"Mindegy, elöl vagy hátul állok" – Villáminterjú Fandl Ferenccel

Pozzo és Nyegus, Worcester gróf és Szörnyeteg Lajos – sok és sokféle feladat egyetlen évadban. Fandl Ferencet nem könnyű elragadtatott szavakra bírni, nem mintha elégedetlen lenne a Miskolci Nemzeti Színház művésze. Csak azt vallja: olyan nincs, hogy készen van.

– Shakespeare-dráma, Lehár-nagyoperett, Beckett-abszurd és Goldoni-vígjáték, nagyszínpad és stúdió. Elég változatosra sikerült ez az évad, és még nincs vége...
– Az eddigi premierek mellett ott volt a Holdbéli csónakos, és persze a nagy szerelem, A négyszögletű kerek erdő. És jön még Füst Milántól a Boldogtalanok. Igen, tényleg elég színes, széles a skála... Valószínűleg ettől nem válik unalmassá ez a pálya... De a változatosság a hétköznapokban nem tűnik fel, mert minden este egy előadás van – és akkor csak az van. 

Godot-ra várva

– Mégis, öt premier, plusz a repertoárdarabok, az Egy óra versek közt egyrészt sok…
– Nem kevés, az biztos. De a sok és a sokféleség is csak akkor nehéz, ha egymásba érnek a darabok. Kell két-három nap, hogy kifújjuk magunkból a próbák fáradtságát. Ha ez nincs meg, az tényleg olyan érzés, mintha Sziszifuszként görgetnénk magunk előtt a darabot… Az, hogy most A legyező premierje és a Boldogtalanok próbáinak kezdete között eltelt egy hét, amikor csak játszottunk, egészen csodálatos volt.

– Az előző évad végén azt nyilatkoztad, többre lennél képes, mint amit elvárnak tőled.
– Mindig úgy érzem, hogy többre vagyok képes! Ha azt érezném, hogy kevesebbre vagyok képes, mint amit várnak, elbizonytalanodnék. A színészet egyéként is egy fura formája a létezésnek, minél többet csinálja az ember, annál bizonytalanabb magában, mert egyre jobban felismeri a hiányosságait. Ez a bizonytalanság viszont egészséges figyelmet teremt, amivel könnyebb elkerülni a rutint. Egy régi mondás szerint minden szereppel újra kell tanulni ezt a szakmát. Csak bizonyos módszereknek kerülünk a birtokába, az új szerep mindig új tanulás és új út. Ebből a szempontból mindegy az is, hogy operettben vagy abszurdban játszunk. Mint ahogy mindegy, elöl vagy hátul állok, a lényeg, hogy úgy létezzek a színpadon, hogy az fontos legyen.

– Ebben az évadban nem nagyon álltál hátul, sőt.
– Lehet mondani, hogy bizonyos előadásokban, ha nem is feltétlenül központi alakot játszom, de meghatározó faladat hárul rám. A legyező és a Godot esetében különösen fontos, hogy azért találkozhattam a szereppel, mert a rendezők úgy gondolták, hogy azt nekem kell eljátszanom. Nagyon jó, ha gondolkodnak az emberben. Mindig erőt, pluszt ad.

– És te hogy látod magad ezekben a szerepekben?
– Soha nem sikerül kihozni, amit szeretnék.

– Azt hittem, itt a pillanat, hogy elégedett, boldog légy…
– Ez a boldogság! Esztergomban, egy edzőterem falán, ahová aikidózni jártam, volt egy felirat: „Olyan nincs, hogy készen van!”. Ezzel értek egyet. Ha késznek látom, becsapom magam és a közönséget is. Márpedig a színész a színpadon tudatosan sohasem hazudhat.

 A legyező 

– Ha „nincs készen”, akkor mire való az a sok színészbabona, aminek a többsége nem a rosszat akarja elkerülni, hanem a jót rögzíteni? Vagy neked nincsenek babonáid?
– Megvannak a magam rituáléi. A legyezőnél például az lett a szokásom, hogy előadás előtt még civilben mindig bemegyek a színpadra… Ha valami jól sikerül, akkor szeretem, ha legközelebb is minden ugyanúgy történik már előadás előtt is. Ki tudja, hátha számít? De soha semmi nem ugyanolyan sem előtte, sem közben. Egészen apró dolgok tudják átformálni az estét. Ezekre reagálni izgalmas.

– A színházi munka mellett pedagógiát is hallgatsz az egyetemen.
– Érdekelt. Nem fejeztem be, de szeretném. Kíváncsi vagyok a fiatalokra. Korábban csináltunk beavató előadásokat, de az is előfordult, hogy csak úgy elmentem középiskolásokhoz beszélgetni. Most például a Mus-E program keretében egy általános iskolában tartok művészeti foglalkozást hátrányos helyzetű gyerekeknek. Ez nagyon szép és izgalmas. Rettenetesen nehéz, de jól érzem ott magam. Ősközhely, hogy jobb adni, mint kapni, de az a fura, hogy inkább én kapok tőlük.

– Játszani is szeretsz gyerekközönség előtt.
– Őszinték. Ha unják, zajonganak, ha nem, figyelnek. Ezért a nehéz sorsú művészetért, ha lehet tenni valamit, azt az óvodában, iskolában kell kezdeni. Ehhez olyan tudatos programokra van szükség, amelyek értő kézzel vezetik őket azon az úton, aminek a végén majd felnőttként ők is elviszik a gyerekeiket színházba. Magunknak kell nevelnünk a közönséget, mert félő, hogy hamarosan nem lesz.

Négyszögletű kerek erdő

– Szokták mondani, hogy nehéz versenyre kelni a filmmel, az internettel. Én viszont azt mondom, hogy nem kell versenyezni, hanem a színház értékeit, varázsát kell megmutatni. Erre nagyon jó lehetőséget ad minden közvetlen találkozás. Azt mondják, a színház „tükröt tart”. Ez is közhely ugyan, de mi abban segítünk, hogy a diákok észrevegyék: valójában a tükör mindkét oldalán ők állnak. Pár éve egy beavató előadás, a Szentivánéji álom után megkérdezte egy diák, hol találtunk olyan fordítást, amit ők is megértenek. Nagyon jól esett, mivel kilencven százalékban Arany János klasszikus fordítását használtuk, csak a tálalás volt más, közvetlenebb. El sem akarta hinni, hogy ez ugyanaz, mint ami a tankönyvben olvasható. Akkor azt éreztem, hogy talán elértük a célunkat, ami „csak” annyi volt, hogy ha meglátják egy plakáton Shakespeare nevét, ne ijedjenek meg.

– És mi az az út, amit nem a színházért, hanem a színházban járnál végig?
– Szerepálomra gondolsz? Persze, az is van, és rettegek attól, hogy megkapom – mert nem akarom elveszíteni az álmomat. Mondjuk, vágyom egy Ferrari F40-re. Ha megszerzem, egy darabig élvezem – és utána mit csinálok? Akkor miről álmodom? Nem is annyira szerepekről van szó, inkább egy-két darabról, amik által tudnék mondani valami fontosat magamról, a társadalomról, mindennapjainkról. Foglalkoztatnak, de nem megyek utánuk, nem beszélek róluk sem az igazgatóságon, sem rendezőkkel, kollégákkal. Úgy gondolom, ha ennek a vágynak, szándéknak van létjogosultsága, akkor a Jóisten úgyis megtalálja a módot, hogy nekem adja egyszer. A hogyanon elég lesz majd akkor gondolkodni.

Kérdezett: Csörnök Mariann

Forrás: Miskolci Nemzeti Színház