Maradt-e "eséj"? - Villáminterjú Sipos Verával

Sipos Verával a márciusi 14-ei Szóvirágok Édes nyelvédesanyánk paradicsomi édenkertjéből című Vinnai-darab bemutatója kapcsán beszélgetett Antal Klaudia.

A darabról:

(Figyelem! A helyesírási hibák nem lyavítandók!)

Feri és Teri nem álnak a verbális komunikáció csucsán. Ezért is szeretnének inkább leülni valamire, de viszont székük az meg nincsen nekik. Miután elopják a szomszédos telekről a két napszídta műanyag ülőalkalmatosságot, gyökeressen megváltozik a életük. A kert tulajdonosa ugyanis nem más, mint Nyelvédesanyánk, aki amellette, hogy serényen gyomlál és ojtogat varázslatos szóvirágoskertjében, nem rest a tettek mezejére lépni, ha az emberi nyelv sorsa forog kockán. Márpedig valaki nem írja, hanem irtja a szavakat! Tanúlságos történetünkből kiderül, maradt-e eséj szavaink megovására, vagy talán nem marad írmaglyuk se nem? Lyöllyön el és megtuggya!

Nyelvünk gazdagsága, kommunikációs lehetőségeink burjánzó veteményes kertje ihlette, hívta életre e tanulságos, s egyszersmind mosolyfakasztó történetet, amely az emberi beszéd eszközeivel szólítja meg nézőit, s hívja önfeledt, ugyanakkor felelősségteljes játékra mindazokat, akik szívükön, s ajkukon viselik a verbális információáramlás sorsát, s akik nem fordulnak el az emberi diskurzus építőköveinek az évezredek során tükörré csiszolt felületétől, mely visszavetíti reánk, emberekre mindazt, ami a kimondott szót történelemmé, a tudást átörökíthető kinccsé, s az érzelmek megfejthetetlennek tűnő labirintusát feltérképezvén a lélek bedekkerévé, a szellem iránytűjévé, az elme használati utasításává válva az emberi megnyilvánulás kvintesszenciájává párolja azon rendszerek színes kavalkádját, melyek az emberiség társául szegődtek az első kimondott szó óta, s annakutána mind az összes megelőző, s az azt követő eszmékből, gondolatfoszlányokból szabva ki azt az erős, ám nagyon is sérülékeny vitorlát, melyet modern korunk csapongó nyelvi szelei dagasztanak kövérre, vagy épp szaggatnak cafatokra, miközben mi, anyanyelvünk  hajójának legénysége, kik egyszerre állunk a parancsnoki hídon, vagy épp súroljuk a fedélzet deszkáit, ki-ki műveltsége, intelligenciája szerint elfoglalva helyét s posztját végtelen utazásaink során, talán megpillantjuk a távolba vesző partokat, s a nyelvi entrópia pusztító zátonyai közt navigálva, de soha meg nem torpanva harsogjuk, hogy el nem némulunk, míg szájunk mozog, s hangszálunk feszül, beszélni kívánunk, ajkunk szavakat szül, s bábáskodva igék s főnevek fölött, mint szőttest, melyet jó anyánk kötött, magunkra vesszük nyelvünk vértezetét, nem hagyjuk el szavaink büszke ékezetét még akkor sem, ha csak rövid szöveges üzenetet írunk a pajtásainknak.

Mert erős cérnával van ám az a vitorla megvarrva!

Villáminterjú:

Március 14-én mutatjátok be Kálmán Eszter rendezésében Vinnai András legújabb, Szóvirágok Édes nyelvédesanyánk paradicsomi édenkertjéből című darabját, melynek középpontjában a magyar nyelv áll. Beszélgessünk mi is a nyelvről, mégpedig a színházi formanyelvekről kezdve a fizikai színháztól a klasszikus színjátszásig. Igaz, hogy a ti osztályotok volt az első „mozgásorientált” osztály?

Nálunk is a színészmesterség volt az elsőszámú kurzus, de a mi képzésünkben ugyanolyan jelentőséget kapott a mozgás, mint például a beszédoktatás. Ladányi Andrea mozgás óráin nem csak különböző technikákkal ismerkedtünk - akrobatikával, vívással, zsonglőrködéssel – hanem a tánccal, mint előadóművészettel ismerkedtünk. Az osztályunk pedig nagyon élvezte ezt, így komolyabb mozgás vizsgák születtek. Sokáig ezért mi voltunk a „mozgásos” osztály. Sajnos ezt a bélyeget könnyen rá sütik az emberekre.

Megbélyegezve érezted magad?

Képzeld, egy ideig igen: mindig volt valamilyen furcsa, negatív felhangja ennek. De lehet, hogy csak én éreztem így... Amióta kineveltek egy fizikai színház osztályt is, elfogadottá vált, hogy a mozgás ugyanolyan fontos része a színészképzésnek, mint bármi más, hiszen jó, hogy vannak színészek, akik így tudnak mozogni és a testükkel is ki tudnak fejezni állapotokat, helyzeteket, szituációkat. Külföldön, Angliában, Franciaországban sok mozgásszínházi társulat működik, így a nézők sem ijednek meg attól, ha egy olyan előadást látnak, ahol a színészek nem táncosok, mégis lenyűgöző dolgokra képesek a testükkel. Itthon a fizikai színházi nyelv megértéséhez kellett egy kis idő.

Ehhez többek között a Forte Társulat járult hozzá, melynek sokáig te is a tagja voltál. Szerinted vannak olyan témák vagy darabok, amelyek a fizikai színház nyelvén jobban megélnek?

Persze, biztos van, ami nagyon és van, ami kevésbé áll jól a fizikai színháznak. Az előbbire kitűnő példa A nagy füzet című előadás (Forte Társulat, r. : Horváth Csaba ) vagy a Toldi, ahol a mozgás tökéletesen összeér a szöveggel: segíti és folyamatosan megemeli az elhangzottakat. De lehet, hogy bármit fel lehet dolgozni ilyen formában. A fizikai színház amúgy is egy fura kifejezés, minden színház fizikai, nem?

Milyen szerepet tölt be ma az életedben a mozgás? A Boribon és Annapanni című előadásnál például koreográfusként vagy feltüntetve.

A koreográfusi munkát nagyon komplex feladatnak tartom, én talán nem lennék képes egy nagyobb létszámú csoportot mozgatni, hiszen akkor is megijedek, ha egy különálló számot kell koreografálnom. Arról nem beszélve, hogy mindezt soha nem tanultam, főleg a zenét nem, pedig az nagyon fontos. Ezért nem hívom magam koreográfusnak, egyszerűen csak segítek bizonyos daraboknál a mozgást kitaláni, ritmust adni. Szeretek a színpad másik oldalán ülni és segíteni egy világ megteremtésében a mozgás által.

Az egyetem után a Nemzeti Színházhoz szerződtél, majd különböző alternatív társulatoknál – Forte Társulat, TÁP Színház – játszottál, mostanában pedig a Rózsavölgyi Szalon színpadán láthat téged a közönség.

Kifejezetten inspirál, ha sokféle helyen, sokfélét játszhatok: nagyon élveztem régen, mikor egyik nap a Merlin Színházban, másnap a Nemzeti Színházban, harmadnap pedig a TÁP Színházban léptem fel. Szeretem a saját határaimat feszegetni: kíváncsi vagyok, hogyan lehet színészként különböző műfajokban – például egy könnyed komédiában vagy egy mozgásszínházi előadásban – ugyanolyan érvényesen és hitelesen játszani.

A Rózsavölgyi klasszikusabb helynek számít, mégis alternatív, hiszen egy kávéházban mutat be előadásokat. Hozzám közelebb állnak a kicsit vagányabbak helyek, mint például a Jurányi, de ez az én magánügyem, a nézőknek ezt nem kell érzékelniük. Azt remélem, hogy ha valaki lát a Rózsavölgyiben és tetszik neki, amit csinálok, megnéz a Jurányiban is, és ez tágítja a színházi palettát, amiről válogat. Egyébként engem lenyűgöz, hogy ma is ennyien járnak színházba Budapesten, hogy ugyanazon az estén telt ház előtt játszik a például a Katona, a Víg, a Jurányi, az Örkény és ha már említettük, a Rózsavölgyi Szalon. Jó érzés a budapesti színházi élet több pontján is részt venni, de sok energiát felemészt, és úgy érzem vigyázni kell, nehogy az ember szétforgácsolódjon és ez a minőség rovására menjen, esetleg felszínességhez vezessen.

Hogyan talált rád most ez a munka a Jurányiban?

Egyszer csak felhívott Eszter, hogy lenne egy darab, amit Vinnai András fog írni és a magyar nyelv lesz a téma. Azonnal igent mondtam, mert egyrészt nagy Vinnai-fan vagyok, másrészt nagyon kedvelem Esztert és azt a világot, amit ő színházilag (vizuálisan és gondolkodásilag) képvisel. A téma pedig különösen megtetszett: nagyon szeretem felfedezni a nyelv bugyrait, színészként mindig örülök, ha nehéz szöveget kapok.

Mi lesz a Szóvirágok című előadás kiindulópontja?

Van két nyelvileg nem éppen szofisztikált alak, Feri és Teri, akiket egy hölgy megtanít beszélni, de ennek oka maradjon titok. Arról igyekszünk beszélni, hogy a mai magyar nyelv miként korcsosul.

Mennyire tartod károsnak ezt a folyamatot?

Természetes, hogy a nyelv változik. Engem csak az zavar, ha a „nem tudás” miatt korcsosul a nyelv, ha például az iskolában nem fordítanak figyelmet a helyesírásra és a fogalmazásra. Azt, hogy beépülnek külföldi szavak vagy új kifejezések a nyelvünkbe, nem tartom bajnak, ha arra is figyelünk, ami a miénk, és élő, értékes. Szerintem érdemes megőriznünk és újra felfedeznünk régen használt szavakat: szövegtanuláskor néha megtetszik egy vagy két szó, melyeket utána igyekszem beépíteni a mindennapi nyelvhasználatomba. Az ember a saját nyelvéből tanul a legtöbbet: a szleng is úgy működik, hogy egy korábban nem ismert kifejezést kezdesz el a hétköznapokban használni. Miért ne történhetne ugyanez egy darab, egy regény nyelvezetével?

Van már kedvenc szófordulatod a Szóvirágokból?

Az egyik kedvencem a „Nem akarok ujjat húzni magával.” „Ne hozzál újat, nekem ez köll.” Ez úgy jó, hogy rossz…érted…Tele van a szöveg töménytelen mennyiségű nyelvi leleménnyel, néha úgy érzem sok is, mert az ember könnyen befeszülhet attól az érzéstől, hogy valamiről lemaradhat. Úgyhogy van még mit dolgoznunk nyelvédesanyánk kertjében.

Készítette: Antal Klaudia

utószerk.: Színház.hu

Dumaszínház – Füge Produkció

Vinnai András

SZÓVIRÁGOK

ÉDES NYELVÉDESANYÁNK

PARADICSOMI ÉDENKERTJÉBŐL

Bemutató: 2015. március 14. 19.00 / Jurányi Ház

Színészek:

Bánki Gergely, Elek Ferenc (a Katona József Színház színésze), Sipos Vera 

Narrátor: Andrássy Máté

Írta: Vinnai András

Jelmez: Juhasz Dóra

Díszlet: Kálmán Eszter

Animáció: Kolozsvári Balint 
Zene: Balázs Ádám

Munkatárs: Fazekas Anna

Műszaki munkatárs: Fábián Gábor Zoltán
Fotó: Vermes Kata

Rendező: Kálmán Eszter