"Régóta szívügyem a Frankenstein" - Villáminterjú Koltai M. Gáborral

Koltai M. Gábor újra a Magyar Színházban dolgozik.

Február 13-án mutatja be a Magyar Színház Mary Shelley regénye nyomán Nick Dear Frankenstein című darabját az te rendezésedben. Amikor érkezett a felkérés, hogy újra a Magyar Színházban dolgozz, te választottad a darabot, vagy Göttinger Pál, akkori főrendezővel közösen döntöttetek?

Ritka, amikor az emberben valósággal kínzó vágy munkál, hogy elmeséljen egy történetet és szinte meg kell szabadulnia tőle. Mind Sediánszky Nórának, a darab dramaturgjának, mind nekem régóta szívügyünk Mary Shelley regénye, és mindkettőnk számára az elmúlt két évben lett világos, hogy most jött el a pillanat, amikor meg kell fogalmaznunk róla a saját olvasatunkat. Ehhez kerestünk helyet, lehetőséget, így jött létre a találkozás a Magyar Színházzal.

Miért pont a Frankenstein? 

A Frankensteint rendszerint két kategóriába sorolják, a romantikus 19. századi regények vagy a fekete-fehér, mára talán kissé elavult eszközökkel rémisztgető szörnyfilmek világába. Az, hogy a 20. században horror-ikonná vált, hozzájárult ahhoz, hogy közismert vagy népszerű maradjon, ugyanakkor elhomályosította azt, ami az eredeti regényben (a kétségkívül jelenlévő horror és romantika mellett) gondolatilag rendkívül rétegzett, egyszerre bizarr és filozofikus, pedig műfaját messze meghaladó módon vizsgálja az emberi természetet. Kevés anyag van, ami ilyen érzékenységgel és szenvedéllyel tud beszélni felelősség és ambíció kérdéséről, a személyiség integritásáról, arról, hogy mit jelent félkész személyiségként mások lelkével babrálni, mi mindent jelent felnőtté válni, vagy éppen a szeretet befogadásának és átadásának nehézségeiről. Az pedig, hogy a „tudományos” vagy „horrorisztikus” kulisszák között valójában egy többszörösen rétegzett apa-fiú-történet játszódik le, végképp különlegessé teszi.

Egyet tud érteni Frankenstein döntéseivel? (Teremtés, cserbenhagyás, ígéretszegés, menekülés.)

Mind Frankenstein, mind a Kreatúra szörnyű dolgokat tesz; előbbi ambícióktól fűtve alkot életet, Isten szerepébe helyezi magát, aztán elmenekül a felelősség elől – teremtménye pedig egyre sötétebb bűnökkel igyekszik figyelmet, szeretetet kicsikarni, feloldani magányát, végső soron pedig bosszút állni az egész emberiségen. Shelley regényének gazdagsága abban rejlik, hogy nem ítélkezik az elkövetett bűnök felett, hanem megpróbálja megérteni és megértetni, mi vezetett el hozzájuk; miben rejlik az egyik és miben a másik felelőssége, mi az, ami közös a két figurában, hol tükörképei vagy kiegészítései egymásnak, végső soron pedig nem egyik vagy másik szereplőről, hanem az emberi természetről gondolkodik hol keserűen, hol indulattal, hol megértően. Ez egy olyan gondolkodásmód, amivel szívesen azonosulok, remélem, ez fog megjelenni az előadásban is.

Mi az előadás viszonya az elhíresült londoni produkcióhoz? Mennyiben fog hasonlítani a National Theatre Frankensteinjére?

Nick Dear adaptációjának legfőbb erénye, hogy igen drámaian és érzékien jeleníti meg a Kreatúra öntudatra ébredésének egyes stációit, merészen felborítva az eredeti regény cselekményvezetését. Ezen kívül kimondottan mesterien szerkesztett jelenetekben ütközteti a két főszereplőben forrongó feloldhatatlan indulatokat. Mi igyekszünk még tovább tágítani a Kreatúra találkozásait önmagával és a világgal, ugyanakkor próbálunk ezzel egyenrangú teret biztosítani Frankenstein elmélyítéséhez is, akivel Dear dramaturgiai értelemben kicsit mostohábban bánt. A londoni előadás azzal az impozáns gesztussal érzékelteti a két főszereplő egymást feltételező szembenállását, hogy a színészek előadásról előadásra felváltva játsszák hol az egyik, hol a másik szerepet. Szeretnénk, ha nálunk ez előadáson belül játszódna le, ha egy este leforgása alatt „folyna át egymásba” Frankenstein és a Kreatúra íve és személyisége.

A kórust azok alkotják, akik a darab más szerepeit...

Ez egy létező, nem különösebben újkeletű színpadi forma. A kar már a görög drámákban is azért jelentkezett, hogy új dimenziókat nyisson, amelyeket az adott szituáció vagy az elhangzó szöveg önmagában nem képes láttatni. A kórus tagjai semmiképp sem narrátorai az előadásunknak, inkább megfigyelői és kommentátorai a cselekménynek, előrevetítenek történéseket vagy korábbi dolgokat szőnek tovább.

Második alkalommal dolgozol a Magyar Színház társulatával. Miben látod a társulat erejét?

A Magyar Színház társulata kiváló színészekből áll, akiken természetszerűleg nyomot hagyott az intézményt körülvevő folytonos bizonytalanság és a színház kérdéses helyzete a szakmai palettán. Érzékeny, nyitott és képességes emberek, akik dolgozni akarnak, mint minden színész, arra vágynak, hogy megmutassák magukat, és meg is érdemlik a szakma és a közönség figyelmét.

Korábbi rendezésed, a Kár, hogy kurva ajánlójában olvasható, „olyan, mintha Tarantino írta volna újra a Romeo és Júliát”. A Frankenstein is erősen naturalista darab lesz? 

Tarantino fölemlegetése a Kár, hogy kurva esetében reklámcélokat szolgált, egy potenciális közönség bevonzása volt a cél. A Frankenstein ajánlójában Stephen Kingtől idézünk, hasonló indíttatásból. Mindkét történet bővelkedik vérfürdőben, de a horror mindkét esetben csak kellék. Ford és Shelley is komolyan és felelősségteljesen gondolkodik az általuk felvetett problémákról, de ezek erősen különböznek egymástól, így a két előadás világa is különbözni fog.

Iuliana Vilsan az előadás látványtervezője. Egy kritikában olvasható, hogy a képzőművészként is elismert hölgy munkái egyszerre ironikusak és meditatívak. A Frankenstein látványáról mit lehet elárulni?

Iuliana meghívása számomra fontos és jelentőségteljes döntés. Bizarr, egyedi látásmódja közel áll ahhoz, ahogyan én a Frankensteinről gondolkodom, ugyanakkor improvizatív munkamódszere, menet közben formálódó elképzelései, az installációk műfaját idéző színpadi világa számomra is kihívást jelentenek. Megtalálni egymást a másik gondolkodásában, nyitottnak lenni egy másfajta színpadi fogalmazásmódra, mint ami számomra megszokott, valódi színházi feladat.

Kérdezett: Kmety-Molnár Györgyi

Színház.hu