Kóti Árpádra emlékezik a Csokonai Színház

 

Április 26-án elköszönt tőlünk társulatunk egyik emblematikus tagja, Kóti Árpád. Számunkra, akik tisztelettel és baráti szeretettel kísértük lépéseit, külön örömet jelentett, hogy az elmúlt egy évben mintha pótolta volna a sors, amit korábban elmulasztott. Előbb Kossuth-díja, majd a Nemzet Színésze kitüntetése alkalmából köszöntöttük, tavaly ősszel pedig 80. születésnapján ünnepeltük egykori és jelenlegi pályatársai, illetve a színházszerető jóbarátok körében. Nekünk azonban nem a díjazott és ünnepelt művész fog leginkább hiányozni, hanem a hiteles és a színházához az utolsó pillanatig hűséges ember, aki bölcsességével tanította, örök életörömével fiatalon tartotta társulatunkat, kikezdhetetlen színházszeretetével pedig példát mutatott mindannyiunknak.

 

 

 

…ennek ellenére is, előttem mindig is derűs arccal jelenik meg, kezében cigaretta, előtte sör és sztorizik. Egy egész színháztörténet volt a fejében. Tele volt történetekkel, főiskolás koráról, tanárairól, akiket nagyon szeretett, kollégáiról vagy saját múltjáról.
Ha nem volt kerek a sztori, megtoldotta, kikerekítette, eljátszotta és szépen felépítette, hogy csattanjon a poén.
Ha nem volt jelenet, kitalált, megrendezett egyet. Egyik délután megbeszéltük, megyek fel hozzá meccset nézni. Könyökölt az első emeleti erkélyen: – Gyere, gyere, mindjárt kezdődik!
Felrohanok, az ajtó zárva. Csöngetek, semmi. Négy méter az erkélyről az ajtóig. Mi történhetett? Felbukott? Rosszul lett? Csengetek, kopogok, semmi.
Majd résnyire nyílik az ajtó, kinyúl egy kéz, névkártya nagyságú papír, rajta autogram:
Kóti Árpád. Átveszem csodálkozva, majd rám ripakodik: – Na, most már aztán legyen elég! Menjen innen, menjen, de gyorsan! Gyorsan!
A színházon kívül a sport volt a másik szenvedélye. A foci, de különösen az atlétika. Névre, helyre pontosan tudta, ki mikor mit futott. Századmásodpercre.
Zsivótzky Gyula osztálytársa volt a sportgimnáziumban, a mexikói olimpián bejutott a kalapácsvetés döntőjébe. Akkoriban a klubban volt csak televízió. Árpád odaült, hogy megnézze a döntőt. Zsivótzky győztes dobása után felugrott: „Bravó Gyulám! A kalapácsot eldobtad, most már a sarlót kéne valahogy eldobni!” (Fiatalabbak kedvéért: a Rákosi-címer búzakoszorú volt, közepén sarló és kalapács keresztbe téve.)
Amikor színpadra lépett, élte tovább az életét, hol derűsen, hol tragikusan.
Ő nem művészkedett, nem talált ki különös dolgokat, ő a saját életét élte tovább a színpadon.
Számára ez volt a művészet! Igaza volt, így volt utánozhatatlan egyéniség.