"A színház éltető illúzió" – Interjú Hankiss Elemérrel

2015. január 10-én távozott közülünk Hankiss Elemér. A nevetés csömöréről, a színház ezeréves trükkjeiről és a reményről beszélt halála előtt készült interjújában.

Az interjú elsőként a Nemzeti Magazinban jelent  meg.

Az emberi kaland című könyvében elemezte azt a „szüntelen és lázas igyekezetet”, amellyel az ember igyekszik úrrá lenni azon a szorongáson, amely mindannyiunk osztályrésze, mert egy ismeretlen, nagy, hideg univerzumban, egy „idegen világban” élünk.  A vallások, mítoszok, filozófiák, katedrálisok, modern bevásárlóközpontok, műalkotások, tragédiák éppúgy eszközei e törekvésnek, mint a mindennapi élet ezernyi szokása, rituáléja, vagy akár még az olyan triviáliák is, mint a viccek - állítja ugyanitt. A színház milyen szerepet játszik ebben a küzdelemben?

A színház klasszikus példája ennek az igyekezetnek. Sok szempontból. Például azért mert egy zseniális trükköt alkalmaz. A valóságban a világ nagy, én pedig kicsi vagyok, el vagyok veszve benne. Aztán veszek egy színházjegyet, beülök a nézőtérre, s egyszeriben fordul a kocka: a világ hirtelen összezsugorodik, beszorul a színpad négy fala közé, én pedig mint egy szemlélődő filozófus vagy jósisten kívülről figyelem, hogy mi történik benne. Mint amikor egy gyerek egy üveggolyót tart a kezébe és belelátja az egész világot. Ez az átlényegülés a színház varázsának egyik forrása.

Hankiss Elemér (mind1.ma)

A színházban tehát jól érzi magát az ember akkor is, ha pontosan azokkal a szörnyűségekkel szembesítik – a halállal, a szenvedéssel, a bukással –, amelyektől a világban meg akar szabadulni, amelyek elől el akar menekülni?

Igen, mert az életben a szenvedés borzalmas, akkor is, ha én szenvedek, akkor is, ha mások. A színházban azonban nincs igazi szenvedés. A szenvedés ott szimbólum: valami másra utal. Amikor Hamletet például halálra sebzi Laertes, nem érezzük a seb fájdalmát, vagy a méreg okozta kínokat, hanem átéljük egy szép és nagyszerű emberi élet pusztulását, a múlandóság fájdalmát. És az emberi sorsnak ez az átélése fájdalmas is, de felemelő is. Vannak megfigyelések arra vonatkozólag, hogy a vígjátékokról kitóduló közönség időnként rosszabb kedvű, mint a tragédiák közönsége. Meg lehet csömörleni a sok nevetéstől, annyi jókedv után könnyen üresnek érzi magát az ember, ahogy kilép a hűvös, ködös októberi estébe. A tragédiák előadásáról kijőve viszont erősnek és nagyszerűnek érezzük önmagunkat, mert a hős – és ő mögé bújva mi is – képesek voltunk szembenézni a halállal, diadalmaskodtunk az elmúlás fölött.

Na de ez csak illúzió!

De éltető illúzió! S létrejöttében nagy szerepet játszik az a remek szemfényvesztés, amit katarzisnak neveznek a szakértők, s amelynek trükkjeit több ezer év óta minden tragédiaíró ismeri és alkalmazza, Szophoklésztől, Shakespeare-en és Schilleren át O’Neillig, Beckettig és Albee-ig. A tragédiák utolsó egy-két jelenetében elhitetik a nézővel, hogy a világban valahol s valahogyan mégis csak érvényesül az igazság. Hogy a gonosz végül is legyőzetik. Hogy a sok rombolódás és zűrzavar után végül mégis csak helyreáll a „világrend”. Hogy a tragikus hősnek az élete végül mégis csak beteljesedett. Vagy ha nem működnek ezek a fogások, akkor legalább költői elmúlássá szépítik a valóságban nagyon is nem szép halált.

A Túl vagy innen jón és rosszon? című tanulmányában azt írta, hogy a vizsgált korábbi korok tragédiáihoz képest (Szophoklész Antigonéjától Schiller Ármány és szereleméig) a modernekben (Ibsen Vadkacsájától Albee Nem félünk a farkastól című drámájáig) jóval kevesebb a katartikus mozzanat. Magyarázatként azt mondja, lehetséges, hogy ezekben a művekben „eleve kisebb a tragikus feszültség, eleve nem olyan apokaliptikus méretű, nem olyan látványos, nem olyan harsogó vagy akár melodramatikus a tragikus látomás…”, illetve hogy „háttérbe szorult a megismert világ harmonikussá és emberméretűvé való átrendezésének, átértékelésének a funkciója”.

Az általam vizsgált modern darabokban valóban kevesebb a katartikus mozzanat, de a szerzők ezzel a kevesebbel is erős katartikus hatást próbálnak elérni.

Hankiss Elemér (fotó: Reviczky Zsolt - nol.hu)

Katarzis nélkül tehát nem lehet „megúszni”?

Ellenállhatatlan igény él az emberekben a katarzisra. Arra a hitre, illúzióra, hogy bármennyi baj és szenvedés van is a világban, végül mégiscsak minden jóra fordul majd, mégiscsak van remény. E nélkül a hit vagy illúzió nélkül nehezebb volna az élet. Hinni akarunk abban is, hogy a jóság, a tisztesség, a szépség, a teremtés, az élet végül is diadalmaskodik a gonoszság, a romlás, a rútság, a rombolás, a halál fölött. És ebben a hitben megerősít minket a tragikus katarzis is. Elsősorban szűk értelmiségi körökben számíthat sikerre egy-egy olyan színmű, amely semmiféleképpen nem oldja föl az ábrázolt nyomorúságok, szenvedések okozta feszültséget. Ha egyáltalában van ilyen mű. Mert lehet, hogy egyszerűen csak el van rejtve a darabban a katarzis „szerkezete”. Gondoljunk például arra, hogy Ibsen darabjai milyen döbbenetet keltettek saját korukban, a kor polgárai közül milyen sokan elutasították, dühödten, mint a társadalomról, az emberi életről, a világról festett hazug, hamis, elfogadhatatlanul nyomasztó és reménytelen képet. Ma már tudjuk, hogy Ibsen műveiből vastag sugárban ömlik a katarzis. Ugyanez elmondható Csehov darabjairól is. Beckett látszólag sivár, és zilált világának a mélyén is ott zeng a katarzis harmóniája.

Eddig arról beszéltünk, ami korokon keresztül azonos volt a színházban. Melyek voltak a különbségek?

Az alapstruktúra – azt hiszem – mindig ugyanez: az élet veszélybe kerül, de a darab végére a hős, és általa az EMBER valahogy úrrá lesz a veszélyen, a retteneten. Ezen túl óriásiak a különbségek. A pusztulás, a legyőzendő „gonosz” ugyanis koronként más és más formában jelenik meg. A görög tragédiákban például az istenek szeszélye, a balszerencse, a kifürkészhetetlen végzet fenyegeti az embert. Velük kell szembenéznie, megküzdenie a hősnek. A középkori misztériumjátékokban Sátán a gonosz megtestesülése, és az eredendő bűn fenyegeti az embert pusztulással és a kárhozattal. Shakespeare-nél már – kivéve talán a Rómeó és Júliát – az emberben magában van a pusztító gonosz. O’Neill, Beckett, Tennessee Williams darabjaiban már-már újra univerzálissá hatalmasodik a gonosz, maga az emberlét reménytelen, sivár, abszurd. De a műalkotás katartikus varázsa még ezt a sivárságot, reménytelenséget is feloldja.

Az Új diagnózisok című kötete egyik írásában a közéleti szereplők bukásáról írva számtalan színházi fogalmat használ, de a mindennapi szóhasználatban is sokszor előfordulnak ilyenek: az élete színpada; a bukás után kezdődik az élet második felvonása, aki elbukott vagy győzött – legyen sztár vagy sportoló –, az a hős; a politikus az intrikus; van, aki csak statisztál; vannak áldozatok és más szerepek is. A mindennapi életünket valóban le lehet így írni?

Jó volna, ha le lehetne. Mert az embernek szüksége van szerepekre. Szerep nélkül rosszul érzi magát, szinte nem is létezik. Mert a szerep ad tartalmat az életnek. Ki vagyok én? Mi a szerepem ebben a világban? Csak tengődöm itt céltalanul, vagy van valami „szerepem”? Vannak persze szerepek: az anyáé, az apáé, a főnöké, a beosztotté, az ivócimboráé, a taxisofőré. De nincs elegendő jó és fontos és tartalmas szerep. Életünk fájdalmasan szerephiányos. A jó társadalomban sok a szerep, a rosszban kevés, s a mai modern világban ez utóbbi a gyakoribb.

Hankiss Elemér (forrás: magyarhirlap.hu)

Miként reagálunk erre?

Lázasan folyik a szerepkeresés. Szerepeket kínál a politika, a gazdaság, a kultúra, a divat, a diszkó, a baráti kör, a kocsma… De mindez nem elég, s ez a hiány a televízió sikerének az egyik forrása, amely szerepek sokaságát kínálja minden nap, igaz, ezek csak virtuális szerepek. A pamlagon elnyúlva átélhetem a gonosz, a hős, az ördög, az angyal, Napóleon és Kutuzov, Danton és XVI. Lajos, Schuhmacher és Boris Becker, Julia Robert és Bruce Willis szerepét. Jobb volna persze, ha abban segítene a televízió, hogy az ember olyan szerepet alakíthasson ki magának, amellyel megtalálja a helyét a világban, de erre még nem sok példa van. Egyelőre csak kóválygunk. Nem sok szerep keres egy szerzőt, hanem sok ember keres egy-egy szerepet. Korábban, a hagyományos kultúrákban ebből a szempontból könnyebb dolga volt az embernek. Volt egy nagy szerző, egy nagy szerepíró, az Úristen, aki megmondta mindenkinek, hogy mi a szerepe itt a Földön. Ma mindenkinek magának kell megtalálnia a szerepét. Ha így nézzük a dolgot, akkor azt mondhatjuk, hogy jó volna, ha a világ színház volna. Mert akkor volna mindenkinek szerepe. Boldog, irigylésre méltó az az ember, aki az életben megtalálta a maga szerepét.

Mi az ön szerepe?

Jó kérdés. Mert nehéz rá válaszolni.

Ilyen és hasonló kérdéseket szokott műsoraiban a beszélgetőtársainak is feltenni.

Kérdezni persze könnyű, de válaszolni nagyon nehéz. Az én szerepem? Csak közhelyeket tudnék mondani.

Segítek. Feltűnt, hogy írásaiban csak úgy sorjáznak a kérdések. Ennek ellenére nem az az érzésem, hogy nincs válasza, hanem az, hogy a lehetséges válaszok sokféleségével küzd, azokat szeretné megérteni, rendszerbe állítani és sokakkal megértetni, hiszen könyvei, műsorai nem pusztán egy szűk szakmai közönséghez kívánnak szólni. Azért is feltűnő – és üdítő – ez, mert ma sokan túlzott igyekezettel adnak válaszokat, mert az emberek válaszokat akarnak.

 Az vesse rájuk az első követ, akit nem szorongat az, hogy végső, fontos kérdéseinkre nem kapunk választ. Hogy a válasz többnyire: néma csönd.  Ennek ellenére úgy gondolom, hogy az ember nem tehet mást, mint hogy folytatja a válaszok keresését. S ha rábukkan egyre, annak örül, de aztán túllép rajt. Mert még az igazi válaszok is előbb-utóbb ránk zárulnak, rabjaivá válunk az igaznak érzett válaszoknak, és nem nézünk körül a világban, újabb titkokat, újabb kérdéseket, újabb válaszokat keresve.

Kornya István

Az interjú a Nemzeti magazin 2015 január-februári számban jelent meg.

Névjegy

Hankiss Elemér (1928–2015) Széchenyi-díjas szociológus, filozófus, értékkutató, irodalomtörténész. Francia-angol szakon végzett az ELTE-n. 1956 után hónapokig vizsgálati fogságban volt. Eleinte az Európa Könyvkiadóban dolgozott, majd a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének főmunkatársa lett, 1975-től az Akadémia Szociológiai Kutatóintézetének osztályvezetője és igazgatója volt. A rendszerváltozás után a Magyar Televízió elnöke volt. Tanított az ELTE-n, a CEU-n, a Szegedi Tudományegyetemen, a Stanfordon, a Firenzei és a Bruges-i Európa Egyetemen. Népszerű tévéműsorokat készített, és számtalan könyvet írt: Társadalmi csapdák, Diagnózisok, Hamlet színeváltozásai, Az emberi kaland, Az ezerarcú én, utolsó könyve A befejezetlen ember.