"Örök mániám a szeretet” - Interjú Felföldi Anikóval

"A színpadon tudni kell megőrizni a méltóságot, a színpadon kívül pedig az emberséget" – vallja az Operettszínház örökifjú művésznője, a hazai musical játszás nagyasszonya, a mindig mosolygós, energiát sugárzó Felföldi Anikó, aki a napokban ünnepelte születésnapját.

A Menyasszonytánc és az Amerikai komédia közelgő előadásai is apropót adtak a beszélgetésre, de természetesen az interjúban sokkal többről esett szó, mint e két előadás.

-Boldog ember vagy?

Felföldi Anikó: A boldogság különös érzés. Igazán nem lehet elmesélni milyen, de megpróbálom. Imádom az operettet, mert csillogó, mesés, fényes, de igazán a musicalekbe vagyok szerelmes. A legnagyobb boldogságom, hogy ilyen jól megférnek egymással egy fedél alatt. Megszámlálhatatlanok azok a színházi előadások, amikben az évek során játszottam operettet és musicalt egyaránt, de az előadások száma bizony megszámlálható és magáért beszél. A Mozart!, a Jövőre, Veled, Itt!, a Menyasszonytánc és az Abigél is túl van már a 200. előadáson. Ez a boldogság. Örök mániám a „szeretet”. Arra vágyom, hogy ahol én vagyok, ott szeretet legyen. Sokszor kérdezik tőlem, miért vállalok olyan sok társadalmi munkát? Azért, mert szeretem, ha szeretnek. Jó dolog ajándékot kapni, de még jobb adni. Nincs annál jobb érzés, mint azt látni a másik arcán, hogy sikerült örömöt szerezni neki. Ez a boldogság. Számomra fontos a közönség szeretete, és amikor azt látom, hogy rám is figyelnek, és az előadás végén felzúgó taps nekem is szól, ez a boldogság. Én boldog ember vagyok.

- A Menyasszonytánc a világ első klezmer operettje, immár túl van a 200. előadáson. Miért kedves a számodra?

Felföldi Anikó: Rendkívül izgalmas, új hangvételű klezmer muzsika csendül fel benne, aminek a lendülete magával sodor. Az előadásban játszó Budapest Klezmer Band mindössze néhány tagból áll, mégis olyan, mintha egy szimfonikus zenekar szólalna meg a zenekari árokból. Annyira bő, testes, telivér ez a zene, hogy teljesen magával ragadja az embert. Ezen kívül pedig igencsak időszerű a darab mondanivalója. A másságról, az elfogadásról, az egymás mellett élni tudás képességéről, a szeretetről mesél igen finoman és érzékenyen. Érződik, hogy a zene és a próza szeretik egymást. És így vagyunk ezzel mi is, a benne szereplők. Immár kilenc éve játsszuk, de minden előadás fényesebb, mint bármely másik, mert itt mindig történik valami. Hol egy kerek évforduló, hol egy születésnap, hol egy baba érkezése, amitől ez a kiscsapat még jobban szereti egymást. Ez pedig lejön a színpadról. És van még egy fontos dolog. Vannak olyan előadások, amik egy idő után egyszerűen szétesnek. A Menyasszonytánc soha nem veszít a feszességéből, mindig olyan, mintha épp aznap este lenne a bemutató. Ez mondható el egyébként az Amerikai komédiáról is.

- Az Amerikai komédiát valamivel több, mint egy éve mutattátok be. Az sem „hagyományos” zenés darab, szving muzsika csendül fel benne.

Felföldi Anikó: A zenés műfajokat a szakma másként értékeli, mint a közönség, főleg ha operett vagy könnyű műfaj, de hogy ez mennyire könnyű, tessék egyszer kipróbálni! De most könnyű helyzetben vagyok, ha az Amerikai komédiáról beszélhetek. Igazi boldogság nekem, hiszen a helyszín egy luxushajó fedélzete, az irány pedig Monte Carlo. A hajókat különben is imádom, ha akad egy kis szabadidőm, rögtön vitorlázni megyek. A mi életünk ugyanis mindig úgynevezett „zárt osztályon” zajlik: színház, szinkron, televízió, film. Jól esik időnként kimenni és egy nagyot szippantani a friss levegőből. De visszatérve az Amerikai komédiára. Csodálatos partnereim vannak, akikkel öröm a játék és élő szving zene szól, amit rettentően imádok. Nem beszélve arról, hogy Bársony Bálint és zenekara egészen fantasztikusan játszik. Bevallom, egyszer tévedtem egy picit a zenében, de a nézők ezt észre sem vehették, mert Bálinték úgy kísértek tovább, mintha mi sem történt volna. Réthly Attila, a rendező, a „kapitány”, teljesen új utakra és új vizekre vitt minket és nagyon jól irányította az egész csapatot. Hihetetlenül jó érzés minden előadáson diadalt aratni a színpadon, és győztesen menni haza.

- Klezmer operett, szving játék. Mennyire más ezeket énekelni, mint operettet vagy musicalt?

Felföldi Anikó: Teljesen mindegy, hogy operett, musical, klezmer vagy szving. Ha jó a zene, akkor szereted. Hogy másképp kell-e énekelni? Erre én nem tudok felelni. Soha nem az éneklési stílus vagy technika felől közelítek meg egy zenét. Én a zenéből indulok ki és először általában prózában olvasgatom a dalszövegeket. Számomra az a legfontosabb, hogy lefordítsam a magam számára, hogy megértsem, mi az, amit nekem közvetít, milyen az a figura, aki az ének mögött megbújik. És ha mindezt megtalálom, hihetően, valóban a sajátomként tudom elénekelni a dalt, amit a zenével csak még jobban tudok árnyalni, színesíteni. Így minden szám másként szólal meg, mintha „csak” elénekelném. Egyébként, amikor bekerültem az Operettszínházba, eleinte kizárólag musicalekben játszottam, mert az a műfaj közelebb állt a hangi adottságaimhoz.

- Mikor énekeltél először operettet?

Felföldi Anikó: Első ízben Olaszországban játszottam operettet, méghozzá a Bál a Savoyban Daisy Parkereként, amit Bársony Rózsinak köszönhetek. Mostanában sokat hangzik el a neve az Én és a kisöcsém kapcsán, hiszen ez volt az utolsó operettszínházi bemutatója ’49-ben, ezt követően hagyta el az országot és telepedett le külföldön. Rettenetesen nagy sztár volt, nem csak itthon, hanem szerte a világban. Ráadásul Ábrahám Pál szerelmes volt bele, úgyhogy minden darabját neki írta. Ilyen volt a Bál a Savoyban is, amit 6 nyelven játszott el. Olaszországban legalább 10 évig. Amikor néhány évvel később felújították a darabot, arra kérték Rózsikát, játssza el a régi szerepét, ő azonban azt mondta, már elbúcsúzott a közönségtől, mert tudni kell időben abbahagyni a játékot, de ha megengedik, ajánl maga helyett valakit. Eljött az Operettszínházba és minden előadást megnézett, majd a végén felírt egy nevet. Néhány hét múlva kaptam egy táviratot a trieszti Teatro Verdiből, amiben felkértek Daisy Parker szerepére. Nekem akkor fogalmam sem volt arról, hogy e mögött Rózsika áll, csak a premieren tudtam meg, amire természetesen eljött ő is. Óriási siker volt, négy évig játszottam. Annyira megszerettek Triesztben, hogy kerestek nekem egy előadást, a Chicagói hercegnőt, Kálmán Imre első jazz operettjét, amit egyébként a jövő évadban műsorára tűz a Budapesti Operettszínház.

- Nagyon megváltozott azóta a színházi világ?

Felföldi Anikó: Épp annyira, amennyire a világ is megváltozott. Ugyannyit lazult és feszesedett, gyorsult fel és lett kicsit karcosabb, kevésbé ember közeli. Én nem szeretem a castingolást, az egy produkcióra összeálló csapatokat, nekem a színház akkor színház, ha ott van egy társulat, amelyik együtt dolgozik, lélegzik, mindenki ismeri a másik búját, baját, örömét. Ahova természetesen időnként lehet egy-egy vendéget is hívni. Az Operettszínházban van egy nagyon jó, erős mag. Mellettük pedig helyet és teret kérnek a fiatalok, ami természetes dolog és borzasztóan fontos, hiszen egy kis vérátömlesztés mindig jót tesz egy társulatnak. Nekem a színház még mindig maga a csoda, a soha el nem múló varázslat. Fejes Teri csodálatos színésznő mondta egykor, hogy mindenkinek van egy „puttonya”, amit magával cipel. Ebbe belefér a baj, a bánat, a rosszkedv, a boldogság, az öröm, minden. Mielőtt azonban belép a színházba, a kapuban leteszi mindezt, ez a „puttony” úgyis megvárja őt. Mert amint bejön az ajtón, egy olyan világba érkezik, ahol semmi más nem számít csak a színpad, a közönség, a szerep és a siker. Valahogy így érzem én is.

- Az együttlét, az egymásra figyelés, az ajándékozás, az ünnep meghatározó számodra otthon és a színházban is.

Felföldi Anikó: Az ünnepeket magunknak csináljuk. Amikor valakit köszöntünk vagy valamit ünneplünk, nem elég az ajándékot megvenni, meg kell teremteni azt a miliőt is, ahogy azt átadjuk, hiszen ettől lesz az a pillanat különleges, egyedi és egyszeri. Épp most fogjuk ünnepelni a Menyasszonytánc egyik számomra legkedvesebb művésznőjének a kerek - na nem mondom meg milyen kerek, mert egy primadonna kortalan - születésnapját. Az ő élete, az ő munkássága is benne van ebben a színházban. Nagyon sok olyan szerepet játszott el itt, ami igazán csak neki való volt. És azt hiszem, elégedett lehet azokkal a lehetőségekkel, amiket az Operettszínháztól kapott, de a színház is azzal, amit ő adott a szerepein keresztül. Kovács Zsuzsiról van szó. A május 8-i Menyasszonytánc előadáson a Magyar Színészkamara részéről én köszöntöm majd őt, na és persze az egész társulat.

Kérdezett: Spilák Klára

Fotó: Budapesti Operettszínház