A lemez két oldala avagy egy láttássérült színházi élménye

A közelmúltban audio-narrációval volt látható a Tünet Közhely című előadása. A látássérült Kovács Judit beszámolót is írt élményeiről.

70 perc, 1 pillanat, a lemez két oldala – Kovács Judit látássérült beszámolója:

Közhely, Élet, Disco. A Tünet Együttes jelenleg futó előadásának címe a három, önmagában is nagy súllyal bíró szó. Gondolatokat, emlékeket, élményeket, megfogalmazott általánosított sztereotípiákat hordoznak ezek a szavak. Mindenkinek mást, kinek többet, kinek kevesebbet jelentenek. Olvasatomban az élet a saját életed, a közhelyek az abból fakadó kimondott vagy kimondatlan általános kritikák, szemléletmódok. A disco pedig lehet fiatalságod, esetleg az őket elítélő életforma jelképe.

Fotó. Mészáros Csaba

Miután elolvastam a színdarab ismertetőjét, majd a Trafó Kortárs Művészetek Házában megnéztem az előadást, nyugtáztam, hogy nem is lőttem nagyon mellé, mikor a címet elemeztem. A Tünet Együttes társulata sem tett mást: megfigyelte, majd tömörítette, különböző nézőpontokból vizsgálta meg a sorsokat. Rávilágított az emberek fogyatékosságára, a mai társadalmat jellemző közönyre, az idő múlására és az elvesztegetett pillanatokra. 70 percben megállt az idő a Moszkva téri óra alatt, az enyém lehetett egy-egy szó, egy-egy lépés, egy-egy hang, egy-egy tekintet és egy-egy pillanat. Belenéztem a tükörbe, és szembetalálkoztam magammal. Láttam magamat fehéren és feketén.

Február 21-én barátnőmmel beszéltem meg találkozót a Moszkva téren. A metró kijáratnál vártam rá, de hívott telefonon, nem jön. A Trafó színészei siettek segítségemre, és kalauzoltak az utcán a tömegben, kézen fogtak, mindent a fülembe súgva kommentáltak. Elmesélték, eltáncolták, összemixelték, hogy mit láttak a téren. A teendőm annyi volt csak, hogy figyeljek rájuk. Biztosítottak arról, ha befogadó és nyitott vagyok, mély benyomások érnek.

Én Házigazdáimra (színdarab szereplői) bíztam magam, hagytam, hogy vezessenek. Cuhorka Emese, Gőz István, Valencia James, Szabó Réka, Szász Dániel, és Varga Vince keltették életre az utcához tartozó, mindennapi figurákat: a kéregető hajléktalant, a messziről hazánkba utazó turistát, az imádkozó hittérítőt, a koldust, a terítőt áruló erdélyi nénit, a kedves pszichopatát, a járókelőket, a szemlélődőket, a fiatal gimnazistákat. Képzeletben megépült a színpadon a tér, a néző felkereshette a: metrókijáratot, a villamosmegállókat, a bódékat, az órát, a Gombát, az utcát, vagyis a cselekmény helyszíneit.

Fotó. Mészáros Csaba

A színészek elmondták, de az ismertetőben is megtalálható, hogy a próbafolyamat egy része a köztereken, másik része pedig a próbateremben zajlott. A tereken az alkotók megfigyelték az embereket, viselkedésüket. A szereplők személyes sztorijai összemixelődtek a járókelők történeteivel, így jött létre az elnyújtott, 70 percnyi, ismétlődő, mégis ismételhetetlen pillanat, és a saját pillanatod.

A színészek prózában, tánccal és disco zenével mesélték el szerzett benyomásaikat, örökítették meg félelmeiket, osztották meg a közönséggel a gondolatokat. Nem voltál egyedül, de hagytak elmélkedni.

Én csak ültem a nézőtéren, szorosan fogtam főhőseim kezét, arra figyeltem, amit mondanak nekem. Utaztam az időben, miközben eltöprengtem saját életemen. A múlt és a jelen keveredett a cselekményben, éppen úgy, mintha saját emlékeink közt kutakodnánk. Az egyik percben – azonosulva a szereplőkkel – kisiskolás gyermekként tanáraim dilijeiről tartok szónoklatot haverjaimnak, a másikban viszont előttem áll a pólyás babát tartó anyuka, vagy a lábán megállni alig képes részeg krapek; szurkolok: nehogy akarjon tőlem valamit bármelyikük is. Kicsit arrébb a hajléktalan vert sátrat magának, – nem szeretnék átesni rajta –, a hittérítő pedig próbálta becserkészni, Istenhez hívni testvéreit – ezt sem akarom. A turistát egyszerűen csak sajnálom: hol van a híres magyar vendégszeretet.

Mindenkinek meg van a saját baja és nyomorúsága! – jutott eszembe többször a frázis. Az embertömeg olyan gyorsasággal száguldott el az utca figurái, a nyomor mellett, magába temetkezve, ahogy azt sokan teszik, teszem én is. A jövés-menést, rohangálást a szereplők a darab során többször megjelenítik. – megláttam magam a tükörben. Véleményem szerint az öncélú szemlélődés a lemez A/ oldala.

Fotó. Mészáros Csaba

A B/ oldalon Én én vagyok, Te te vagy. Saját érdekeink kerülnek előtérbe. Ha szorult helyzetbe kerülünk, gyakorta elmormolunk egy-egy káromkodást, szitkot. A kiszolgáltatottság érzése, megélése ugyancsak erős hatást gyakorolt rám; az érzés a 70 percet végigkísérte. Hajléktalanként én sem szeretnék hidegben aludni, anyaként kisbabával az utcán kódorogni, turistaként zsebtolvaj áldozatául esni, és még hosszasan sorolhatnám.

A darab nyújtotta élményeket saját helyzetemmel, sorsommal, fogyatékosságommal azonosulva éltem meg. A mondatok, a szituációk sorozata eredményezte azt, hogy lepörgött előttem néhány kellemes és kellemetlen esemény, másodpercek töredéke alatt, úgy, mint egy filmben. Felszínre került a kiszolgáltatottság, az „egyedül vagyok a világban, mint a kisujjam.”, a kilátástalanság és a „miért pont velem történik?” érzései. A közhelyek, az érzések, az enyémek, a tieid, mindenkié.

A jelenben és a múltban egyaránt jártam. Az előadás eltérő idősíkjai, párbeszédei, a DJ. Által kevert zenék, a színészek mozgásai kényszerítettek arra, hogy utazzam, hogy tanuljak. Az előadás végén főhőseim elengedték a kezemet, akiktől ajándékba a mindennapok sürgés-forgását kaptam. Lefestették a Moszkva teret fehéren, feketén. 70 percig figyeltem másokat, figyeltem magamat. Belenéztem a tükörbe

A Közhely, élet, disco előadás megértését az audió-narrálás nagyban segítette. A színpad bejáráson lehetőség nyílt a tér megismerésére, a színészekkel való találkozásra. A narráló azokat a mozzanatokat, testhelyzeteket, gesztusokat írta le, amelyek csak láthatóak voltak a színpadon.

Kovács Judit

Legközelebb március 9-én látható újra az előadás a Trafóban, szintén narrálva!