Felénél tart a DESZKA Fesztivál - Beszámoló Debrecenből

Március 17-én és 18-án többek között Janne Teller Semmi című regényének két adaptációja, Bán János A borbély című monodrámája, A csemegepultos naplója című előadás és Pintér Béla Parasztoperája volt látható Debrecenben.

Krivi Dóra és Szakál Dóri beszámolója a 2. és 3. nap eseményeiről

Így zajlott a fesztivál második napja:

„Milyen hangosan ketyeg az óránk! Soh’se hallottam még így” – ez jut eszünkbe, ha a fesztivál második napjának történetébe belekezdünk. Balázs Béla meséjében így töri meg A csendet. Halad az idő, arcunkon még van valami a legédesebb mosolygásból, de az átlátszó fátyol ott van a pillanatokon. A pillanat az élet, a fátyol pedig a halál.

Érdemes-e bármit is csinálnunk? Pierre Anthon szerint nem, mert semminek sincs értelme. Az élet úgyis csak egy színjáték, melyben minden kezdet a végbe visz. A zalaegerszegi színházi nevelési program Semmi című előadása, az osztálytermi nemértést próbálja meg kibogozni. A színészosztályon kívül egy másik osztály is van a teremben (őket faggatják a játszók, bár véleményük nem épül be a játék programjába), plusz egy szimpla néző csoport is. Az osztálytermi hangulat túl stilizált, sok baba és játék került be a térbe, pedig a játéknak ennél komolyabb tétje van, mint egy babaházi találkozó.

A tét viszont szintén nagy a Hibátlan(ok)ban. Ugyan a fesztivál off-programjában szerepel a néhány adys diák alkotta előadás, de már csak a témaválasztás miatt is mindenképp elgondolkodtató vált. Gimnazistaként a halállal és azzal foglalkozni, hogy „Pénz nélkül élet nincsen. Pénz nélkül meghal a Föld” felemeli az történteket, és Janne Teller Semmijének magyar kortárs variációjává transzformálódik. Itt már elfogytak a pillanatok, és egy zárt térben a hibátlanokról kiderül, hogy a hazugságok birodalmából kerültek kilátástalan helyzetükbe. Míg előbbibe önszántukból léptek be, addig utóbbiból menekülnének. Csak nagyon nehéz elfogadni, hogy hibátlanságukon némi repedés keletkezett. Valakiknek sikerül és új pillanatokat kapnak, a fátyol pedig körbefonja ezeket is.

A Tolnai Ottó műve alapján készült A borbély minden szempontból izgalmas volt. Nemcsak, mert egy régi kínai áruház alakult át illegális műhellyé és nemcsak a szöveg miatt, hanem mert Bán János monodrámájának minden momentuma hordozott valami olyan töltetet, ami miatt képeiben évek múlva is feltűnik, ha elsétálunk a bizonyos kirakat és tolóajtó előtt. Egy régi szakma emlékezete ez.

A borbély (fotó: Dömölky Dániel)

Emlékezés a kuncsaftokra és a borbély életére. Általában ha beülünk egy székbe, szépülésünk közepette kiöntjük életünk foszlányait, a mester pedig hallgat. A szerepek itt felcserélődtek. Bán alkalmi partnerei, akiknek nem ártana néhány borotválkozásra szánt perc, velünk együtt hallgatják mi is van a borbély lelkében, múltjában és fantáziájában. Milyen jó lenne, ha benne, bennünk érne véget az álom. A borbélyt is közelről lengi körül a halál.

Ha a mai felhozatalt a taps zajszintje szerint értékeljük, egyértelműen a Darvas Benedek–Pintér Béla páros tarolt. A Parasztopera bizarr műfajszintézise egy leírhatatlanul jó, groteszkségéből adódóan végtelenül szórakoztató stílusparódiát visz színre. A nagyopera alapvetően barokkos-rockos-népzenei motívumokból építkezik, ezekhez társul még a népszínmű, a melodráma és a musical eszköztárából néhány elem. Viszont a magyar sírva vigad, ugye: mit érne az egész, ha a nézők szívét ellágyító, önfeledt, őszinte kacagásra nem jönne egy hatalmas pofon? A szabadszállási füstbe ment esküvő tragikumát a végkifejlet előtti örömteli tánc és zene, valamint az állandó nevetés ellensúlyozza ugyan, de nem oldja fel: libben a fátyol.

Akiben még ezek után volt szusz, este 10-kor beülhetett A csemegepultos naplója című monodrámára. A Gerlóczy Márton regényéből készült előadás – melynek sztorijában a fiatal, pesti író azt határozza el, hogy egyedülálló lesz, és beáll dolgozni egy csemegepultba – könnyed, humoros, ugyanakkor odamondogatós zárása volt a keddnek. Ötvös András játéka bámulatosan szemlélteti hús és ember kapcsolatát: kolbászokkal, szalonnákkal, májasokkal való bábozással tart tükröt nekünk, befogadóknak. Hiszen a Vásárcsarnokban zajló szituációkban mi vagyunk benne. Mi és a néha mulatságos, néha lehangoló, néha fájdalmas, de sokszor leginkább csak abszurd életünk. Mi vagyunk a bunkó vásárlók, a német turisták, az öreg nénik, az alkoholista férfiak, a szingli csajok, az idegesítő szomszédok – és hogy mit viszünk el a csemegepultból, csak a pillanaton múlik.

Így zajlott a fesztivál harmadik napja:

Milyen hosszú egy séta a bábszínháztól a Negyedik kapuig? Tényleg a hercegről álmodik Hamupipőke és a Spanyol menyasszony? Van értelme ennek az egésznek? Aki keres, tényleg talál? A harmadik napon kiderült.

A mindenki számára ismert Hamupipőke-történet újraértelmezett népmeseként jelenik meg Gimesi Dóránál. A történetben nincsenek tündérek, sőt, még fél pár cipő sincs. Helyette a csövekre, dobozokra, zacskókra és papírra írt játékban a trónörökös és Hamupipőke leleményessége vezet el a szerelemben való feloldódáshoz. Az előadás ökojáték, ahol a kidobásra szánt tárgyak válnak újra élővé, szimbiózisban a szereplőkkel. Mindezt Monori András kukákra és csövekre írt ritmuszenéje teszi izgalmas élménnyé.

Hamupipőke (forrás: Ciróka Bábszínház)

Hamupipőke vágya, hogy eljusson Pápua Új-Guineába, talán beteljesül, talán nem. Ki tudja… Ő nem álmodozott csodálatos férfiról, aki magas, izmos, és nem csak azt akarja… A Spanyol menyasszony lányai és asszonyai viszont ilyen férfi után vágynak. A szabadkai társulat lányregénye akár egy női naplók részleteiből összeállított vallomásfüzér is lehetne, ahol mindenkinek megvan az a története, amire emlékezhet. Az első csók izgalmától, a diszkókban való kényszerszórakozáson át, a vágyig, hogy csak legyen magasabb a pasi, okosabb, izmosabb, és ne akarjon azonnal az ágyába vinni. A jólneveltség béklyója és a hibátlan férfi létezésének bizonyossága azonban nem vezet a vágy beteljesüléséhez. A mennyasszony vagy elvált lesz és szégyenkezik, vagy boldogtalan feleséggé válik és lelki börtönbe kerül. Mégis erős nőket láthatunk, akik néha groteszk mozgásukkal, néha hihetetlen hangorkánokkal fejezik ki azt is, amire már nincsenek szavak.

Pierre Anthon erre is csak annyit mond: „úgysincs értelme semminek”. A szintén Gimesi Dóra nevéhez köthető Semmi színpadi változatát ma a Budapest Bábszínháztól, zenés-bábos előadásként láthattuk. Nem előadáskoncert volt, hiszen mindegyik szereplőnek megvolt a saját zenemonológja. A Quimby-dalok zenés narrációvá transzformálódtak a történetben. A „Fontos Dolgok Halma” egyre nőtt, majd a kegyetlen veszteségek után, amit a szereplők megéltek, műalkotássá vált. De milyen értelemben? Duchamp-i vagy a derridai dekonstrukció szerint? Vagy sehogy, mert ha pénzért eladják, kiderül, hogy ennek sem volt semmi értelme, mert nem is fontos akkor számukra a halmaz. Pierre Anthon ezzel – a pénzért eladható, ugyanakkor a legfontosabb dolgokat tartalmazó dichotómával – írja alá igazán a halálos ítéletét: az osztálytársai belátják, annak sincs semmi értelme, hogy bebizonyítsák, a semmi elmélete semmit sem ér.

A negyedik kapu (fotó: Hajmási Péter)

Ezzel egy ajtó bezárult, viszont a Negyedik kapu kinyílt: a Semmire a válasz a Mindenség és az abban való hit, mely értelmet és célt ad napjainknak. A darab – melyet Kárpáti Péter egy haszid legendák nyomán készült Jiri Langer-könyvre alapozott – Íreléről, a tanítványról szól, aki azért indul útnak, hogy megkeresse a Tanítóját. Egész életét ennek szenteli: tanul és kutat, míg nem egy nap valaki benne leli meg Mesterét. De tulajdonképpen a történet (mármint hogy hogyan lett ő a Mester) nem is olyan fontos, mint maga a mesélés mozzanata: a lényeg a közösségi lét és ezáltal a hit megélése, egy identitás kialakítása – örömmel együtt lenni, zenélni, nevetni, töprengeni, tanulni a nagyszobában. Pont úgy, mint a színházban, nem?