"Hiszek a sorsszerűségben" - Interjú Erdélyi Timeával

Május 27-én ismét magyarországi ősbemutatóval várja a közönséget a Rózsavölgyi Szalon. A színésznő ennek kapcsán válaszolt.

Ekkor mutatják be Ljudmila Ulickaja Unokám, Benjámin című drámáját Bagó Bertalan rendezésében, aki már korábban nagy sikerre vitte Ulickaja másik művét az Odaadó hívetek, Surik-ot, mely 2013-as premierje óta a mai napig a Szalon kedvelt darabja.

A mostani előadásban a főszerepet alakító Kútvölgyi Erzsébet mellett jelentős szerep jut a Szonyecskát játszó Erdélyi Timeának, aki az Isten háta mögött című színdarabbal mutatkozott be a Rózsavölgyiben. A közelgő bemutató kapcsán beszélgettünk a művésznővel a pokolba vezető útról, biztonságról, megfelelni vágyásról, hazugságokról és véletlenekről.

Első munkád volt a Rózsavölgyi Szalonban az Isten háta mögött, és máris újra próbálsz ugyanitt. Mi volt az első benyomásod a helyről?

Erdélyi Timea: Volt egy elképzelésem, hogy milyen lehet itt játszani, mert kedves barátnőm, kolléganőm Danis Lídia már dolgozott itt két alkalommal is, többször jöttem be hozzá a próbákra, láttam előadásokat. Tetszett az itteni atmoszféra, izgalmas volt a közeg. Azt persze nem tudtam, hogy ezt ő és a kollégái teremtik-e meg, vagy magának a helynek van ilyen jó kisugárzása. Egy idő után aztán rájöttem, hogy mindkettő. Ezért óriási izgalommal vártam a munkát, nem tudtam mi fog történni az első próbafolyamatomon, de hogy rossz nem lehet, abban biztos voltam.

Dolgoztál már ilyen pici közegben, ennyire közel a nézőkhöz?

Erdélyi Timea: Ennyire intim térben még soha nem dolgoztam. Az egyetem után rögtön Szegedre szerződtem. A Szegedi Nemzeti Színháznak két játszóhelye van, az egyik 800 fős, a másik, a „kisszínház” 400 fős. Dolgozom még a Madách Színházban, amit nem neveznék kis térnek, Tatabányán, ahová 400-an férnek be, és a Játékszínben, ami ugyan ezekhez képest kisebb, de azért oda is 300-an ülnek be esténként. Ennyire közel tehát soha nem voltam még a nézőkhöz.

Túl a bemutatón és néhány előadáson, hogy érzed magad ebben a térben?

Erdélyi Timea: Azt gondoltam, ilyen kicsi térben olyan minimálisan kell játszani, mint egy filmforgatáson, mintha szuper közeliben venne a kamera, de tévedtem. Gondom volt a hangerővel és a játékkal is, vagy kicsit hangosabb és több voltam, mint amit a tér megkövetel, vagy sokkal halkabb és kevesebb. Nem volt könnyű megtalálni, az alsó-felső polc közé pontosan középre belőni, a megfelelő tónusokat.

Az Isten háta mögött című darabban két lányt formálsz meg. Mennyire állnak közel hozzád?

Erdélyi Timea: Az egyik jelenetben egy fiatal lány és egy idősebb, nős férfi kapcsolatának utolsó pillanataiba tekinthetünk be, akik épp korcsolyázás után szakítanak egymással. Itt egy nagyon egyszerű lélekről, egy rendkívül felszínesen gondolkodó, az életét egyszerűen élő lányról van szó. Ezt a karaktert nagyon nehéz volt megtalálnom. A másik jelenetben egy helyes, egyszerű lányt kell megformálnom, aki egy furcsa, különös, kicsit az autizmus felé hajló fiúval találkozik, és valami felizzik közöttük.

Csupa olyan emberrel próbáltál, akikkel korábban soha. Ez nem okozott nehézséget?

Erdélyi Timea: Nagyon szeretem, ha új impulzusok érnek. És bár valóban nem játszottunk még együtt, mindegyiküket ismertem már személyesen. Sipos Verával együtt jártunk az egyetemre, kettővel fölöttem végzett, Tóth Ildikóval, Domokos Lacival és Fándly Csabával pedig több alkalommal találkoztunk már. Egy ilyen helyzet számomra rettentően izgalmas, ilyenkor mindig nagy kihívásokkal nézek szembe. Van ugyanis egy visszatérő vagy inkább el nem múló, de mindenképp leküzdendő betegségem, a beteges megfelelni vágyás. És ez nem csak a rendezőkre és a nézőkre vonatkozik, hanem a kollégákra is. Ilyenkor mindig arra gondolok, újabb lehetőséget kapok arra, hogy szembenézzek ezzel a már-már karmikus dologgal, leküzdjem és elhiggyem, képes vagyok arra, hogy megcsináljam a feladatomat, és legalább annyira szerethető ember legyek, amennyire minimálisan elvárható egy közösségen belül.

Miért van benned ez a „beteges megfelelni vágyás”?

Erdélyi Timea: Nagyon sok gátlásom és félelmem alakult ki amiatt, hogy kamaszként bekerültem egy napi sorozatba, amiből később kiszálltam és felvételiztem a Színművészeti Egyetemre, ahová csak harmadszorra vettek fel. Ebből ered a megfelelési vágyam is, mert állandóan azt érzem, nekem többet kell bizonyítanom, mint másoknak. Az egyik kollégám erre azt mondta, már rég nincs így, csak én vívok egy Don Quijote-i harcot a saját fejemben kialakított képpel. De én valahogy mindig ettől félek és ezt a kamaszkori önmagamat kell legyőznöm, és bebizonyítanom - saját magamnak - , hogy helyt tudok állni és vagyok annyira  értékes színész, aki sokrétű feladatokra alkalmas.

Ha annak idején nem mész el abba a sorozatba, akkor valószínűleg másként alakult volna az egész életed. Ki tudja, hogy most itt ülnénk-e egymással szemben? Azért azt ugye nem bánod, hogy akkor igent mondtál?

Erdélyi Timea: 16 éves voltam, már nem gyerek, de még messze nem felnőtt. Ebben a rettenetesen képlékeny időszakban ha elkap egy olyan világ, mint a média, az jó vagy rossz irányban, de nagyon nagy mértékben befolyásolja az ember személyiségét. Van, aki erőt és magabiztosságot kap tőle, és sokat tanul belőle. Én is sokat tanultam, de ebben a rettenetesen furcsa időszakban, mint a kamaszkor, rám nem gyakorolt jó hatást mindez. Valóban talán más irányt vett volna a pályám, ha az egyetem négy évét nem frusztrációval küzdöm végig, és a szerződtetésnél nem ütközöm falakba. Volt, aki azt mondta: „Figyelem, mit művelsz a pályán, nagyon tehetséges vagy, de sajnos nálunk most épp nincs hely!” Majd kiderült, mégis szerződtetett új embereket, akik alkatban, karakterben, életkorban hozzám hasonlóak voltak, és ráébredtem, hogy igazából nem erről van szó. Akkor szembetalálkoztam a hazugsággal, az udvariaskodással és elgondolkodtam, valójában honnan vagy miből fakadhat ez az egész. Nem így képzeltem, de hiszek a sorsszerűségben és abban, hogy semmi sincs véletlenül. Mindennek oka van, Nem véletlenül találnak meg azok a munkák, amik és azok az emberek, akik, és az sem feltétlenül baj, ha mindennek az okát én nem tudom.

Jelenleg szabadúszó vagy, korábban társulati tag voltál Szegeden. Melyik állapot áll közelebb a szívedhez?

Erdélyi Timea: Biztonságszerető ember vagyok, ami a sportból jön. 13 évig szertornáztam, ahol mindig be volt osztva az időm és előírták mikor, mit kell csinálnom. Ez nagyfokú biztonságot jelentett. Ebbe nőttem bele, így szocializálódtam. A színészi pályára kerülve azt gondoltam, hogy ezt a biztonságot a társulat adja meg és ez nekem jó. De miután szabadúszóként igazán szép és sokszínű lehetőségeket hoz az élet, ráadásul teljesen új rendezőkkel és kollégákkal dolgozhatom, és új tapasztalatokra tehetek szert, ez az állapot jelen pillanatban, amikor még a tojáshéj a fenekem van, azt hiszem, jobb nekem. Persze hosszútávon társulatban gondolkodom.

Már az évad elején tudtad, hogy az Isten háta mögött című előadásban játszani fogsz. Mikor derült ki és mennyire ért váratlanul, hogy az Ulickaja darabban is szerepet kaptál?  

Erdélyi Timea: Bevallom, nagyon meglepődtem, de borzasztóan boldog is voltam. Örültem, hogy lehetőséget kaptam az Isten háta mögött című darabban, és próbálgathatom a szárnyaimat. Valahogy annyira gyorsan és magától értetődően, mint egy kanyarban, becsatlakozott az Ulickaja darab e mellé, hogy nem is igazán volt időm gondolkodni rajta, már benne is voltam.

Bagó Bertalannal dolgoztál már?

Erdélyi Timea: Soha. Csak látásból ismertük egymást, még az egyetemről.

Milyen a közös munka?

Erdélyi Timea: Berci nagyon érzékletes rendező, rendkívül határozottan mondja meg, mit akar látni, és attól nem tágít. Persze nincs az az érzésed, hogy amit egyszer kért, azt lefújja csónaklakkal és onnantól kezdve még százszor ugyanúgy kell megcsinálni, de elvárja, hogy amit kért, ahhoz tartsd magad. A vele való munka igazi finom hangolást követel a színésztől. Eközben pedig nagyon vicces ember, és ha elemében van, azért akadozik a próba, mert rengeteget nevetünk azon, amit mond, és ahogy instruál.

A te olvasatodban miről szól ez a darab?

Erdélyi Timea: Arról, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. A mű tulajdonképpen egy asszony személyiségrajza. Eszter, akit Kútvölgyi Zsike játszik, olyan ember, aki az élet minden szálát a kezében akarja tartani és a lehető legjobbat akarja, persze azt, ami szerinte a legjobb, de minél inkább küzd ezért, annál rosszabbat tesz a környezetének és magának, annál inkább tipor bele emberek életébe és forgatja azt fel fenekestül. Olyan, mint egy lefújhatatlan bogár, vagy mint egy kilencéletű macska: bármilyen pofont kap, ugyanúgy nyomja tovább. Természetesen nagyon sok szépség van a gondolataiban és elképzeléseiben, de az már nem érdekli, hogy a megvalósításával hány ember életét teszi tökre.

Milyen az a lány, akit te megformálsz?

Erdélyi Timea: Árvaházban nevelkedett és onnan fogadta örökbe egy zsidó család. A szerzői instrukció szerint ő egy nagy, boci szemű, mindenre rácsodálkozó, borjú természetű lány. Olyan, mint egy üres edény, amit bármivel meg lehet tölteni. Aztán ahogy halad előre a történet, szép lassan csöpögtetve telik meg ez az edény nem mással, mint tapasztalattal. Megmarad a naivsága és a világra való rácsodálkozása, de összekeveredve a megszerzett tudással, szépen kirajzolódik, hogy mit akar és mit nem. A darab végére eljut odáig, hogy pontosan el tudja dönteni, mi a jó neki és mi nem.

Az üressége nem butaságot jelent, igaz?

Erdélyi Timea: Egyáltalán nem. Olyan, mint egy puha szárú növény: arra hajol, amerre a szél fújja. De nem ravaszságból vagy a számításból, hanem mert teljesen naivan, tisztán szemléli a világot és csodálkozik rá nagy szemekkel mindenre. Az új impulzusok valóban újként érik, nincs prekoncepciója semmivel szemben. Az őt ért hatások, benyomások alakítják, formálják őt erre vagy épp arra.

Ulickaja 1988-ban írta ezt a darabot. Mennyire jelenik meg benne az akkori kor és hagy rajta nyomot a Szovjetunió?

Erdélyi Timea: Csak apró utalások hangzanak el. Csodás, néhány mondatos korrajzzal festi fel a szerző az akkori történelmi hétteret és ágyazza bele a történetet. Persze nem ez a meghatározó a műben, de sok mindent árul el az egyes szereplőkkel kapcsolatban. Olyan apróságokkal van tele a darab, amik nem befolyásolják lényegesen a történetet, mégis szépen dúcolják alá az alakításokat.

Mivel ajánlanád a nézőknek az előadást?

Erdélyi Timea: Berci az olvasópróbán azt mondta, hogy Ulickaja a szoknyás Csehov. Ez nagyon megragadott. Csehov tudott úgy írni szívfacsaró történeteket, hogy ha valaki igazán mögé lát, rengeteg humort fedezhet fel benne. Ennél a darabnál ugyanezt érzem. Kicsit olyan egyébként, mint egy kamarazenekari muzsika, amelyben a fő hangszert Zsike húzza, és ha mi jól alámuzsikálunk, akkor ezt a különleges személyiségrajzot még árnyaltabban, még finomabban lehet megmutatni. Ez egy nagyon jó történet. Ezért ajánlom mindenkinek.

Szerző: Spilák Klára

Színház.hu