"Mernünk kell kockáztatni " - Interjú az Apátlanok rendezőivel

A k2 Színház és az Orlai Produkciós Iroda márciusban mutatja be Apátlanok címmel Csehov Platonovjának átdolgozását március 1-jén a Hátsó kapuban. A darab rendezőivel, Benkó Bencével és Fábián Péterrel olvashatnak rövid interjút.

A Platonov Csehov első, húszesztendősen megírt, egyben leghosszabb, legszerteágazóbb darabja. Miért vonzott titeket?

Fábián Péter: Egyrészt, amióta létezik a csapat, még nem foglalkoztunk Csehovval, de már nagyon érett, hogy nekivágjunk. Csehov mindig kihívás, fel kell hozzá nőni. Az egyetemen persze már találkoztunk vele, a Platonov egy vizsgán tetszett meg igazán. Megfogott a gondolatisága és az, hogy olyan nyelven szólal meg, ami a mai napig közel áll a mi generációnkhoz, problémáinkhoz. Talán közhely, de épp az az izgalmas benne, hogy a sajátos humor és tragikum egyszerre, valami hihetetlen komplexitásban jelenik meg – rendezői szempontból ugyanakkor csapdát is jelenthet, ha elbillenünk egyik vagy másik irányba.

Benkó Bence: Az eddigi előadásainkban jobbára igyekeztünk olyan kérdéseket körbejárni, amelyek minket mint fiatalokat, pályakezdőket érintenek, érinthetnek. Sajnos vagy nem sajnos, sokszor igen szkeptikusak vagyunk azzal kapcsolatban, hogy hogyan is néz ki most a világ azok számára, akik – hozzánk hasonlóan – éppen elvégezték az egyetemet és itt állnak diplomával a kezükben. Miközben pedig szkeptikusak vagyunk és a kocsmák asztalainál ülve panaszkodunk arról, hogy így nem jó meg úgy nem jó, meg is ragadunk ebben az állapotban és nem teszünk semmi azért, hogy esetleg jobb legyen. Többek között ez is egy nagyon fontos kérdéskör a darabban. Izgalmas gondolkodni a miérteken és látni magunkat kívülről, ahogyan képtelenek vagyunk egyről a kettőre jutni. Ez a tétlenség kézzel fogható. Nagyon nehéz dönteni a saját életünkről, általában másoktól várjuk a megoldást. Csehov darabját ráadásul áthatja egy elég komoly, generációk közti feszültség, az apátlanság-jelenség. Nincs igazán olyan generáció, akik követhető példaként állnának előttünk – tisztelet a kivételnek. És nagy harc, hogy ne váljunk olyanokká, mint azok az emberek, akikről most nem szívesen vennénk példát. Ez egészen bonyolult, ok-okozati kérdés természetesen, amelyet mi sem látunk át teljes egészében, hiszen nem tartunk még ott. Az elvek, álmok, talán kissé naiv elképzelések korából tartunk valami felé, ahol már csak fáradtságot, menekülést, görcsöket látunk. És nem szeretnénk ilyenné válni. Platonov és azt hiszem, mindannyiunk egyik legnagyobb problémája ez.

Benkó Bence

Nehéz volt a szöveggel bánni? Sokat húztatok belőle?

BB: Volt egy olyan elképzelésünk, hogy nem rövidítjük, de ezt elvetettük (nevet). A 200 oldalból viszont így is csak 40-et szedtünk ki. Tudatosan döntöttünk amellett, hogy nem egy alaposan megnyirbált, 1 óra 20 perces, gyorsan végigpörgethető előadást csinálunk – meghagyjuk mindennek a maga idejét. Szeretnénk, ha minél inkább életszerű lenne és minél kevesebbszer jutna a nézők eszébe, hogy színpadi művet látnak, így kifejezetten arra törekedtünk, hogy a nyelv, amin megszólaltatjuk, minél közvetlenebb, minél civilebb legyen.

FP: Szokásunktól eltérően nem változtattunk radikálisan a szövegen, pedig általában elég merészen bánunk az eredeti irodalmi alapanyaggal. Radnai Annamária fordítása egészen friss, nagyon jól használható, pontos. Az idős szereplőket azonban kihúztuk, ami dramaturgiailag már önmagában is jelentéssel bír. A mai fülnek porosan, avíttan hangzó szavaktól, kifejezésektől, illetve az oroszságra, az orosz kulturális közegre speciálisan jellemző utalásoktól is megszabadultunk – ezzel nem kifejezetten magyarítani akartuk a szöveget, inkább általánosabb érvényűvé tenni.

Mit tartottatok szem előtt, amikor a kialakítottátok a rendezői koncepciót? Gondolom, az már önmagában markáns probléma, hogy egy rendhagyónak számító térbe, lényegében egy kocsmába viszitek.

FP: Szerencsére így nem kell kiabálni (nevet). De éppen ez a nehézsége is, hiszen a színészeink éveken keresztül azt tanulták, arra vannak „rászoktatva”, hogy színészként kell játszaniuk. Ezt kell róluk lefejteni, mert egy olyan közegben, ahol szinte karnyújtásnyira ülnek tőlük a nézők, nem tesz jót. El kell érnünk, hogy tudjanak úgy viselkedni, mintha csak egy kocsmában lennének és véletlenül a Platonov című darab szövegét mondanák – persze rettenetesen nehéz feladat nekik, szenvednek is rendesen. De amikor egy-egy jelenetnél megszületik, az gyönyörű élmény. Jön a ráébredés, hogy Jézusom, ez nem is Csehov, ez egy beszélgetés, ez az élet. Az instruálás abszolút műhelymunka-szerűen folyik, diktátorok helyett inkább moderátorai vagyunk a próbafolyamatnak. Afölött őrködünk, hogy logikus maradjon, illetve hogy kiépüljön az a játékstílus, ami a térhez és annak közvetlenségéhez illik.

Fábián Péter

A Radnótiban is fut jelenleg egy Platonov-előadás Alföldi Róbert rendezésében. Megnéztétek?

BB: Igen, még tavaly. Nagyon másfajta, mint amilyet mi elképzeltünk, így befolyással sincs a miénkre. Ugyan én rengeteget nevettem rajta, de úgy éreztem, nem domborodott ki egészen a visszássága, ami számomra alapvetően meghatározza, hogyan gondolkozom a darabról. Nekünk sem az a célunk, hogy mindenki sírjon, de az sem, hogy tobzódjon a színpadi humorban. Egyfajta jó értelemben vett civilséget akarunk kihozni belőle, ami remélhetőleg a lehető legközelebb hozza hozzánk a szereplők problémáit.

A k2 Színház évek óta működik, „hivatalosan” azonban csak ősszel alakultatok társulattá. Mi változott a csapat életében szeptember óta?

BB: Azért is született meg ez a döntés, mert azt tapasztaltuk, hogy egyáltalán nem tudjuk játszani az előadásainkat. Bonyolult volt az egyeztetés, sokan azok közül, akiket hívtunk, más társulatokkal, színházaknál dolgoztak, emiatt hónapokig is húzódott a munka. Végül megelégeltük, elhatároztuk magunkat és megkerestünk hat, nagyobbrészt Kaposváron megismert színészt – a társulat jelenlegi tagjait –, hogy legyünk egy csapat. Volt olyan, aki szerződést adott fel azért, hogy velünk dolgozhasson, ez számunkra rengeteget jelent és az összetartozást is erősíti. Érezzük rajtuk, hogy nagyon szeretnék csinálni, jól érzik benne magukat. A művészeti kérdések, csakúgy, mint a gazdaságiak, közösek, együtt tervezzük a jövőt. Ennek mindenki érzi a súlyát, ami nagyon hasznos energiákat generál.

Független társulatként milyen a jövőképetek?

BB: Őszintén szólva mást nem is tudnánk csinálni. Persze bármelyikünk elmehetne a diplomájával színházba statisztálni, de ez egyikünknek sem motiváló. Ha valami igazán jót akarunk létrehozni, működtetni, mernünk kell kockáztatni is, hogy elérhessük. Az biztos, hogy jelenleg egymagunkban nem tudnánk megmaradni – például a pályázatok esetében is kevésbé tudunk a következő évadnál előbbre tervezni –, ezért nagy hálával tartozunk azoknak, akik nyitottak a velünk való együttműködésre, koprodukcióra, támogatásra.

Kérdezett: Dömötör Nikolett