"A közös nézőpontot próbálja megteremteni" - Az Örkény előadásának szakmai beszélgetéséről

Az idei POSzT szakmai beszélgetéseinek első napján az Örkény Színház versenytől visszalépett produkciójáról esett szó. Az e föld befogad avagy SZÁMODRA HELY című előadást Mohácsi János rendezte.

A felkért hozzászóló Kovács Dezső és Sándor L. István, a moderátor Lévai Balázs.

A beszélgetés szerkesztetlen változatát közöljük.

Lévai Balázs: Szeretettel üdvözlök mindenkit az idei POSzT szakmai beszélgetéseinek első napján. Meglehetősen szimbolikusan két olyan előadás megbeszélésével fog kezdődni az idei szakmai megbeszélések sora, amelyek hivatalosan visszaléptek a versenyprogramtól, de ahogy Epres Attila tegnap mondta, ne feszengjünk, mint törpe a fajansz előtt. Ettől függetlenül ezeket a versenyen kívül indult előadásokat is szakmailag kivesézzük, ebben Kovács Dezső és Sándor L. István lesz most a segítségünkre, illetve a rendező, Mohácsi János, de mielőtt az Örkény színház előadásába belecsapnánk, nézzük meg a nézői véleményeket rögtön az előadás után.

Lévai Balázs: Közben Kovács Márton is csatlakozott hozzánk, aki az előadásnak nem csak zenéjét, hanem koreográfiáját is jegyzi, hogy a titulust el ne szúrjam. Hallhattuk a nézői véleményeket, kedves felkért opponens urak, ti mit gondoltatok kifele sétálva az előadásról? Illetve még mielőtt a szubjektív saját véleménnyel kezdenénk, én azon gondolkoztam, hogy a Saul fiának a nagy nemzetközi sikere mennyire változtatja meg a kontextust? Bemegy a néző, megnézi ezt az előadást. És most ennek a nagy nemzetközi filmsikernek köszönhetően a közbeszédben éppen sokkal jobban benne van a téma. Ez vajon az előadás alá dolgozik?

Sándor L. István: Szerintem igen. Én a Saul fiánál is azt gondolom, hogy a közbeszéd másról kezdett el szólni, mint amiről a film. És azt gondolom az lenne a baj, ha a Számodra hely esetében is másról beszélnénk, mint amiről az előadás beszél. Tulajdonképpen valóban a holokauszt a témája ennek az előadásnak, csakhogy, szeretném ha ez a beszélgetésben kiderülne majd, nagyon határozottan és nagyon pontosan közelít ehhez. Minden egyes film esetében az a kérdés, hogy mi milyen viszonyt tudunk kialakítani a témához, és hogy találunk-e egy ilyen új viszonyt. A Saul fiáról azt írják, hogy azért sikeres, mert egy új viszonyt, új nézőpontot teremtett. Ez az előadás is új nézőpontot teremt ehhez a témához.

Kovács Dezső: Én is nagyon fontosnak gondolom, hogy bekerüljenek a közbeszédbe olyan társadalmilag fontos közéleti témák, amik a magyar társadalomban lényegében nincsenek kibeszélve, vagy csak kusza, értelmezhetetlen szövegek jelennek meg róluk. A Saul fiát még nem láttam, de most másodszor volt alkalmam látni az Örkény Színház kiváló előadását, és azt gondolom, hogy ez az a szint, ahol érdemben szembe lehet nézni dolgokkal. Szembe lehet nézni társadalmi vitákkal és a művészet kategóriájában és a művészet eszközeivel meg lehet jeleníteni olyan tartalmakat, amelyek nagyon sok embert képesek megszólítani, részint vitára ingerelni, részint levonni olyan konzekvenciákat, amiktől nagyon sokáig nagyon sokan távol tartották magukat, mert nem akartak vele szembenézni. Mielőtt a tegnap esti előadásba belemennék, azt gondolom fontos, hogy a színház és a művészet nem aktuális vagy nem aktualizáló jelleggel, de beleszóljon közéleti vitákba és felelősen, lehetőleg magas szakmai színvonalon szólaltasson meg társadalmi jelenségeket. Én a tegnapi előadást ilyennek gondolom.

Fotó: Simara László, poszt.hu

Sándor L. István: Az előadásról írt egyik kritika így kezdődik: „Mohácsi ismét előadással válaszol a kormányzati hazudozásra.” Egészen konkrétan arról van szó, hogy a Veritas Intézet igazgatója a megalakulásuk kapcsán az MTI-nek tett nyilatkozatában azt mondta, hogy a Kamenyec-Podolszkij események idegrendészeti intézkedésnek foghatók fel és Magyarországon a németek bevonulása előtt nem történt deportálás vagy a holokauszttal kapcsolatos esemény. Azt gondolom, a történészek feladata, hogy erre válaszoljanak, tanulmányokban, publicisztikákban erről beszéljenek. Ez meg is történt, mert Mohácsiék hosszan idéznek egy tanulmányból, aminek én egy honlapon találtam meg a szövegét, és az előadásban is feldolgozott eseményekről beszél. Baj lenne, ha a színháznak csak az lenne a feladata, hogy azt mondja, ez nem igaz. Tavaly is azt hajtogattam, amikor a válogatásról volt szó, hogy a színháznak az a feladata, hogy közös nézőpontokat keressen, ahol együtt tudunk beszélgetni kibeszéletlen dolgokról. Nem tartom véletlennek, hogy ez az előadás Mácsai színházában született, mert amikor a Madách Kamara megnyílt, az egyik nyitó előadás a Mi újság, múlt század? volt, amiről akkor azt írtam, hogy talán az utolsó olyan pont, amikor úgy lehetett az elmúlt száz évre visszatekintő történelmi darabot csinálni, hogy akik a nézőtéren ültek, körülbelül ugyanazt gondolták a történelemről. Ez nem polémia, nem vita, nem szembenállás volt. Még volt egy közös történelem kép: fordulópontok a században, fontos események, stb. Most egy szétszakított országban széthasított történelem képekkel, egymással vitázó, polemikus történelemértelmezésekkel találkozunk. Mit tud tenni egy ilyen előadás?  Azt gondolom, keresni kell olyan szempontokat, nézőpontokat, amely esetleg ki tudja zökkenteni az embert abból a pozíciójából, ahol nem a történészi vagy emberi habitusa alapján, hanem az előítéletei, hovatartozása alapján gondolkodik, valódi tényként nézzen ismét szembe ezzel a dologgal. Az előadás humora ezt a kizökkentést teszi meg folyamatosan, és érdemes ezen pontról pontra végigmenni. Rögtön az első jelenet, amikor Gyabronka bejön, arról szól, hogy elvéti azt a szót, hogy deportálják a magyarokat. Indiánt, négert mondott, és ez később vissza is jön állandó poénként. Ki hogyan reagál erre? Azt kínálja fel a nézőnek, hogy teljesen mindegy, hogy zsidó vagy, vagy nem zsidó, képzeld el, hogy egy közös helyzetben a magyarokkal történik ez. Azt állítja az előadás, hogy ami történik, az egy nagyon súlyos, vérre menő, tragikus játék a szavakkal, ezek a szavak bármikor kicserélhetők. Most éppen a zsidókról van szó, lehetne szó a magyarokról, indiánokról, és ezzel máris teremt egy olyan nézőpontot, amivel szemben az ember másképp tud viszonyulni ehhez a dologhoz. Ugyanez, amikor egymásba csúsztatott álmok sorozatát látjuk, amikor a kivégzett férfi, amíg megrágja a követ, beleképzeli magát a kormányzónak, a belügyminiszternek és mindazoknak a helyébe, akik valamikor valahogyan valami felől döntöttek arról a sorsról, amit ő itt most átél. Ennek a jelenetnek a lényege a folyamatos szerepváltás, hogy lépj át egy másik szerepbe, próbáld ki, nézd meg, és a felelősség kérdését feszegeti: felelős vagyok, vagy elhárítom magamtól a felelősséget? A közös nézőpontot próbálja megteremteni a humor, bárkik is vagyunk, egy közös magyar történelemre próbáljunk ránézni együttesen hol nevetve, hol sírva. Ez az előadás játéka a hatásokkal.

Lévai Balázs: Idegenrendészeti eljárás? Ez volt az a kifejezés, ami elindította bennetek ezt az előadást?

Mohácsi János: Igen.

Lévai Balázs: Mit éreztél bele ebbe a mondatba, vagy nyugodtan mondhatjuk, mi az, ami ennyire felháborított, munkára sarkallt?

Mohácsi János: Fölkaptam a vizet rajta, de igazából nem is én, hanem az Isó [Mohácsi István]. Ő rágott be nagyon. Előadást bármiből lehet csinálni, a kérdés az volt, ebből lehet-e? Azon gondolkodtunk egy csomó ideig, hogy ezt hogyan lehet megcsinálni? Ez sokkal fontosabb volt, mint hogy idegenrendészeti eljárás. Egy 15 éves gyerek rákeres az interneten és talál hat olyan tényt, ami azt mondja, hogy szembe megy a tényekkel a történész állítása. Innen kezdve azonnal az abszurdba csúszunk, valahogy így készült ez a dolog.

Fotó: Simara László, poszt.hu

Lévai Balázs: Amit az István mondott az előadás humoráról, erről a közös nézőpontról, azt te mennyire osztod? Érdekes volt, hogy volt egy olyan nézői vélemény, aki szerint ez kicsit kizökkentő volt. Ennek volt ilyen jellege is? Reflektálnál az István véleményére, miszerint ez valahol egyfajta külső közös nézőpont megteremtését is szolgálja?

Mohácsi János: Nem tudom, ki hogy van vele, ez teljesen a magánvéleményem és ízlésem, amit ráerőszakolok egy csomó színészre meg nézőre, hogy az ország testéből ki lett szakítva egymillió ember, és az ő kultúrájuk meg mindenük nagyon hiányzik és fog is még hiányozni, még az unokáink is érezni fogják a hiányát, pedig nem is tudnak róla. Nem lehet ezt a nagyon szomorú dolgot máshogy, csak humorral megjeleníteni, különben kimenekülsz a teremből. Ha azt akarom, hogy pontos történelmi tényeket kapjál, akkor azt mondom, inkább keress utána, olvass el dolgokat. Mi kicsit érzékletesen akartuk megcsinálni ezt a dolgot, és megmutatni milyen lehet, akármelyik oldalon állsz. Hogy ez közös nézőpont teremtése érdekében volt-e… ha én ennyire tudatos lennék, akkor nagyon boldog lennék vagy boldogtalan.

Lévai Balázs: Marci, amikor hallasz egy ilyen nézői véleményt, hogy „nagyon jó volt a zene, csak engem egy picit zavart”, belesajdul a szíved?

Kovács Márton: Nekem nagyon tanulságos, mert több fül többet hall. Biztos, hogy bármennyit gondolkodom, egy csomó dolog nem jut eszembe magamtól, és az, hogy a zenét miképpen tudjuk használni, arra kifejlesztettünk valamit, valamilyen irányba battyogunk, de fontos, hogy az ember a csendre is gondoljon. A legszebb zene a csend. De ahhoz, hogy a csendet zenének lehessen értelmezni, kell valamilyen ellenpont, és ezt próbáljuk keresgélni. Nagyon tanulságos, mert én nem érzem, hogy a Jánossal meg a színészekkel tökéleteset csináltunk volna, egyáltalán nem érzem. Nekem nagyon fontos, hogy a világban az ember ballag az utcán, mindenfélét hall és vagy tudomást vesz róla vagy nem. Tulajdonképpen csend nem nagyon van, szinte nincs is. Hogy ezzel hogyan élünk együtt, az mindenkinek a magánügye, én nagyon szeretem hallgatni az utca zaját, az tud valamit jelenteni és hozzá tesz az élet, a világ értelmezéséhez, a pillanathoz. Nekem ezért fontosak ezek az elhangzó hangok. Más kérdés, hogy mindig meg tudom-e vagy meg tudjuk-e találni a legmegfelelőbbet, hogy a hangok támogassák azt, ami a színpadon van, és ne kioltsák azt.

Kovács Dezső: Mivel másodszor láttam az előadást, tegnap különösen arra figyeltem, hogy a zene és a koreográfia mennyire együtt meg a szüzsével és a színészek által eljátszott epizódokkal. Itt egy nagyon különleges és sajátos dramaturgiáról van szó, amit számos Mohácsi előadásban láthattunk. Úgy gondolom, hogy ez az előadás abba a bizonyos sorba tartozik, amibe az "56 06, az Egyszer élünk…, a Csak egy szög és más fontos, Mohácsiak által jegyzett előadás. Én ezt mindig is összművészetnek gondoltam, ahol a zene, a koreográfia, a tánc, a verbális és non verbális poénok és maga az irodalmi matéria, az elhangzó szövegek együttesen váltanak ki hatást. Tegnap úgy láttam, hogy megint egy nagyon összefogott, nagyon ütős katartikus hatást váltott ki a nézőkből, amit az előadás végi vastaps is visszaigazolt. Számomra megrendítő volt az a taps is, ahogy tegnap az előadást fogadta a közönség. A zenéről annyit, hogy úgy láttam, hihetetlenül igényes, nagyon precíz, minuciózusan kidolgozott zenéről van szó, és a dramaturgia lényege, hogy elindul egy jelenet, ennek a közepén-végén valamilyen zenei betét megjelenik, valaki mondjuk elkezd énekelni, vagy megjelennek valamilyen hangok, erre ráúszik valamilyen csoport éneke, és innentől kezdve olyan, mintha operát néznék, amiben a táncnak ugyanolyan fontos szerepe van mint a zenének és a hangoknak. Mindez képes arra, hogy azokat a tartalmakat, amelyek egyébként gyötrelmesek, megviselik az embert és nehéz szembenézni velük, valamilyen szinten úgy elemelje, hogy mégiscsak szembe lehessen nézni vele. Amikor a premier után gondolkodtam az előadáson, úgy fogalmaztam meg magamnak és le is írtam ezt a mondatot, hogy „pusztítás, mint artisztikus rituálé”. Tegnap ugyanezt láttam. Azok a poénok, amik sokszor nagyon könnyűnek, egyszerűnek, hétköznapinak tűnnek, mindig meg vannak csavarva gesztikusan és verbálisan is. A bejátszásban elhangzott véleménnyel szemben azt gondolom, ezek a poénok nagyon szervesen hozzátartoznak az előadáshoz, és ha átfordítom őket, azt mondom, hogy ezek gyilkos poénok, amik az általános dramaturgiai közegbe ágyazottan hibátlanul működnek.

Lévai Balázs: János is pont erről beszélt, hogy maga a téma annyira elviselhetetlenül nehéz és feldolgozhatatlan, hogy muszáj lazítani, a befogadó szempontjából kicsit közelebb hozni. Említettél egy kritikát, egy másikban én azt olvastam, hogy tulajdonképpen dicsérte az előadást, de hozzátette, hogy az abszurditásig elvitt, kabarészerű jelenetekből vált az előadás teljesen reálba, a kritikus szerint kicsit didaktikusan reálba. Ti hogy látjátok, ez az egyensúlyozás hogyan működött az előadáson belül?

Kovács Dezső: Azt gondolom, ennek a dramaturgiának a lényege az egyensúlyozás. A legbrutálisabb és leggyötrelmesebb esztétikai tartalom jelenik meg úgy elemelve, hogy az humorosnak tűnik. Ennek az előadásnak van egy sajátos íve, az első felében és jelenetekben több a humor, szabad szájú és szabadjára engedett humor, és ahogy hatolunk egyre mélyebbre azokba a gyötrelmes dimenziókba, amiket az előadás megfogalmaz, kezd elkomorulni a játék, ami nem azt jelenti, hogy unalmasabb lesz, hanem hogy még meglévő poénok már nem olyan jellegű humort fogalmaznak meg, mint az első jelenetek. Természetesen beszélni kellene színészi alakításokról meg arról a csapatmunkáról, ahogy az egész előadás együtt van. Az előadás második felében van az a jelenet, amikor a személyi motozó és egykori szerelme egy nagyon intim, nagyon bensőséges és nagyon mellbevágó, súlyos epizódban megmutatkozik Gálffi László és Kerekes Éva kiváló alakításában. Ott nincs humor, de van szarkasztikus irónia, és ahogy egy primer, realisztikus jelenet átúszik valamiféle álomba, az megint meglehetősen gyötrelmes és megdöbbentő.

Fotó: Simara László, poszt.hu

Sándor L. István: Fantasztikus, ami ebben az előadásban zeneileg történik. Először is van egy hatalmas gyűjtőmunka, korabeli irredenta dalok, katonadalok, Erdély visszacsatolását ünneplő dal, ami kicsit más szöveggel hangzik el, népdalok, slágerek, például az Éjjel az omnibusz tetején, és a János legyen, fenn a János-hegyen. Ennek korfestő jellege is van, és ha figyelsz a szövegre, ha érted, az is színtiszta abszurditás. Közben ebből egy olyan egységes zenei szövet lesz, aminek az alapja és kerete az, amire utaltál (és ez a legtöbb Mohácsi előadásban így van, ahol Kovács Marci a zeneszerző), hogy az eleje egy mágia,belépünk egy másik dimenzióba. Ezt szolgálja a zene minden egyes alkalommal. Azt gondolom ezért kicsit félrevezető a Sabbath-ot köszöntő dal, amivel az előadás kezdődik, mert nem a dal hitbéli vagy etnikai tartalmát, hanem a varázslat jellegét erősíti meg, hogy eljutsz-e abba az állapotba, hogy nyitott leszel-e az angyalok szavára, az igazságra. Erről szól ez a dal, és erről szól ez a varázslat, ami keretbe foglalja az előadást. Mert legalább ilyen fontos az előadás vége, amiről szerintem mindenképp beszéljünk. Miközben visszatér ez a dal, a nem létező sorompó előtt találkoznak az emberek, egyedül itt hangzik el az előadásban Kamenyec-Podolszkij neve, meg a katasztrófaturizmus jelentben van néhány személyes visszaemlékezésnek tekinthető motívum. Vissza akarnak térni az országba, miért akarnak visszatérni? Nem tudom ki figyelte, hogy mi hangzik el pontosan, az, hogy ha nem térhetnek vissza, akkor kizökkennek pályájukról a csillagok, kifolynak a tengerek, apokalipszis. Egy apokaliptikus vízióval ér véget az előadás, ezt ígéri, ha nem vagyunk képesek közös történelmet találni saját magunknak. Hogy beszéljünk a Hamletről is, ez nemzethalál, maga a pusztulás, katasztrófa. Finom és bújtatott módon, de szerintem ezt mondja az előadás befejezése, erre utalt János is, amikor a kiindulópontról beszélt. Nagyon sokat kellene beszélni a színészekről is, de nem tudom elhallgatni azt, hogy én harmadszorra kedveltem meg az előadást. Egyetlen egy kritikában olvastam azt, ami a nézői véleményekben elhangozott, hogy valamitől nem olyan erős, mint más Mohácsi darabok. Ez valószínűleg abból következik, ami a Mohácsi darabok természetes szerkezete, hogy mint Az ember tragédiája, színekből áll, variációk egy témára. Itt nem időutazást látunk, mint Az ember tragédiájában, hanem különböző típusú jeleneteket, amik mindegyike egy variáció. Az a kérdés, hogy meddig tart az emberi türelem, hogy még egy variációt nem tart-e soknak, még éppen képes-e benne mélyíteni, erősíteni az élményt. És ebben nagyon fontos a színészi munka, amiről érdemes lenne beszélni. A bemutatón nem kedveltem annyira ezt az előadást, de tegnap, lehet, hogy azért mert lassan kívülről ismerem, erősebbnek éreztem színészileg. Mintha jobban be tudták volna lakni ezt a teret. Egyébként nagyon jó volt a tér, amit itt sikerült kialakítani, mintha jobban is mutatott volna, mint az Örkény Színházban. Mert ez a cső mintha itt jobban behúzott volna a történetbe. A színészi munkához hozzátartozik az is, hogy egymással ellentétes pólusokat kell játszani mindenkinek. Itt van az a kérdésem, hogy ezek a pólusok eléggé különbözőek tudnak-e lenni vagy Kerekes Viktória jut eszembe, aki ugyanazt a tartást képviselte az idegeneket ellenőrző főnökként meg Olenaként is, csak közben teljesen mást jelentett, az egyikben hatalmat, a másikban kiszolgáltatottságot. Esetleg egy színész, rendező tudna válaszolni, hogy egy Mohácsi előadásban mi a színészek dolga? Mert van egy erős struktúra, ami mozdíthatatlan, meg van írva, ki van találva, zeneileg fel van építve, van hozzá koreográfia. Ebben a struktúrában van-e mozgástér, mi a dolga a színésznek?

Lévai Balázs: Gyabronka József, mi a dolga a színésznek egy Mohácsi előadásban?

Gyabronka József: Az egyik nagyon fontos, hogy már a szövegben is kapunk segítséget arra vonatkozólag, hogy iróniával kell kifejezni a tragikus részeket. Ha a színésznek ebben van valami feladata akkor ez, hogy ezt hangsúlyozza és nehogy elnyelje. Amiről ma itt szó volt, hogy ironikusan fogalmazunk, és úgyis játszunk, vagy legalábbis azt szolgáljuk a játékunkkal. Ezen kívül rendkívüli pontosságot igényel a színésztől, mert előadásokon és próbákon is el-elcsúsztunk valamilyen irányba, erre természetesen időnként felhívja a rendező a figyelmünket, hogy pontosabban játsszunk és azt, amit megbeszéltünk, mert a színésznek van hajlama arra, hogy ellinkeskedjen valamit, vagy másképp gondolja, de rosszul.

Sándor L. István: Milyen irányba csúsztok el?

Gyabronka József: Például az önsajnálat irányába az, aki kiszolgáltatott. Egyszer csak elkezdjük sajnálni magunkat a színpadon és ez nem jó.

Kovács Dezső: Egy szót szeretnék szólni a színészekről, első sorban Némedi Árpádról. Ő is többféle szerepet játszik, de az, ami az utolsó jelenetben koreográfiában és táncban megfogalmazódik, az a vízió, amit megfogalmaz a magyar történelemről, ott minden együtt van. Egy karakteres vélemény arról a világról, amiből ez a szituáció létrejött, egy ironizált, elemelt, stilizált változata, egy olyan reflexió, ami egészen különleges színházi élmény és produkció. Egy világérzést, egy egzisztenciális érzést, egy indulatot, egy szenvedélyt fogalmaz meg táncban. És ahogy közben a falakról a meggyilkolt alakok sziluettjét mutató fényjelek eltűnnek, és az egész egy haláltánccá fokozódik, ez úgy gondolom, egy nagyon magasrendű színházi élmény. Egy olyan vízió a magyar történelemről, amit nehéz ennyire sűrítve és ennyire intenzív eszközökkel megfogalmazni. Természetesen sok-sok színészi alakításról lehetne beszélni.

Lévai Balázs: Egyre rákérdezek, és nagyon jó, hogy végre a színészekről beszélünk, mert sokszor rendezőkről, dramaturgiáról beszélünk, miközben a színészeket kéne dicsérnünk és elemeznünk. Nem véletlen, hogy az Örkény szinte minden évben itt van a POSzT-on, idén két előadással is, van egy nagyon magas szintű társulati munka, amibe mindig becsatlakoznak külsős szereplők, alkotók is. Kocsis Pál alakítása számotokra milyen élmény volt ebben az előadásban? Ő Mohácsi egy korábbi korszakának fontos, emblematikus szereplője.

Kovács Dezső: Számomra súlyos, markáns, szuggesztív, nagyon hiteles volt.

Sándor L. István: Olyan volt, mintha mindig is az Örkény Színház társulatának tagja lett volna. Azért kérdeztem, hogy mi a dolga a színésznek itt, mert a Hamvaskürti jeleneteken kívül, amik visszatérnek, nem lehet jeleneteket, figurákat játszani, nem lehet sorsokat látni, minden figura abban a zárt jelenetben működik. Az fontos, hogy a színészek nem törekednek arra, hogy két pillanat alatt valamilyen módon felvázoljanak egy karaktert, mert abból paródiák, karikatúrák lennének. Én úgy látom, hogy a színész azt tudja, hogy képviseli saját magát. Mondok egy példát. A Gálffi végig Gálffi. De minden jelenetben van valami apróság, a testtartásban, egy mozdulat, ahogy beletörli a köpenyébe a beavatkozás után a kezét, ahogy belenéz a gödörbe, van valami apróság, amitől van olyan súlya vagy humora a jelenlétnek, hogy nézőként kapcsolódni tudok hozzá. Számomra egy személyes közvetítést teremt meg, hogy azonosulni vagy kapaszkodni tudjak ebbe a jelenetbe, ebbe a témába, pillanatba. Pillanatképek sorozatát látjuk egymás után, ezért van nehezebb dolga a színészeknek, mert nincs mibe kapaszkodni, de pontos és szép alakítások sorát látjuk. De az alakítás eleve abszurd ezzel az előadással kapcsolatban, mert mit alakít? Inkább ezt kellene mondani, hogy képvisel valamit, jelen van valamiben. És ha ez lazább, akkor az előadás sűrűsége, hullámzása veszít a dologból, és az ember rögtön azt gondolja, hogy ez unalmasabb, nem olyan erős. Ez egy fontos téma a Mohácsi életműben. Amiről mindenképp kell még beszélnünk az a fotózás és a fotómotívum.

Fotó: Simara László, poszt.hu

Lévai Balázs: Előtte egy picit hadd játsszam az ördög ügyvédjét, beidézek néhány kritikai megjegyzést. Már említettük, hogy variációkat látunk egy témára, laza dramaturgiai szövésű történettel van dolgunk. Többen az utolsó előtti, a magyar parancsnokról és ukrán szeretőjéről szóló jelenetet említették, hogy az nincs jó helyen, olyan mintha többször érne véget az előadás. Erről mi a véleményetek?

Kovács Dezső: Én nem így éreztem, egy elég koherens és konkrét ívet láttam az előadásban, egyre mélyebbre és mélyebbre mennek a jelentek, és Némedi Árpád záró tánca egy kódája az egész előadásnak. Bennem is megfogalmazódtak kérdések, barátokkal beszélgetve felmerült, hogy aki először látja, és nem minden figurát tud levenni, azokban az epizódokban, amikor az egyik figura áttűnik egy másikba (például a belügyminiszter és az ellenkormányzó figuraváltása), megnehezedik a befogadás, de ez egy szellemi játék, amit a nézőnek követnie kell. A kérdésedre válaszolva én nem láttam semmiképpen, hogy több vége lett volna ennek az előadásnak, úgy lett vége, ahogy annak vége kellett lennie, nagyon pontosan felépített koreográfia, dramaturgia volt. Egy mondatot a fotózásról. A történelem abszurdja, és ennek a tematikának a kezelésének az abszurdja, hogy amikor a leggyötrelmesebb témáról, a holokausztról van szó és tömegsírban végzik emberek, akkor közben, mint egy történelmi perverzióként a gyilkosok fényképeznek, és ezeket a fényképeket egymás között röhögcsélve mutogatják és erre hivatkoznak. Ez a primer síkja a dolognak, de persze van egy elemelt síkja, illetve rétegei vannak, megörökíteni azt a dolgot, ami történik. És hogy hogyan örökítjük meg az emlékezetünkben, egy színházi előadásban, jelenetekben, fotókban, mozgóképekben. Ezért is fontos most a Saul fia, ami nag mértékben megmozgatta, megmozgatja a magyar szellemi közéletet, mert mozgóképben fogalmaz ugyanerről a súlyos és traumatikus témáról. Itt az, hogy fotóznak, ezt úgy vettem le magamnak, hogy ez egy történelmi perverzió az elnyomók és a gyilkosok részéről.

Lévai Balázs: Számomra ez az emlékezés lehetetlenségéről is szól. Lefotózunk ugyan valamit, de az semmiképpen nem lesz az, ami. Minden fotó egy szelekció, kiválasztunk a világból egy sarkot és abból a szögből, úgy fotózzuk le, ahogy mi akarjuk. Nekem ennek a pandantja a Debreczeny Csaba zsebkendője volt, hogy mire is kell emlékeznem? Amikor a csomót köti a zsebkendőre. Számomra ez az emlékezéshez való nagyon fura viszony.

Sándor L. István: Nagyon összetett problémáról van szó. Az egyik kérdés, hogy ki van-e eléggé bontva ebben az előadásban az a fotó motívum?  A másik, hogy Az utolsó zsidó Vinnicjában című kép, ami itt szerepel a műsorfüzetben sok más rettenetes képpel együtt, valóban erről a perverzióról szól. Azt gondolom, hogy a fotózásnak ebben az előadásban más jelentése van. Kocsis Pali mondja, hogy nem sikerül megragadni az elmúlást, a halált, a halál pillanatát. Ez a mulandósággal való metafizikai viszony van benne az előadásban. Amikor elkészül a kép, Olena helyén füst van, erre visszaemlékeztet az utolsó kép, amit nagy találmánynak érzek, az előadás fontos megoldásának. Ott van mindenki, akik visszajöttek volna a határon, eltűnnek, de az árnyékuk még ott marad egy darabig, ki-ki helyettesítse be, hogy mire gondol, aztán ezek szétporladnak, és ott marad egyedül a táncoló figura. Én ezt a szétporladást a bűvészmutatványokhoz megfelelő módon kivitelezett megoldásnak gondolom. Viszont őszintén szólva, nem értem ezt a táncot, miért táncol az Árpád a végén? A kifulladásról, vergődésről, a zihálásról, miről kell ennek szólnia? Kicsit azt érzem, hogy a nézők is zavarba jönnek ezzel a lezárással, a lezáratlan lezárással, nyitott befejezéssel. Mire gondoltatok az utolsó táncnál?

Mohácsi János: Árpika nincs itt? Ő tudná. Én mondtam neki, hogy ne táncoljon, de ragaszkodott hozzá. Képzeled, hogy én meg fogom magyarázni, hogy mi az ott a végén?

Sándor L. István: Akkor ő fogja megmagyarázni?

Mohácsi János: Csomó lehetséges magyarázata van ennek a dolognak, és mindegyik igaz lehet. Az a gyanúm, hogy az eltűnő emberek ellenpontjaként a táncban elfáradó magyar jelent valamit. Ha nem, akkor tévedtem.

Lévai Balázs: Pali, amikor csináltátok az évadtervet, akkor te ezt az előadást biankó vetted meg? Mohácsiék bementek, elmondták mit akarnak? Mennyi volt meg az ötletből?

Mácsai Pál: Igen és igen, sőt természetesen. Ugyanis különféle alkotómódszerek vannak a színházban, vannak olyan alkotók, akik kész, megírt irodalmi anyaggal jönnek, amelyeket aztán előadássá változtatnak, és abból az előadásból éppúgy nincs meg semmi, ahogy a Mohácsiékból. A különbség az, hogy Mohácsiéknál gyakran a szöveg sincs meg. Illúzió azt gondolni, hogy a színház a szövegen múlik. Az ő alkotói módszerük az, hogy az olvasópróbára érkeznek egy ajánlattal. Ez általában nem az egész darab. Valamikor egy felvonás, valamikor két oldal, és valamikor három felvonás a háromból. Aztán úgysem az kerül oda, hiszen az ő alkotói módszerük a színészekkel egyfajta, ha nem is improvizatív, de együtt teremtő munka. A színészek által inspirált, a színészek által hozott mondatok és szituációk kerülnek bele a végleges előadásba. Ilyenkor az igazgató nyilván aggódik. A kérdés az, hogy van-e egy rendezőnek hitele arra, hogy az ember megszavazza neki azt a bizalmat, hogy a színház a rendelkezésére áll, sőt vágyik rá, hogy ő jöjjön, illetve nincs ilyen hitele. A Mohácsiéknak természetesen van ilyen hitele és minden színész boldogan megy az olvasópróbára, amikor találkozik azzal, hogy megvan-e írva a mondata, vagy nincs. Én ezt természetesen nem tartom ördögtől valónak, van rendező, akitől annak tartanám és van rendező, akitől nem. Mohácsi az utóbbiak közé tartozik, hiszen ő szerző is az Isóval együtt, ők ketten írják, és mondom, többféle színházi alkotómódszer van. Baj akkor lenne, ha a főpróbahéten állna ott tehetetlenül egy társulat, és nem tudná, hogy mi a feladata. Ilyen még nem fordult elő. Ha ilyen előfordulna, arra úgy reagálnék, ahogy arra akkor kell reagálni. Még egy van. Van-e egy alkotóművész mögött egy pálya, ami ígéri, hogy ebből egy érdemleges színházi esemény lehet, vagy nem ígéri. Amikor azt mondta nekem a János, hogy a gondolat a Kamenyec-Podolszkijjal kapcsolatban egy színpadi szeánsz, egyfajta rekviem, akkor arra azonnal értelemszerűen mondok igent, hiszen egy élő, égető, és ezzel a szerencsétlen megjegyzéssel ráadásul heveny napi aktualitást nyert kérdésről van szó. Ráadásul egy súlyos tisztázatlanság volt vagy van. Ráadásul az egész ha nem is Kamenyec-Podolszkijnak, a nagy rettenetnek, 1944-nek az ötvenedik évfordulója volt. Egy színház erre kötelességszerűen reagál, ki így, ki úgy.

Fotó: Simara László, poszt.hu

Lévai Balázs: Köszönöm szépen. Van-e esetleg önöknek kérdése a jelen lévő színészekhez, rendezőkhöz, alkotókhoz? Hozzászólás, aktivitás, kritika, hozsannázás? Akkor én hadd tegyek fel még egy kérdést. Szokták mondani, hogy udvariasak ezek a beszélgetések. Akkor most lesz egy nem olyan udvarias kérdésem. Ez nagyon erősen utal erre a kontextusra is, hogy egy versenyprogramból visszalépett előadásról beszélünk. Egy ismerősöm arra a jelenetre, amikor Attilából egy sámánisztikus rituálé keretén belül Hitler lesz, röhögve azt mondta, hogy milyen fantasztikus Vidnyánszky paródia. Ezzel te egyetértesz vagy sem? Nyugodtan válaszolhatsz egy szóval.

Mohácsi János: Három szó lesz: ez egy hülyeség.

Lévai Balázs: Legutolsó kérdésem az, hogy nem akarok belemenni abba, hogy visszalépés-nem visszalépés, de ma, június 5-én hogy gondolkodtok erről? Egy rövid reflexiót szeretnék kérni Palitól és tőled is.

Mohácsi János: Szerintem nem különbözik a Palival való álláspontunk, hiszen beszéltünk is erről, nem is ketten, hanem sokan. Nem szerencsés sem a fesztiválnak, sem a résztvevőknek, de a kettéosztottság tény. Hogy ki és mikor osztott ketté, ez tulajdonképpen most már mindegy is, nem jó mutogatni szerintem. Bizony ez a fesztivál, elnézést kérek mindenkitől, eléggé degradálódott. Még kellemetlenebb leszek, nem idén történt, már régebben. Mondta a Jordán, hogy jaj de jó, megy az előadás a POSzT-ra, mondtam neki, hogy az a baj Tamás, hogy ma már nem tudja az ember, hogy az a jó ha meghívják, vagy ha nem. Ez az én véleményem erről a dologról.

Mácsai Pál: Én nem tudok ennyire rövid lenni, én fontosnak tartom ennek a fesztiválnak a létét. Ezt arra mondom válaszul, akik azt mondják, hogy nem, és azokra mondom előlegül, akik fogják majd mondani. Talán az Örkény volt itt a legtöbbször az elmúlt tizenöt évben. Amióta mi létrejöttünk tizennégy évaddal ezelőtt, minden évben meghívtak minket a POSzT-ra, tizenkétszer a versenyprogramba, kétszer az OFF-ba és huszonhat POSzT díjunk van. Micsoda elviselhetetlen pofátlanság, ostobaság és silányság lenne azt gondolni, hogy ez nem egy fontos esemény. Ez egy fontos esemény, amely körül nincsen minden rendben. Tisztázatlanságok vannak körülötte, a mechanizmusában, ahogy létrejön. Ez a mi gesztusunk, hogy azt mondtuk, természetesen jövünk, a pécsi közönség miatt, és a POSzT ön-megléte miatt, de nem veszünk részt a versenyben. Ez azért van, hogy ezek a tisztázatlanságok megoldódjanak, egy tisztulási folyamatnak legyen egy első lépése, hogy jelezve legyen. Hogy történik-e ilyen folyamat vagy sem, az nem rajtunk fog múlni. Ha szükség van ránk, elmondjuk a véleményünket. Kétségtelen, hogy az ország hasadt és kétségtelen, hogy a színházi szakma is hasadt. Ezt a fesztivált meg kellene próbálni ettől mentesíteni. Szerintem ennek nem az a módja vagy nem az az egyedül járható módja, hogy ide is egyet, oda is egyet, ide is kicsit, oda is kicsit, hanem próbáljunk meg ezzel a hasadással valami módon nem foglalkozni. Bonyolult kérdés, hogy hogyan, de demonstrálni és deklarálni, hogy ez a hasadás tény és ezen túl akkor így, ez helytelen, mert színház szakmaiatlan, nem az előadásokról és nem az előadások önvalójáról szól, hanem arról szól, hogy melyik előadás alkotója hova tartozik, vagy őt hova tartozónak vélik. Ez helytelen, ezt akarjuk jelezni ezzel a gesztussal, amelyről még annyit elmondok, hogy valóban destruktív, magunkra nézve. Ezzel kizárólag magunkat hozzuk rossz helyzetbe, elzárjuk magunkat egy esetleges díjtól, attól a lehetőségtől, hogy örüljünk. Ez egy közös döntés, amelyet együtt hoztunk meg, amivel nem a felelősség alól bújok ki, sőt, állok az élére ennek, csak mondom, hogy ez egy együttes döntés. Elzárják magukat színészek, hogy az életpályájukon még egy pecsét legyen, vagy még egy karátszámmal jobban érezhessék magukat, de azt éreztük, hogy az a szakmai kötelesség, és akkor szolgálunk jól egy szakmát és egy fesztivált, ha ezt jelezzük, szerintem rendkívül szelíden és, hogy mondjam, nyitottan. Én erről ennyit tudnék elmondani, köszönöm szépen.

Lévai Balázs: Köszönöm szépen, én ebbe nem is akarnék ennél jobban belemenni, lévén ez nem ez a fórum, nem ezt a célt szolgálja. Köszönöm szépen az alkotóknak hogy eljöttek, gratulálok az előadáshoz.

A szöveget a POSZT munkatársai bocsátották rendelkezésünkre.

Leadfotó: Kálmándy Ferenc, poszt.hu