nóra és Cziegler Balázs – és persze a remek színészcsapaton sem.

Akkor kin és min múlik majd?

Azon, hogy sikerül-e felmutatnunk a mesélés erejét és gyönyörűségét. Azon, hogy az a sok minden, amit a próbákon beillesztünk az előadás szövetébe, a néző számára érthető és átélhető legyen. Gyakorta megesik színházakban, hogy a létrehozók, akik szükségszerűen a próbaterem burkában szülik meg saját, titkos nyelvüket, döbbenten tapasztalják, hogy az előadásra érkező, kíváncsi, de előzetes tudással nem rendelkező néző semmit nem ért. És ilyenkor nem a néző hibás. Az én dolgom rendezőként az, hogy egyszerre legyek a készülő mű legközepében és azon kívül is, azaz bentről és kintről egyszerre nézzek rá a születő előadásra.

Sokadszor hivatkozol a mesélésre. Tulajdonképpen mire gondolsz?

Egy csapat színész bejön a színpadra, és elmesél egy történetet. Hol eljátsszák, hol elmesélik, mi történt, mi történik. A szerepbe belépnek, majd abból kilépnek. Természetesen nem a „spanyolviaszt” találtuk fel, például Brecht is ezt csinálja, noha nekünk semmiféle elidegenítés nem célunk. Épp az ellenkezőjét szeretnénk, magát a nézőt bevonni a történetbe, hiszen neki meséljük azt. Nagy élményem legkedvencebb rendezőn, a lett Alvis Hermanis néhány előadása, például a Jég, a Rigai történetek, ahol ezzel a módszerrel élt, de remek példa erre Mácsai Pál és Gáspár Ildikó két Örkény-feldolgozása, a Macskajáték és a Tóték. Mégis, az alapvető élmény az, ami mindannyiunkkal megtörtént gyermekként-szülőként: amikor hallgatjuk vagy meséljük a történetet, és hol belebújunk Piroska, a Vasorrú bába vagy éppen Hófehérke szerepébe, hol meg láttató erővel leírjuk, milyen is az a sötét erdő vagy a tündérek palotája.

Ennek a mesének szomorú a vége.

Ha a halál felől nézzük, az életnek általában szomorú vége van. De ennél többről van szó: egyetlen nap története ez, amikor egy fiatalember felnőtté válik, szembesül azzal, ki is ő, és megnevezi önmagát. Ennél nincs is nagyobb feladat az életben. A mi hősünkkel, Milossal ez megtörténik. Sőt a véletlen, a sors – amihez mindig kell maga az ember - úgy hozza, hogy ez az ember, Akárki, egy pillanatra meghaladja önmagát. És ezzel vége az életének. Születés és halál egymást öleli. Megrendítő, felemelő történet.

Bérczes László

fotók: Memlaur Imre