A mi történetünk - Interjú Guelmino Sándorral

Guelmino Sándor rendezésében mutatta be a kaposvári színház az Augusztus Oklahomában című darabot.

Guelmino Sándor, rendező, fotók: Memlaur Imre

Az elmúlt évben a következő darabokat rendezted: A vágy villamosa, Vadkacsa, Tribádok éjszakája. Most pedig az Augusztus Oklahomában következik. Miközben öntörvényű művekről van szó, kijelenthető, hogy lényegüket tekintve egy tőről fakadnak: mindegyik közege a család, melynek résztvevői különböző élethazugságokkal próbálják becsapni önmagukat és a többieket, és alkohollal, droggal, vagy pusztán a realitásról leszakadó illúziókkal mentik át magukat a tegnapokból a holnapba. Véletlen egybeesés ez vagy tudatos rendezői program megvalósítása?

Guelmino Sándor: Is-is. Vonzanak ezek a témák, mert kimeríthetetlenek és megoldhatatlanok, és nyilván ki is alakult rólam az a kép, hogy én „ilyeneket szoktam” rendezni. Vagyis a felkérések, megbízások erről szólnak. A felsoroltak közül kettőt felkérésre csináltam. Az az igazán érdekes, hogy amikor a főiskolára kerültem, én nagyon másféle színházról álmodtam, mint amit most képviselek. Egyszercsak „eltérültem” – de nem megalkuvásból. Nem az álmokat adtam fel, hanem a rám ragadt, másolni kívánt színházat legyűrte, felülírta személyiségem addig nem ismert, legalábbis háttérbe szorult lényegi része: kiderült, hogy a külső formáknál jobban izgatnak a belső történések. Formalista, kísérletező fiatalemberként indultam, ami nem csoda, hiszen Újvidéken, ahol felnőttem, ilyeneket láttam. Édesapám az újvidéki rádiónál dolgozott, gyerekként sokat tébláboltam a szerkesztőségben, és közben, hogy szórakoztassam magamat, mindenféle abszurd darabokat írogattam.

Hány éves gyerekről van szó?

Guelmino Sándor: Nyolc-tízéves lehettem akkoriban. Az abszurd iránti vonzalom a főiskoláig kitartott, és szinte a véletlen térített el. Végzéskor az El nem küldött levelek című darabot kaptam feladatul, amiben egy férfi és egy nő viszonyát, s a benne lezajló lelki folyamatokat kellett nyomon követnem. Kiderült, van ehhez affinitásom, illetve látnom kellett, hogy az érdekes, akár extrém formai megoldásoknál fontosabb számomra a színház érzelmekre gyakorolt hatása. De azt remélem, hogy mindazok a furcsának is mondható színházi élmények, amik életemben értek, akár tudattalanul, de beépülnek a fősodorba tartozó, pszichologizáló családi drámákba is. Jövőre pedig, azt remélem, Tatabányán megrendezhetem a Godot-ra várva című művet, ami meg is követeli majd a kísérletező formát. Beckett drámája visszarepít majd a gyerekkoromba, hiszen az újvidéki előadásban én játszhattam a Gyerek szerepét.

Az a nyolc-tízéves gyerek ezek szerint nemcsak írt, de játszott is.

Guelmino Sándor: Írtam, játszottam, rendeztem. Regényeket, abszurd darabokat írtam, például Mrozek Tangója nyomán született a Ki kerül a ravatalra? című drámám. Az általános iskolában pedig rávettem az osztálytársaimat, hogy játsszuk el a darabjaimat. De igazi darabokat is próbáltunk: negyedikesek voltunk, amikor Csehov Ványa bácsiját kezdtük el, de nem jutottunk a végére, mert Gion Nándor lakásában akkora felfordulást csaptunk – az első felvonás kertjét mindenféle szétszórt száraz növénnyel illusztráltuk, hogy Nándor bácsi felesége „betiltotta” a további próbákat. Középiskolás koromban átkerültem Magyarországra, a drámaírással pedig felhagytam egy időre, mert apám azt tanácsolta, hogy akkor írjak, amikor már nem másolok, hanem saját élményeim alapján saját hangomon tudok megszólalni. Ehhez persze nem muszáj írni, rendezőként ezt megvalósíthatom, ha olyan darabokat választok-kapok, amik közel állnak hozzám. Az elmúlt év darabjai, és köztük a most készülő Augusztus Oklahomában, ilyenek. De amikor elkezdem a munkát, nem azt vizsgálom, mi közös bennük, hiszen az első pillanatban minden új munka egy üres lap, amit tele kell írnunk a színészekkel. És úgy kell „írnunk”, hogy tudhatjuk, minden apró rezdülésnek jelentősége van. Mindegyik említett darab a humor és a tragikum sajátos elegyét adja, ami számomra alapvetően fontos, mert szeretem, ha melegből hidegbe, hidegből melegbe mozgatjuk a nézőt. Hiszen az életünk is ilyen: nincsen vegytisztán tragikus vagy komikus helyzet. Összefoglalva az eddigieket: a legnagyobb kihívás számomra soha nem a forma, hanem a színésszel zajló munka. Különösen egy olyan esetben, mint ez a kaposvári kihívás: a színpadon előforduló tizennégy színész közül tizenkettővel most dolgozom először. Mindenkit meg kell „tanulni”, ki hogyan dolgozik, milyen személyiség. Végül is minden egyes emberhez más-más út vezet…

Miközben együtt mentek egy közös úton. Mégpedig ismeretlen csapattal. Kíváncsiságot, izgalmat vagy szorongást, félelmet okoz ez?

Guelmino Sándor: Az ember vágyik az újra, az ismeretlenre. Aztán ahogy közeledik a találkozás pillanata, úgy költözik belém a szorongás. És ez addig tart, amíg nem sikerül megteremteni a kölcsönös bizalom állapotát. Azt, hogy érezzem, támaszkodhatok rájuk, és ők is érezzék ugyanezt velem kapcsolatban.

A mai próbán azt láttam, hogy meg-megszólalsz, terelgeted a színészeket, de valójában hagyod őket szabadon próbálkozni. Én úgy tapasztaltam, hogy a színész hálás, ha segítséget és szabadságot egyszerre kap.

Guelmino Sándor: Mindenki hálás, ha ez történik. Határozott elképzelésem van az előadásról, de elemi szükségem van a színészek kreativitására. Jó esetben játszótársak vagyunk, és olyankor felszabadul a személyiségünk. Ehhez kell a bizalom. Én ezt igénylem tőlük, és hálás vagyok, ha megkapom – tudhatom tehát, hogy ezzel ők is így vannak.

Karen (Nyári Szilvia) és Barbara (Mészáros Sára) közös jelenetét próbáltátok, ami tulajdonképpen Karen monológja. De te legalábbis annyit foglalkoztál a némán üldögélő Barbarával, mint a testvérét játszó, folyamatosan csacsogó Karennel.

Guelmino Sándor: Természetesen, hiszen neki is van egy belső monológja, illetve attól, hogy nem szólal meg, még vannak reakciói. Ezek azok az apró rezdülések, amik eldöntik majd, sikerül-e hiteles személyiségeket megalkotni a színpadon.

Nyári Szilvi tehát akkor hiteles, ha hitelesen mutatja meg Karen folyamatos élethazugságait, ahogyan ebben a drámában szinte mindenki saját élethazugságának a foglya.

Guelmino Sándor: Ez igaz, de különböző mértékig nem így vagyunk-e ezzel mindannyian? Én még nem találkoztam olyan emberrel, aki minden pillanatban őszinte önmagához. Úgy valószínűleg nem is lehetne élni, életben maradni. Emiatt is gondolom, hogy a néző számára ismerős helyzetek bukkannak fel a színpadon. Ebben a problémákkal teli családban annyi minden előbújik, hogy a nézőtéren minden egyes ember találhat önmagára vonatkoztatható motívumot.

Ebben a családban annyi a probléma, hogy az már maga a pokol: drog, alkohol, öngyilkosság, vérfertőzés…A néző esetleg azért tartja el magától ezt az egészet, mert azt mondhatja: ez nem átlagos, hanem rendkívüli család, „én nem ilyenben élek, rám mindez nem vonatkozik”. Vagy minden család maga a pokol, ha a felszínt megkaparjuk?

Guelmino Sándor: Azért sem tudjuk eltartani magunktól, mert számtalan humoros helyzettel találkozunk, amiket jólesik nézni, kinevetni. De a kérdés jogos, a próbák kezdetén mi is hüledezve tapasztaltuk, mennyi probléma vesz körül minden egyes szereplőt. Ám ahogy elemeztük, és kerestük az indítékokat és saját tapasztalatainkat, magunk is meglepődtünk, mennyi hasonlóságot találtunk a Weston család és saját családunk történései között. Ez nem jelenti azt, hogy a család maga a pokol. Annyit jelent, hogy az élet rengeteg problémával jár, és egy rendkívüli családi esemény, esetünkben egy temetés „életveszélyes” helyzet, mert ezek a problémák egyszerre kiborulhatnak. Csalódott lennék, ha csak egy deviáns családot tudnánk megmutatni a színpadon, és a néző azzal távozna, hogy „ehhez nekem semmi közöm”. Minden családban elképesztő titkok, döbbenetes történetek vannak, különösképpen mifelénk, Kelet-Európában.

A születés, az esküvő, és talán leginkább a temetés az a szituáció, amikor összegyűlik egy-egy család, és olyanok is találkoznak, akik évek óta nem látták egymást. Ilyenkor mindig az a döntő kérdés: kibírjuk-e a végéig a formalitásokba bújva-menekülve, vagy egy véletlen mondat-mozdulat folytán kiszakad a burok, előbukkan egy elfedett probléma…

Guelmino Sándor:  … És onnantól nincs megállás. Amikor összegyűlik a család, akkor mindenki megpróbálja a legjobb-legszebb arcát mutatni. Álságoskodik, hogy ne őt nézzék selejtesnek, olyannak, akinek nem sikerült az élet. De mindenki hordoz titkokat, amiket rejteget. Az általunk ábrázolt családban ez különösen érvényes, csakhogy a családfő, jelen esetben az Udvaros Dorottya által játszott anya, szinte erőszakosan ki akarja bányászni ezeket a titkokat, és egyszercsak elindul a lavina.

Ezt az anyát a Golden Globe- és Oscar-jelölésekkel ékesített Meryl Streep játszotta a híres filmben, mely további díjakat is kapott. Nem félsz, hogy az előadást a filmhez hasonlítgatják majd?

Guelmino Sándor: Sok olyan előadást rendeztem már, aminek előzménye egy híres film volt, és tudom azt, hogy akarjuk-nem akarjuk, az előadást a létrehozók személyisége határozza meg. Nincs értelme másolni a filmet, ily módon nincs értelme a hasonlítgatásnak sem. Egyszer megtörtént, hogy ugyanazt a darabot újra megrendeztem: attól, hogy mások játszották a szerepeket, a próbaidőszak első pillanatától minden másként alakult, noha nyilván nem gondoltam alapvetően mást az adott műről. Szóval nem foglalkozom a filmmel, azt pedig tudomásul veszem, ha a mi munkánkat ahhoz mérik majd – de ha ezen görcsölnék, nem tudnék dolgozni.

Utaltál már Kelet-Európára, ahol élünk és dolgozunk. Mit kezdjünk ezzel az amerikai történettel?

Guelmino Sándor: Az első pillanatban én is „amerikai történetet” láttam benne, és ez az amerikai drámatörténet miatt volt: az amerikai klasszikusok – Tennessee Williams, Edward Albee, Arthur Miller, O’Neill – darabjainak középpontjában mindig a család áll. Ezt a tradíciót folytatja Tracy Letts. De ha félretesszük a drámatörténetet, és csak az életre figyelünk, akkor láthatjuk, hogy a család mindannyiunk életének meghatározó sarokköve. A világ bármely táján ugyanazok az emberi örömök, bánatok, erények és gyarlóságok. Nincs más dolgunk, mint saját életünket vizsgálva elmesélni ezt a történetet. Ha sikerül, akkor ez a mi történetünk lesz, és a néző is úgy tekint majd rá, mint saját történetére.

Szerző: B. L.