Táncelőadás készül a Makrancos Katából - Interjú Gulyás Annával

Makrancos címmel január 30-án a Bethlen Téri Színházban mutatja be legújabb munkáját Gulyás Anna koreográfus.

Gulyás Anna táncosként tagja volt a Közép-Európa Táncszínháznak, dolgozott Bozsik Yvette koreográfus- asszisztenseként, jelenleg pedig másodéves a Magyar Táncművészeti Főiskola koreográfus szakán. A művésszel szavak nélküliségről, az érzelmek erejéről, kívülállásról és a kezdetekről beszélgetett Spilák Klára.

Rövid ajánló a darab elé:

A mindenki által ismert Shakespeare-i vígjáték – mely a balettszínpadokon is régóta nagy sikerrel játszott mű – alaphelyzetét a mai korba helyezve egészen érdekes látletetet ad. A két teljesen eltérő temperamentumú nő párkapcsolatának alakulását végigkövetve kérdőjeleket kap a mindenkori alaphelyzet: A naiv, simulékony húg boldogabb lehet-e végül az érte feltétel nélkül rajongó férfi mellett, mint a megközelíthetetlenné keményedett nővér azzal az emberrel, aki minden áron a nő teljes személyiségét akarja látni?

Beszélgetés Gulyás Annával: 

Mikor és hogyan kezdtél tánccal foglalkozni?

Az egész úgy kezdődött, hogy az anyukámék 2 és fél éves koromban elvittek az Erkel Színházba a Diótörőre. Szerintem már akkor sejteni lehetett, hogy a kortárs tánc lesz az irányom, mert nem a csodálatosan szép Mária hercegnőbe vagy a kislány Marikába szerettem bele, hanem az egerekbe és állítólag őket utánoztam lakkcipőben, a színház büféjében. Innentől kezdve nem nagyon lehetett megállítani. Táncoltam és koreografáltam a teraszon a ’90-es évek popslágereire. Édesanyám egy idő után megunta, és beiratott a Budai Táncklubba művészi tornára. De sok minden mással is foglalkoztam, például sport- és showtáncoltam, akrobatikus rock and rolloztam. 16 éves koromban egy Lőrinc Kati kurzus után elkapott a gépszíj és eldöntöttem, ha a fene fenét eszik, akkor is táncos leszek. Innentől kezdve minden időm és energiám erre ment.

Miért nem jelentkeztél a balettintézetbe?

A szüleim nem így képzelték az életem. Nagyon jó tanuló voltam, így nehéz lett volna őket meggyőzni arról, hogy „csak” táncosként szeretnék élni. 10 évesen pedig még nincs az emberben akkora akaraterő, hogy szembeszálljon a szüleivel. Akkor még valóban bármi lehettem volna. Ezért nem mentem szakképzésre.

Honnan tudtad az első pillanatban, hogy nem a klasszikus balett, hanem a kortárs tánc érdekel?

Nekem inkább lelkem volt táncolni, sem mint testem vagy technikám. Persze mindent megtettem, hogy technikailag amennyire csak lehet jó táncos legyek, de mindig előbb haltam bele az agyammal meg a lelkemmel, mint a testemmel. Mindig is az érdekelt, hogyan lehetséges szavak nélkül közvetíteni. Ez pedig egyáltalán nem csak azon múlik, mennyire szép a spiccünk vagy mennyire jó az alkatunk, hanem azon, hogy mennyire tudom kirakni a lelkemet szavak nélkül egy színpadon. Talán ezért is izgalmasabb számomra a kortárs tánc. Emellett sokkal szélesebb a mozgás spektruma. A performansz jellegű mozdulatokon és gesztusokon át egészen a magas technikai szintű neo-klasszikáig minden belefér, ha valódi alkotói szándék van mögötte. Borzasztóan izgat, hogy ilyen széles tárházból lehet dolgozni.

Hamar elkezdtél koreográfiákat készíteni. Kevés volt a tánc, azonnal „önmegvalósítani” szerettél volna?

Sosem szoktam csak a saját dolgommal foglalkozni a színpadon. Ez már igen korán kiderült. Valahogy mindent át akarok látni és igazából mindig is "kintről" akartam ebben gondolkodni. Ráadásul az az igazság, hogy sosem táncos akartam lenni. Egészen kicsi koromtól tudtam, hogy koreográfus szeretnék lenni. Amikor zenét hallok, állandóan megy a mozi a fejemben, és mindig is azt gondoltam, hogy a koreográfia az, ahol valójában otthon vagyok. Táncosként mindig kicsit idegennek éreztem magam. Ezért előbb utóbb befogtak asszisztensnek, amit aztán nagyon megszerettem. Jó belelátni egy koreográfus agyába. Rendkívül izgat, miért pont azt a mozdulatot választja, miközben ezer más érvényes verzió lehetne. Ez sokkal jobban érdekel, mint a saját testemen dolgozni.

Említetted, az izgat, hogyan lehet szavak nélkül közvetíteni. Hogy lehet?

Nekem tulajdonképpen hatodlagos dolog, hogy mi maga a mozgásanyag. He egy-egy gesztus, mozdulat vagy tekintet mögött megvan a táncosok szándéka, akkor szinte mindegy mit csinálnak. Szívem szerint néha csak úgy megállítanám őket a színpadon, hogy ezt „meccseljék le” egy szemkontaktussal. Ha ők tisztában vannak azzal, hogy az adott szituációban hogyan érzik magukat, akkor az rá fog ülni a testükre. A táncos szerintem ott lesz igazi táncművész, amikor nem tudja elvonatkoztatni a fizikai mozgást az érzelmeitől, attól, milyen állapotban van épp az agya. Szerintem ez az, amitől a néző számára érthető lesz és működik egy táncelőadás.

Akkor ezt azt jelenti, hogy munka közben nem csak egy koreográfiát készítesz, hanem színészként is instruálod őket?

Alapvetően igen. Igyekszem minél több mozdulatról konkrétan megmondani, hogy miért van: miért nyúl oda, engedi el, tartja fogva. És nagyon jó látni, ahogy erre előbb-utóbb ők is rákapnak. Egy idő után elkezdjük érteni egymást, nem kell azt mondanom, hogy melyik mozdulatot hogy csinálja, csak elmondom, mit érezzen és ő rögtön az instrukció szerint fogja megváltoztatni az adott gesztust. Annak a pszichológiája izgat és érdekel, ahogy öntudatlanul reagálunk egymásra, nem az, hogy mit mondunk ki, mert annak a nagy része úgy is hazugság.

Sokszor változtatsz egyik próbáról a másikra?

Gyakorlatilag soha, icipiciket talán. Nem szeretek belenyúlni, mert azt hiszem, mindig az első gondolat a legjobb.

Hogyan találsz rá a témáidra? Egy-egy zene inspirál vagy történetek keringenek a fejedben?

Darabja válogatja. Pályakezdőként nagyon sok régi vágyam van, amikre rákészültem, és akár 5-6-8 éve üldögélnek az agyam valamelyik kis szegmensében. De leginkább a zene szokott motiválni. Mostanában azt veszem észre, és ez a koreográfus szaknak köszönhető, ahol nagyon gyorsan kell dolgoznunk, hogy szinte mozdulatra pontosan le tudom írni a fejemben, hogy minek kell történnie, de a lélek csakis a teremben születik meg.

A Makrancos ötlete hogyan jött?

Semmiképp sem a drámát akartam a tánc nyelvén megfogalmazni. A karakterek megteremtésekor próbáltam Shakespeare színművéből kiindulni, bár mostanra ez már valószínűleg inkább csak egy nagyon erős bázist ad az előadásnak. Kicsi korom óta fixa ideám volt ez a mű. A belőle készült balett librettójával viszont komoly problémáim vannak. Borzasztóan egyoldalú, sematikus képet fest arról, hogy az embernek hogyan kellene viselkednie és mindenki, aki kicsit is kilóg a sorból, az rossz, selejtes. Azon kezdtem tűnődni, hogy Shakespeare vajon hogyan gondolkodott erről. Kata nem csinál mást, mint fittyet hány mindarra, ami körülötte történik, vagyis szándékosan helyezi magát a társadalmon kívülre. Mi van akkor, ha ez azt jelenti, hogy e mindenki által kiközösített, furcsa lány mellé egy olyan férfi kerül, aki őt és az egész attitűdjét megérti, és a kapcsolatuk több annál, mint hogy férjhez adják valakihez, bárkihez, hogy végre elkeljen. Vagyis nem csak egy felszínes dolog történik meg közöttük, hanem valódi emberi, lelki találkozás. Az én agyamban a Makrancos ettől izgalmas történet.

A történet két fő alakja Kata és Petruchio, nálad viszont épp ilyen fontos szerepet kap a másik pár, Bianca és Lucentio.

Biancáék történetét azért találtam érdekesnek, mert az egy nagyon szép és egyszerű dolog. A gyönyörű szép, fiatal lány és a rendkívül helyes, kedves fiú szerelme, ami azonnal happy end-del kecsegtet. Én még mindig filozofálok azon, hogy létezik-e ilyen párkapcsolat egyáltalán. Számomra ez a fajta viszony életképtelennek tűnik. Azt gondolom, ennyire nem lehet egyszerű. És nagyon félnék is egy ilyen helyzettől. Mostanában nem divat gyengédnek, könnyednek és kecsesnek lenni. Egész egyszerűen azért, mert aki ilyen, azt bántani fogják és eltapossák. Nekem innentől kezdve hiteltelenné válik a Bianca szál. Azt akarom megfogalmazni az ő történetükben, hogy aki a mai világban olyan egyszerű módon választ maga mellé párt, hogy igent mond az első adandó alkalommal, akkor a boldogság igen hamar unalomba, megszokásba fog átcsapni és a kapcsolatban nincs semmi plusz. Persze ez is lehet életcél. Egyszerűen azt akartam megkeresni, hogy mi lehet a férfi-nő kapcsolat két opciója.

De maga az előadás véleményt formál, vagy csak fölmutat két mintát?

A cél az lenne, hogy - leginkább női szempontból - látleletet adjon arról, amit mostanság érzékelek. Két nőtípus, és mindkettő nagyon markáns a maga nemében. Egy nagyon fekete és egy nagyon fehér. De mégsem ilyen egyszerű, hiszen nem az történik, hogy aki kecses és kedves, az boldog, aki pedig szomorú és fél, az boldogtalan. Az biztos, hogy Kata karaktere sokkal fontosabb kérdés nekem, az, hogy mi történik benne, mi történik vele és miért. De semmiképp sem akarok ítéletet mondani. Hiszen nem tudom, mi az igazság és soha senki sem fogja tudni, hogy kinek-kinek mi az igazság.

Makrancos

A Pro Progressione előadása

Előadók: Asztalos Dóra, Stohl Luca, Bukta Gergő, Krizsán Dániel

Zene: montázs, Zombola Péter

Látvány: Tibor Nagy Grosso

Koreográfus: Gulyás Anna

Támogató: NKA, EMMI

Időpont: 2015. január 30. - 19.30 óra.

Helyszín: Bethlen Téri Színház

(1071 Budapest Bethlen tér 3.)