„Próbáltam fékezni a lovakat” - Interjú Németh Ákossal

Június 2-4. között rendezték meg Kaposváron a Csiky Gergely Színház Felolvasószínházi Maratonját. Három nap alatt három szerző drámái kerültek színre, az eredményt az utolsó nap láthatta a közönség. Babett hazudik című darabja kapcsán beszélgetett Németh Ákossal Varga Zsófia a fesztivál alatt.

Íróként miért fontos egy ilyen fesztivál? Látni, hallani, hogy szólal meg, hogy alakul a szöveged, vagy a közönség elé vinni?
Alapvetően mindig örülök neki, ha van ilyen lehetőség, ha találkozik egy darab a közönséggel. Vannak olyan darabjaim, amik sokat mentek, amik már a sokadik bemutató körül járnak mindenféle nyelveken. Ezek a darabok maguktól mozognak számomra, már nem tudom, hogy működnek, legfeljebb meglep egy-egy rendező egy új ötlettel. A friss darabokkal kapcsolatban – ilyen a Babett hazudik is, csak Újvidéken volt egy bemutató és Vidovszky György rendezett belőle felolvasószínházat -, amik egyszer-kétszer voltak bemutatva, esetleg egyszer sem, nagyon foglalkoztat, hogy működik-e, amit kitaláltam. Mostanában szeretek mindenféle fordulatokat, leleményeket hozni a történetekben, annak a fokával kísérletezni, mennyire lehet humoros vagy feszült valami. Ezt a hagyományos színházi bemutató előtt egy felolvasó-színházi vagy rádiószínházi verzión le lehet csekkolni.

Hogy állsz a felolvasószínház műfajával? Mi az, ami érdekel benne, mi az, ami nehézséget jelent?
Magyarországon ez a fogalom szerintem a mai napig nem létezik, de más nyelvterületeken kifejezetten gyakorlatként látom viszont. A német színházban, de Angliában is a színházművészet bevett műfajának számít. Angolul úgy hívják: „rehearsed reading”, amit voltaképpen csak az különböztet meg a valóságos előadástól, hogy nincs díszlet. Nincs kézben a példány, a színészek nagyon rövid idő alatt megtanulják a szövegeiket, a rendező kitalál valamilyen szcenírozott megoldást minimális mozgásokkal, mintegy jelezve, hogy milyen lenne az előadás, ha lenne rá pénz. Van rá nézői igény, van egy kifejezetten ez iránt a műfaj iránt érdeklődő közönség. Magyarországon ez még valahogy nem született meg. Itthon többfélét lát az ember; attól a véglettől, amikor egyszerűen leültetik a színészeket, mindenki felveszi az olvasószemüvegét, a lámpa oda van készítve, és oratorikus formában, jól-rosszul felolvassák a szöveget, bezárólag addig, amikor azt találja ki a rendező, hogy mutassanak egy első rendelkező próba szintet. A példány ugyan kézben van, de a színészek mozognak, jelezve, hogy mik az útkeresés első csírái. Az mindenesetre mindig látszik, hogy meg van-e úszva a feladat vagy tényleg gondolkozott rajta a rendező.

Németh Ákos

A mostani előadást te is fogod rendezni. Másképp kezdesz neki a saját darabodnak, mintha idegen szerző darabját rendezed?

Én elsősorban szerző, csak másodsorban vagyok rendező. Van, akinek ez könnyen megy, én nehezen vállalom be. Pont azért, mert szerzőként az izgat, más mit kezdene a szöveggel. Én egy szerkezetkész házat szeretek hátrahagyni. Jöjjön valaki és fejezze be, fessen a mennyezetre copf stílusban girlandokat meg kis pufók angyalkákat, vagy csináljon belőle kínai stílusú kuplerájt. Ha én csinálom meg, akkor „le van lőve a poén”.

„Gondolta az író”?
Igen-igen. Például rendeztem egy darabomat. A bemutató után olvastam róla egy kritikát: „milyen jó a darab, de a rendező hogy elrontotta!”. És – ez volt az írás veleje –, hogy nem is gondolták volna, hogy ez a szerzői megfejtés. Emlékszem, annak is azzal az ambícióval vágtam neki, hogy ez idegen szerző idegen műve, próbáltam úgy kezelni, úgy mozogni benne, hogy mi lenne, ha más csinálná meg.

Ki lehet egyáltalán alakítani ezt a friss nézőpontot?
Kifejezetten dolgoznom kellett rajta. Ha én is írtam és én is rendezem, akkor mindentudó atyaistennek kell lennem, és azonnal száz százalékos, színes-szélesvásznú, prompt válasszal előbújnom. Ehhez én nem vagyok elég bátor, vagy jobban érdekel, hogy együtt válasszuk ki, ami tetszik. Jobban izgat, ha valami idegen. Ha valaki más darabját rendezem, akkor persze felhasználom a lehetőséget, hogy ő nincs ott és talán nem is fog erre tévedni. Elszabadulok láncaimról, és ha kell, bele is írok. Ilyen volt a Trainspotting a Kamaraszínházban, szerintem a színészek is ezt a részét élvezték a legjobban.

Előfordul, hogy a próbafolyamat közben a saját szöveged írod át, változtatsz rajta?
Én már nem írok bele. Egyrészt azt szeretem, ha a darab véglegesnek van tekintve, másrészt pedig egy idő után íróilag elvesztem az érdeklődésemet iránta, nem tudom visszahozni, mi motivált, amikor ezen dolgoztam. A Müller táncosai szereplői huszonöt év körüliek, huszonhárom vagy huszonnégy voltam, amikor írtam. Amikor pár évre rá a Katonába került, a színészek szintén ennyi idősek voltak benne. Stohl, Rajkai, Takátsy, Csapó Virág… Friss diplomások és gyakorlaton lévő színészek voltak a Főiskoláról. Ma már nem tudom, hogy működnek a huszonöt év körüli emberek, persze, hasonlóan, de nem merném vindikálni magamnak a jogot, hogy róluk írjak. Jó pár éve láttam egy előadást Németországban a Müllerből, ahol az a szokás, hogy a bemutató után a szerzőnek is meg kell hajolnia a színpadon. Ha nem teszi, az brutális sértés, azt jelenti, nem vállalja a darabot. Amikor kimentem – ezt meg is írtam később az ÉS-ben –, akkor láttam, kik között állok: persze, huszonöt és harminc közötti fiatalok, mint a darab szereplői. Erre máig emlékszem, olyan volt, mintha felébrednék, ott konstatáltam valahogy: iszonyú erős, friss előadás volt, de úgy éreztem, ezt ők már jobban értik, mint én. Ők már közelebb vannak hozzá.

A Babett szereplői tizenöt év körüli fiatalok. A téma volt, ami feloldotta ezt a feszültséget?
Jogos kérdés. Kell, hogy nagyon érdekeljen a történet, a téma, de már tudom, mitől működik egy jelenet. Zsótér Sándor szokott piszkálni emiatt, hogy miért nem írok olyan darabokat, mint huszonévesen. Ezek nagyon fésületlenek voltak, amikhez képest a mostani darabjaim szerkesztettek, összerakottak. Ma már nem mernék egy színészt úgy beküldeni egy jelenetbe, hogy nincs mondata. Életem első darabja a Madách Kamarában volt, Avar István játszott benne. Ott tényleg elkövettem, hogy mondat nélkül állt öt percig a jelenetben. Utána jött oda hozzám, hogy, „te Ákos, nekem nincs mondatom.” Ilyenekből sokat tanul az ember. Ettől függetlenül egy szerzőnek mindig tudnia kell, mit keres egy szereplő a jelenetben. A Babettet egy lengyel megrendelésre írtam. Nagyon érdekes volt, még nem fordult elő velem, hogy ekkora tétje volt az írásnak: ahogy egy jelenetet megírtam, mindjárt küldtem is e-mailben a lengyel fordítónak, ő pedig azon melegében fordította. Egy antológiában adták ki, volt belőle egy felolvasó-színházi előadás, most fogják majd bemutatni. Próbáltam fékezni a lovakat, hogy várjunk egy picit, de pályázati pénzek miatt nem lehetett várni. Ez viszont azt jelentette, úgy születtek a jelenetek, hogy még nem tudtam, mi lesz a történet vége.

Szokatlan volt ez az írási forma? Vázlatokat, szinopszist, jelenetsorrendet készítesz a darabokhoz?
Á, dehogy. Épp akkor szoktam abbahagyni, ha azon gondolkodom, mi fog történni a szereplőkkel. Nem. Az kell, hogy engem érdekeljen, mi van velük. Ha kitalálom, hogy akkor lesz érdekes a sztori, ha Ancsa Juliskát szereti, de Juliska Piroskát szereti, és ez oda fut ki, hogy… Na, azt nem írom meg. Azt elgondolom, magamban nevetgélek rajta, a gyerekeim hülyének néznek, és ezzel le is zárul a történet. Az az ambícióm, ami mindig előttem van, ha írok: minden jelenetnek kell, hogy legyen tétje. És az darabnak egészében is kell, hogy legyen tétje. Nekem pedig elemi kíváncsiságot kell éreznem a szereplők, a történet iránt.

A Babettben mi érdekelt? A cím kapcsán gondolkodtam, olyan, mintha ennél a fiatal lánynál hazugság egy változtathatatlan állapot, szükséglet lenne. Nem is a lelepleződés pillanata fontos, hanem az a mód, ahogy Babett felépíti maga körül a társai számára is vonzónak és visszautasíthatatlannak látszó illúziókat és ahogy ehhez a többiek is alkalmazkodnak – akkor is, ha sejtik, vagy már tudják is, hogy semmi nem igaz a beígért álomutazásból.

Újvidéken a cím miatt futni is kellett egy kört – azt szerették volna, hogy változtassam meg. Hogy, úgymond ne lőjük le a poént: Babett hazudik. Engem viszont a konkrét hazugság nem érdekel, ezt én alapvetésnek veszem és sugallom is. Nem is feltételezem a nézőkről, hogy ne jönnének rá. Ez nem tétel. Ez a csaj hazudik, és kész. Az érdekelt, hogy a hazugság után hogy működik a sztori. Mi a következménye, amikor mindenki tudja. Ő hogy éli meg, hogy jön ki belőle? Igazából ez a második lépcső az izgalmas: hogyan tudja uralni a helyzetet? Miért lesznek erősebbek a védekező reakciói, amikor elbukik, amikor már szégyent kéne éreznie? Azt gondolom, ha valaki olyan szuggesztióval tud élni önmaga felé, hogy ezt képes elhinni, akkor ezt másokkal is el tudja hitetni. Ezekben az emberekben nagy erő, tehetség van arra, hogy a többieket mozgassák. Babett valami ilyen féle. Nem is, mert lyukat beszél az emberek hasába, hanem, mert el tudja hinni és hitetni a foltos tarka tehénről, hogy zöld krokodil. Nem csak érdekes, de veszélyes csaj is. Kíváncsi vagyok, hogy fog működni az egyetemistákkal Kaposváron.

Az interjút készítette: Varga Zsófia