"Elég, hogy én bíztam magamban" - Szarvas József válaszolt

A Nemzeti Színház társulatának tagját a Magyar Hírlap kérdezte.

 

A Magyar Hírlap cikkéből:

 

Szarvas József kisebb szerepet játszott a Kossuthkifli című tévésorozatban. A színész ennek kapcsán elmondta, izgalmasnak tűnt az archaizáló nyelv, de a történet belső világa és az ehhez kapcsolódó rendezői elgondolás is elnyerte tetszését. "Minden írás attól jó, hogy érvényes, üzen a jelennek, s úgy érezzük, hogy az adott történet velünk is megeshetett volna. Direkt politikai ízt nem láttam benne, de érzem a párhuzamot. Már önmagában az is nagyszerű, hogy megvalósult. Hiszen baj az, hogy a közszolgálatiban ma nincsenek benne a tévéjátékok, a históriák, a dalaink. Mintha ezek nem lennének. Én szerencsésnek mondhatom magam, mert fiatalon olyan korszakába kerültem a filmgyártásnak, amikor évente négy-öt filmet is forgattunk úgy, hogy közben a Vígszínházban vagy Kaposváron havi húsz előadásban léptem fel, és a főiskolán tanítottam. Ma egy fiatal, kezdő színésznek nagy dolog, ha társulathoz szerződhet. El kell gondolkodniuk, hogy érdemes-e szakmaként gondolni erre a szenzációs mesterségre" - mutatott rá Szarvas József.

 

Szarvas Jozsef

Fotó: szarvasjozsef.szinhaz.org

 

A kérdésre, mit tart a színészi hivatásról, így felelt: "Gyerekkorából mindenki hoz valamiféle belső kényszert az önmegmutatásra. Később ez a késztetés elmarad, és ki-ki az önfelmutatás kényszerét másra használja az életében. Kevesen választják a színművészetet, egyáltalán, az alkotói munkát. Amikor én a pályára kerültem, számomra ez a kérdés kevéssé volt hangsúlyos, mert tudtam, hogy ez egy szakma, amit meg kell tanulni. Sokkal inkább köze van ennek a hivatásnak az önvizsgálathoz, a befelé figyeléshez, a ki vagyok én, honnan jöttem kérdésének megválaszolásához, mint a magamutogatáshoz. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy olyan szakmát választottam, amelyben jól érzem magam."


"Tízéves voltam, amikor egyik tanyáról a másikra költöztünk, és új iskolába kerültem. Az első kérdése az volt hozzám a tanító néninek, hogy mi leszek, ha nagy leszek. A kis szemüveges, zavart parasztgyerek azt felelte, hogy népművelő vagy táncdalénekes. Ezért kaptam egy olyan beírást, hogy a gyerek notórius képzelgő, majd év végén biztatásképpen kettest vittem haza énekből. Megjegyzem, tíz év múlva Debrecenben fel voltam véve a zeneművészeti főiskolára, operaénekes szakra. A középiskolában a magyartanárom pedig azt vette a fejébe, hogy ha színész szeretnék lenni, akkor jelesre kell tudnom, tehát vagy egyest vagy ötöst lehet csak kapnom. Emiatt a második évet hat évig jártam. Addig buktatott vissza, amíg el nem ment a pályáról. Néhány éve visszahívtak az iskolába, akkor találkoztam vele. Nyílt az ajtó, rám nézett és azt kérdezte: Jóska, ezt hogy csinálta? Egyáltalán nem bíztam magában. Erre azt feleltem: Tanárnő, elég, hogy én bíztam magamban. Nem tudott a kudarc eltéríteni attól, amit kitaláltam. Tudtam tapadni a saját belső vágyképeimhez, egy belső úthoz, és azt kell mondanom, hogy önazonos vagyok" - mondta Szarvas József.

 

Ugyanakkor a közélet viszolygással tölti el, részben ennek ellensúlyozására hozta létre Viszákon a Pajtaszínházat. "Itt ülünk ugyanis az ország legnagyobb színházában (a Nemzetiben - a szerk.), amely 2002 óta a kultúrpolitikai konfliktusok célpontja. Belső értékrenddel bírok, a politikai ízlésem is biztos, a magánéletem rendben van, a Pajtaszínház működése fantasztikus. Ha ma megkérdeznék a bennem lévő tízéves kisfiút, akkor azt mondanám, hogy népművelő akarok lenni és színész. A népművelés a Pajtaszínházban ölt testet" - fogalmazott Szarvas József.

 

A teljes interjú itt olvasható.