"Egy öreg lélek vagyok" - Gálvölgyi Jánost köszöntjük

 

1948. május 26-án született Gálvölgyi János Kossuth– és Jászai Mari-díjas magyar színművész, parodista, Érdemes művész. Összeállításunkkal köszöntjük.

Gálvölgyi János pályájáról röviden:

 

Miután elvégezte az általános iskolát, a Madách Gimnáziumban folytatta tanulmányait. Kitanulta a fényképész szakmát, majd 1967-68-ban a Révai Nyomda kemigráfus (klisékészítő) fényképészeként dolgozott. Az 1968-as Ki mit tud? kulturális tehetségkutató műsorban tűnt fel parodistaként. 1973-ban végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskolát, karriere a Thália Színházban indult. 1993-ban átszerződött a Madách Színházba, azóta is a társulat tagja. Elsősorban komikus darabokban játszik. A Rádiókabaré és a Heti Hetes című tévéműsor rendszeres vendége, saját műsora, a Gálvölgyi Show évekig volt az RTL Klubon. Műsorvezető a Klubrádióban. Szinkronszínészként is kedvelt, Benny Hill, illetve Harry Klein (Derrick) állandó magyar hangja volt. Feleségével, Gálvölgyi Judittal 42 éve házasok, két lányuk született: Eszter és Dóra.

 

galvolgyijanos

 

Gálvölgyi Jánosról saját szavaival:

 

Vágyak: Gyerekkoromban még nem volt tévé, és arról fantáziáltam, hogy ha majd megyek az utcán, az emberek összesúgnak mögöttem: ott megy a Gálvölgyi! Amikor először eljutottam színházba, azt éreztem, hogy nagyon jó lehet ott fönn a színpadon, ahol jókat mondanak, gyönyörű nők vannak, szól a zene, és a közönség tombol. Akkor arra vágytam, hogy egyszer én is ott lehessek a színpadon, és középen állhassak.

 

Kezdet: Negyvenöt. 1968, Ki mit tud?. Szavalóművészként jelentkeztem, de azt mondták, azokkal Dunát lehet rekeszteni, és kérdezték, nem tudok-e valami mást. És akkor ugyanazt a verset, Arany János A walesi bárdokcímű versét elmondtam különböző színészek hangján - így lettem parodista. Kaptam a Kamara Varietébe egy szerződést, és ott egy magánszámból csináltam vagy ötszáz előadást, mielőtt fölvettek a főiskolára. Harmadszorra amúgy.

Hamletről álmodott: Pedig akkor már tudtam, mi a siker, és azt is, hogyan kell bejönni például az Erkel színpadára. És persze tudtam azt is, hogy a könnyű műfajt szokás lenézni. Pedig... Könnyűnek látszik, miközben jól csinálni pokolian nehéz. Páger Antal, akinek a színészi nagyságát talán senki sem vitatja, gatyában, szmokingban, frakkban egyformán csodálatos volt. Szóval a skatulyákat nem a színész, inkább a rendezők és mások csinálják. Shakespeare erősen bulvárszerző volt, nem? És ma elájulni szokás az ő magas művészetétől. Szóval a színház nem ott válik ketté, hogy valami szórakoztat, valami más meg mélyen elgondolkoztat. Az operetten nem kell sokat töprengeni, csak meg kell adni a módját. Én Rátonyi Róbert mellett öltöztem húsz évig; ő mesélte, hogy arról a bizonyos Csárdáskirálynőről, amelyben Honthy Hanna, Feleki Kamill és ő játszott, azt írta egy kritikus, hogy percek alatt meg fog bukni - aztán nyolcszázszor ment. A főiskola után a Madách Színház volt az álmom – 20 évig nem sikerült, a Tháliába kerültem.

 

Gálvölgyi: Kazimir Károly azt mondta - sok mondását őrzöm -, hogy "maga negyvenéves kora körül fog beérni". Nos, egy huszonéves ember ezt nem veszi jól. Egy nagyképű rohamomban megfogadtam, hogy ha öt éven belül nem leszek "a Gálvölgyi", akkor abbahagyom az egészet, mert akkor csalódtunk egymásban, a színház meg én.

 

Jel: Még a főiskolán lehetett választani Shakespeare-szerepek közül, és én mindenáron Macbeth akartam lenni, mert volt egy könyvem Laurence Olivier-ről, benne egy gyönyörű képpel Olivier Macbeth-alakításáról. Mi is megcsináltuk hasonlóra a maszkot, és én is gyönyörűvé váltam - fiatalabb voltam vagy hétszáz évvel -, de a szerepben bűn rossz voltam. Ezt egy intő jelnek vettem, hogy soha ne akarjak szerepálmot. Ahhoz kell egy rendező is, aki elhiszi rólam, hogy meg tudom csinálni, kellenek hozzá partnerek. Akkor van igazából baj, amikor megkapom azt a szerepet, amelyről álmodtam.

 

Egyszer: Még pályám elején tanított drága apósom, Rodolfo, hogy ahhoz, hogy respektálni kezdjenek, egy jó hangulatú próbán oda kell csapni egy széket, és utána szabadkozni, hogy nem is tudom, mi történhetett velem. Biztos hogy azt gondolják, valami fergeteges tehetség, rá okvetlenül oda kell figyelni. Tetszett az ötlet, de sokáig nem mertem kipróbálni. Én? Ugyan! Hogyan? Aztán jött egy pillanat, amikor már úgy éreztem, a sok öntörvényű zseni között rám sem hederítenek, és csináltam valami műbalhét. Két hétig készültem rá előtte, mert igazán kiborulni csak hideg fejjel lehet, amíg csináltam, azt hittem, hogy elsüllyedek, de bejött, és a következő próbán már én is „művész úr” lettem. Akkoriban ennyi valóban kellett, hogy respektem legyen, azóta azonban szerencsére elboldogulok a pályán enélkül is.

 

Soha: Soha nem voltam az a bratyizó, „jókat mondó” ember. Inkább amolyan kedélytelen, unalmas „savanyújóska”. Pályám első húsz évében Rátonyi Robival öltöztem együtt. Ő tanított pontosságra, fegyelemre, és ez számomra felért egy akadémiával. A halála óta eltelt negyedszázadban viszont, ha tehetem, egyedül öltözöm. 

 

Vett már részt „összeesküvésben”: Dehogy! Kizárt dolog, ha valaki viccelne velem, azt megölném. Nem is merik megtenni. Ha egy néző megtisztel azzal, hogy megvásárolja a drága színházjegyet, akkor kötelességem a legjobbat kihozni magamból. Ebbe nem fér bele a tréfa, az, hogy egy poén miatt kiessek a szerepemből. Nálam minden este premiereste. 

 

 

Fölmegy a függöny: Tudod milyen pokolian jó meg rossz érzés, hogy ott ül 800 ember fölajzva, fölmegy a függöny és bemegyek a színpadra? Az borzasztó nagy nyomás - biztos nem mindenkinek tetszem -, ha én nem vagyok aznap este jó. Hogy esetleg valami miattam nem történik meg. De erről álmodoztam mindig.

 

Lényeg: Én biztosan belehalnék az első olyan esetbe, amikor csak udvarias taps fogad előadás végén. Vagy ha egy poénom nem robbanna. Egy drámai színész áltathatja magát a csendesebb fogadtatás után, hogy annyira meg voltak rendülve az emberek. Komédiánál viszont nincs ez a menedék. Abban nem lehet bízni, hogy majd a villamoson meg lefekvésnél fog rájönni a nevetés. Ha a helyszínen nem csattan a poén, az bukás. Minden este ítélet hirdettetik, és nincs fellebbezés. Ez a lényeg!

 

Politika: Én hiszek abban, hogy a színészet általában intellektuális pálya. Sem élni, sem színész lenni nem tudnék, ha nem lenne véleményem a körülöttem lévő világról. Esténként azzal is politizálok, hogy föllépek. Ha úgy vesszük, az is politika, hogy miben lépek föl és hol. (…) Ja, hogy nemigen hinnék el, ha azt mondanám, hogy nincs nálam jobboldalibb ember? Hát persze. És hogy be vagyok rakva valamilyen dobozba? Hát, édes istenem, és akkor mi van? Nem foglalkozom ilyesmivel. Egyszer az internet kidobta, hogy "Gálvölgyi János zsidó". Na, mondom, ezt már megnézem magamnak. És megnéztem: tényleg rajta vagyok a listán, és olyan remek társaságban, hogy direkte büszke vagyok rá.

 

Madách: Kicsit úgy éreztem, hogy fölszálltam álmaim nagy sétahajójára és hajóztunk Csehovék, Bernard Shaw, meg Molnár Ferenc szigetek felé, de a hajó egyszer csak elfordult. Így aztán jártam egy évig Toldy Máriához énekelni, hogy kiderüljün, a Producerek szigetére le tudok-e szállni. Mert azt a szégyent nem bírtam volna el, hogy menet közben szóljanak, gyere már le, mert ez nem megy. Nagyon örülök viszont annak, hogy még vannak prózai feladataim. És ha hiányérzetem lenne, hogy egy kicsit kevesebbet játszom a Madáchban, akkor a jó isten megint csak a kezét nyújtotta a Játékszínnel, ahol játszom és szeptemberben rendezni is fogok.

 

Kitüntetések: Hát erről azt gondolom, hogy a jóisten engem nagyon szeretett. Kálmán György mondta egyszer, hogy ne a kitüntetés legyen a célom, hanem az, hogy egy színház a saját halottjának tekintsen. Ez '68-ban még nem érintett mélyen, de ma már... Tudod te, mennyibe kerül egy jobb temetés? Mindig nagyon örültem a kitüntetéseknek, pedig próbálják ám elvenni az ember örömét. De én nem hagytam. (…)  Kazimir Károly egyszer megkérdezte: Apuskám, tudja, hogy milyen díja volt Kabos Gyulának? Honnan tudnám? De miért volna érdekes? Na, látja! Ő attól még Kabos Gyula. Maga meg legyen a Gálvölgyi! Ez tanulságos volt. 

 

Púder után: Térdfix zokni. A mai napig ezt viselem a színpadon, mert egy férfinak ebben kell lennie: én ezt így tanultam. Lehet, kinevet érte, de itt van ez a kézmosó folyadék is a táskámban. (elő is veszi és az öltözőasztalra teszi a kis üveget). És ki fogom festeni magam a színpadon. Ma már nem mindenki teszi! Tudja, én annak idején azt láttam, hogy a férfiak szépek a színpadon. Mert szép a bőrük. Nem fénylik a reflektortól és nem is izzad. Én le fogom magam alapozni, ma este is. S tudom, a púder és közötte már nem én leszek. 

 

Tükör: A világ felgyorsult, klippesedett. Régen például Kellér Dezső kiállt a színpadra egyedül és húsz percen keresztül mesélt, majd a végén mondott egy poént. Ezt már Hofi a maga módján felgyorsította nagyon. Ma meg olyan pergővé vált minden, hogy az valami csoda. Már nem lehet húsz percen keresztül nem mondani egy poént sem. A csúnya kifejezések is bejöttek a színpadra, de hát ez természetes, hiszen ha az ember kimegy az utcára, ugyanezzel találkozik. A színpad az pedig mindig a hétköznapokat tükrözi. 

 

Véres bélszín: Annyiban keserű, hogy a kritikusok mindig számon kérik, ha valami sikeres. Persze, az ország jobban teljesít, de valamiért mégsem élünk olyan jól, hogy az emberek ne akarjanak pár órára elfeledkezni arról a hihetetlen sikersztoriról, amelynek részesei vagyunk. Ezt tehetik drámával, de ha nem ez kell nekik, hiába ajánlgatom, mint a véres bélszínt, hogy milyen finom lesz, nem azt fogják választani. A kritikusok mégis úgy bánnak azzal, aki ebben partner, mint ha bűnt követne el. Holott örömet szerezni szerintem nem bűn. Jelenleg hét darabban játszom. Annál nagyobb öröm nincs, mint amikor az előadás végén mosolygós arcokat látok, amikor másnap megköszönik a tegnap estét. Ha ennyi örömet tud az ember szerezni, már nem élt hiába.

 

Emberkísérlet: Nem tudom, hogy kiveszett-e a humor. Ha az ember elmegy New Yorkba, az utcán az emberek mosolyognak, ha véletlenül meglökik a másikat, azonnal mondják, hogy sorry. Itt csak vicsorogni, anyázni lehet. Remeg a gyomrom, hogy melyik hídon tudok átjutni Pestre, találok-e parkolót, mert este 7-kor már készen kell állnom a színpadi játékra. Amit ebben a városban művelnek, az emberkísérlet, az elképesztő. Nagyon nehéz ezt iróniával, humorral elviselni.

 

Felszenteltetni egy színházat: Amikor ezt olvastam, azt mondtam, itt borzasztó baj van, mert az illető úr valószínűleg nem tudja, hogy a színház maga egy templom. Régi szabály, hogy a színpadon nem eszünk, nem hangoskodunk, nem fütyülünk, oda nem megyünk be kalapban. A színházat esténként a közönség szenteli föl. A papnak ezzel nincs dolga, mert lehet gyönyörű az épület, ha kutyaütő rossz előadások vannak benne, az már nem templom. Megáldhatja, vagy szentelheti az összes pap és minden felekezet, akkor sem lesz belőle színház.

 

 

Pálya:  Ez a pálya olyan, mint a cirkusz. Az emberek ámulva nézik az artistát a trapéz tetején és szurkolnak neki: „Jaj, csak le ne essen!” De titkon azért mindenki arra vár, hátha mégis…

 

Sors: A sorsban hiszek, de nem kényeztetett el. Mert azt gondolom, hogy amit csináltam vagy csinálok, azért nagyon megdolgoztam. 

 

Láb, tüdő: A civilek azt hiszik, hogy bemegy a művész úr, aztán de jó neki, mert olyan jókat mond. Ehhez annyi minden kell! Darvas Iván azt mondta, hogy egy főszínésznek nagyon jó tüdejének és nagyon jó lábának kell lenni. "Iván, drága, ezt hogy érted?" - kérdeztem. "Nagyon jó tüdő kell, mert ha belegondolsz, két-három órát végig kell beszélni, nem természetes, hanem emelt hangon, és közben állni kell. Ha próbálsz délelőtt, akkor 4 órát, ha este játszol, akkor még három-négyet, az összesen nyolc. Mint egy szövőnő..." - válaszolta. "És Iván, a tehetség?" - kérdeztem. "Hát - azt mondja -, az vagy van, vagy nincs." Ez tényleg így van. És irigyekből sincs kevés. Én nagyon akartam, hogy mindenki szeressen, hogy én legyek az édes, szöszi Gálvölgyi. Így is indultam, amíg nem vittem semmire. Amikor megkaptam a Jászai-díjamat - nem a Kossuth-díjat! -, akkor a Tháliában a segédszínészek nem fogadták a köszönésemet sem. Mert úgy érezték, hogy hát ez mire kapta? Amit mondtam neked a főszerep kapcsán - hogy kell tüdő, láb, és bizony emellett azt is el kell viselned, hogy főszereplő vagy, egy vezető színész.

 

Alapmondat: Amikor apám meghalt, anyámat be akartam fizetni egy külföldi útra. Nem nyaralt életében soha. Erre ő azt mondta: "Még csak az kéne, hogy jól érezzem magam!" Ez egy alapmondat bennem. Abban a pillanatban, mikor megszülettem május 26-án, akkor szerintem én ezt hoztam magammal...

 

Öreg lélek: Nekem Szepes Mária egyszer azt mondta, hogy egy öreg lélek vagyok. Tehát nagyon sok mindenről tudom, hogy mi fontos és mi nem, azt hiszem legalábbis. Az este hét óra, az fontos, és hogy az a szűk kör, aki hozzám tartozik, az egészséges legyen. A többi abszolút nem számít. Nagyon jól tudom, hogy az én este hét órám egy cérnaszálon lóg. Megmondom őszintén, néha úgy éreztem, hogy most már egy kicsit sok. Mindaz, amit nem lehet tudni, és amiről nem beszélek. Hogy néha nagyon sokan vannak este a színpadon a vállamon. Az ember nem mindig érez erőt magában arra, hogy meg tudja-e emelni azt az ugrócsoportot aznap este... Ami az életnek nem a színházi része. Amit én hozok. Amíg ott asszisztálnak a másik oldalon, addig működik. Ha ott valami gebasz van, akkor ez a szép "jaj, művész úr" című dolog egy pillanat alatt omolhat össze. Tehát tulajdonképpen minden este hálásnak kell lennem a sorsnak, hogy ma is sikerült, de ez mindenkinél így van. Csak itt jobban látszik.. 7-től 10-ig nem tudok mit csinálni, mert tanúk vannak rá.

 

"Na, János! Megcsináltad": Nem. Nincs ilyen. Bennem ez a fantasztikus, hogy nálam kishitűbb, pesszimistább pali nincs. Rossz természet, vagy nem tudom, mi ez. Hidd el, hogy nekem a legvacakabb. A gyerekkori álmom az volt, hogy megyek az utcán és ismerjenek meg. Ma már - miután megadta a sors - nem izgat annyira. Azt nem tudom élvezni, hogy én vagyok Gálvölgyi, de ez nem baj, mert ennek köszönhetően soha nem szálltam el magamtól. Ismerek olyan kollégát, aki ül otthon és ájultan nézi magát a tévében, hogy milyen nagy színész. Tényleg. Vagy tudok olyan jó nevű, tévés kollégádról, akinél voltunk egyszer vacsorázni, és a kávénál azt mondta: "Na, most beszéljünk rólam!" Azt hittük először, hogy viccel, de kiderült, hogy nem. Csodálkozva néztem, hogy ez normális? Hát nekem eszembe sem jut, hogy most, Nórikám, beszéljél rólam és mondd el, miben láttál utoljára. Soha meg nem hívnálak, hogy nézd meg a Furcsa párt. Ha szólsz nekem, akkor elintézem, de nem hívlak meg, mert akkor úgy éreznéd, hogy a végén be kell jönnöd, azt kell mondani, hogy nagyon jó voltál, amitől én fölmászom a plafonra. Érted?

 

Belül van egy mérce: A szexuális élethez hasonlíthatom. Azt az ember nem szokta megtárgyalni senkivel, hogy jó volt, vagy nem, közben lehet sikongatni, de azért pontosan tudod magadban, hogy milyen. A színháznak minden este olyannak kell lenni, mintha az orgazmus csúcsa lenne. Rátonyi Róberttől tanultam azt is, hogy ezt a bizonyos szerelmi játékot úgy kell belőni, hogy ha bármi történik - ha csak nincs olyan bajod, hogy nem tudsz színpadra lépni -, akkor annak meg kell történnie aznap este. Persze vannak fokozatok, de van egy szint, ami alá nem lehet menni. Nekem elég sok cefet estém volt, de ezt a közönség biztos, hogy nem vehette észre. Játszottam, amikor az apám meghalt. Most volt egy nyarunk, mindenféle operációkkal. Akkor is játszottam. Azt, hogy az ember imádkozik előtte, meg a szünetben, az öltözőben, ahhoz senkinek semmi köze. Nem tudom, ismered-e azt a híres történetet, hogy volt a Zoli bohóc, akit aztán elvittek Auschwitzba. A Városligetben lépett fel. Egyszer elment az orvoshoz és mondta, hogy depressziós, szomorú és retteg, mire azt a tanácsot kapta, hogy uram, menjen el a nagycirkuszba, mert ott van a Zoli bohóc, és olyan boldog lesz két órán keresztül, hogy csak na! "De doktor úr! Én vagyok a Zoli bohóc" - mondta ő. Tudod? Ez olyan szép, ebben minden benne van.

 

 

Karácsonyfa: Úgy elrepült az élet, mint a pinty. Egyszer úgyis vége lesz mindennek. Erre viszont nem szabad gondolni, mert az borzasztó érzés. Fiatalon elkezdtem számolni, hány karácsonyfát tudok még magamnak venni. Már akkor elájultam attól, hogy milyen keveset, most meg pláne.

 

Még: Salamon Béla bácsi írta, hogy amikor a lánya alkonytájt leszólt a gyermekének, hogy este van, sötétedik, jöjjön már fel, Juditka még visszaszólt: hadd játsszak még egy kicsit! Én is így érzem: negyvenöt színpadon töltött év, sok ezer előadás, csodálatos partnerek, közönségek után, miközben tudom, hogy ősz vagyok, ráncos, nőnek a szarkalábak a szemem alatt, hogy lassan itt az alkony, de más vágyam igazán nincsen, csak hadd játsszak még egy kicsit!

 

 

Forrás: Népszava, Magyar Narancs, Origo, Nők Lapja, Bors, humanamagazin.eu,168ora.hu, Népszabadság, hír24, Színház.hu, szon.hu

 

 

 

 

 

süti beállítások módosítása