"Mindig kitermeljük önmagunk ellenségeit" - A Vitéz Mihály szakmai beszélgetéséről

A Weöres Sándor Színház Székely Csaba drámájával szerepel a POSZT-on. A szakmai beszélgetés felkért hozzászólói: Gáspárik Attila és Sándor L. István.

A szöveget szerkesztetlen formában közöljük.

Lévai Balázs: Üdvözlök mindenkit a szombathelyi Weöres Sándor színház Vitéz Mihály című előadásának megbeszélésén.

Lévai Balázs: A beszélgetés résztvevői: Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója, Sándor L. István kritikus és Béres Attila, az előadás rendezője. A közhiedelemmel ellentétben a POSzT alapszabályában nem szerepel, hogy minden évben kell Székely Csaba-dráma a versenyprogramba, ezt határozottan cáfolja a találkozó vezetősége. Annál is inkább, mert ez a dráma a szombathelyi színház drámaversenyének kiírására született, ahol Weöres Sándor Testamentum című műve által inspirált írások versenyeztek. Megtudtam Jordán Tamástól, hogy a jeligés pályázatra érkezett 174 érvényes pályaműből lett ez a győztes, a zsűri tagok sem tudták, hogy kiírta, ezért a konspirációs elmélet hívőknek most kicsit nehezebb a dolga. És akkor még jöttek ugye a POSzT válogatók is. Nagyon érdekes volt azt hallani a videóban, hogy az egyik úr azt mondta, ő tudta a darabnak a történelemi hátterét is. Nekem utána kellett olvasnom. István, te mennyire voltál tisztában Vitéz Mihály történetével?

Sándor L. István: Abszolút nem. Időnként elmegyek Erdélybe, akkor sok Vitéz Mihály szobrot látok, de fogalmam sincs kicsoda ez az ember.

Gáspárik Attila: Csokonai Vitéz Mihályt én is sokkal jobban ismerem. De bennem felvetődik a kérdés, hogy amikor előveszem a III. Richárdot és a II. Henriket, mit tudok én Angliáról? Vagy amikor Fostertől olvasom a Tom Paine-t, mit tudom én, hogy ő milyen forradalmár volt és milyen történelmi esemény volt körülötte? Nem hiszem, hogy egy történelmi darabot azért kell elővenni, hogy a tankönyv hiányait bepótoljuk. Bár volt, aki ezt tegnap megpróbálta cáfolni. 24 órája próbálok megbarátkozni ezzel a gondolattal. Egyszer majd elolvasom a történelemkönyveket, amikből a gyerekek tanulnak, és kipótolom. Nem rossz ötlet, csak másnap a történelemtanárok nehogy elkezdjenek színházat játszani. Nem hiszem, hogy tudni kell bármit is Vitéz Mihályról. Nagyon édes volt egy néző pár előttem: amikor kiírták „Craiova”, odasúgott a férj a feleségnek: ez Kolozsvár románul. Craiovának van magyar neve, Királymezőnek hívták valamikor. Rögtön tudtam, hogy nagyon művelt közönségünk van…

Sándor L. István: Miközben teljesen igazad van, engem az a meglepetés ért, hogy amikor felütöttem a Wikipédia Vitéz Mihály címszavát, akkor szinte szó szerint megtaláltam a darab szinopszisát, és nem hiszem, hogy Székely Csaba alapján írták volna az oldalt.

Gáspárik Attila: A tréfát félretéve az Erdélyben élők köztudatában megvan, hogy volt egy csávó, aki valamivel a középkor után állítólag egy évre egyesítette a három fejedelemséget. Ezt a mítoszt a magyar történészek fejlesztették ki, mert annyit ordították, hogy a románoknak semmi köze Erdélyhez, hogy a román történészek kénytelenek voltak valami ellenlépést kitalálni, úgyhogy előrángatták ezt a pasast, akiről előtte évszázadokig semmilyen írás nem jegyzett fel semmit. De mi mindig kitermeljük önmagunk ellenségeit. És akkor persze, hogy teleszórták az országot a szobraival, hogy már 1600-ban egyesítve volt a mai Románia. De akkor a magyarok nem olyan magyarok, a székelyek nem olyan székelyek voltak, sőt, a román nemzettudat sem volt kialakulva. Tudjuk jól, hogy 1848-ban kezdtek valami nemzet formálásba, de Vitéz Mihály és köztük van 150 év.

Lévai Balázs: Az előző előadás kapcsán arról is beszéltünk, hogy a darabválasztásban, a rendező és az előadás viszonyában milyen szerepet játszik a színházigazgató. Te is egy konkrét felkérést kaptál? Mik voltak az első gondolataid, benyomásaid, amikor elolvastad a drámát?

Béres Attila: Igen, én is kaptam ezt a darabot. Azt gondolom, ez nem baj. Egyrészt ha Jordán Tamás ad egy darabot, arra mindenkinek büszkének kell lennie. Másrészt, ha a szerző Székely Csaba, akkor biztosan nagyon jónak kell lennie. Amikor elolvastam, bevallom őszintén először nem is értettem, ki kicsoda ebben a darabban, mint egy jó Dosztojevszkijnél. Le kellett írnom egy papírra a szereplőket, és hogy hol és miért jön vissza. Utána elkezdtünk Csabával dolgozni rajta és lett ez a kétharmaddal rövidebb változat. Nem tudom, ez jobb verzió-e, de ez van most. Ha valaki majd előveszi, mert gondol valamit róla, akkor nagyon sok olyan jelenetet talál, ami kimaradt és nagyon sok jelenet van, ami újként került be. Amúgy azt gondoltam róla, hogy hú de jó, hogy megcsinálhatom.

Fotó: Simara László

Lévai Balázs: Számotokra Béres Attila rendezése milyen kérdéseket állított a központba?

Sándor L. István: Ha lehet, én nagyon messziről szeretném kezdeni. Számomra Attila rendezése és az erről zajló beszélgetés folytatja azt a vitát, amit Vidnyánszky Attila darabjával kapcsolatban kezdtünk el, vagyis hogy milyen viszonyunk lehet a történelmünkhöz, és hogy a színháznak, amikor történelmet közvetít tulajdonképpen mi is a dolga? Vidnyánszky nagyon hangsúlyozottan és határozottan azt mondta, hogy túl sok a deheroizálás, szerinte hősökre van szükség, és ő egy ilyen hőst keresett és talált meg Attilában, amikor Bánffy Miklós darabját színpadra állította. Ez a darab viszont már az alcímében viseli, hogy komikus. Székely Csabát kérdeztem, hogy miért írt történelmi darabot a Bánya-trilógia után, mire ő azt mondta, hogy ahányszor történelmi darabot olvasott, álmosság és unalom fogta el. Felmerült benne, nem lehetne-e emberszerűen, életszerűen beszélni a történelemről? Én ezt a szándékot tartom a műben igazának fontosnak, hogy emberi, komikus dimenziót keresett a történelemhez. Ez élesen szemben áll azzal a fajta heroizmuskereséssel, ami az Isten ostorában van. Egyszerű lenne azt mondani, hogy ez a megosztottságunk miatt van így, de itt gondolkodásbeli különbségről van szó. Miért keressük a heroizmust, és milyen hősöket keresünk ehhez? Miért a deheroizmushoz jutunk el, amire Béres Attila rátett még egy lapáttal, azzal, hogy ez a darab, ha nem is vulgáris, de burleszkszerű és csúnya szavak vannak benne. Felmerülhetne bárkiben az a kérdés, hogy fontos történelmi figurákról, erdélyi fejedelmekről, császárokról lehet-e így beszélni? Egy államtitkárból lett író azt mondta, hogy az államtitkároknak nagyon mocskos szájuk van, tehát ha a hitelességet kérjük számon a darabon, azt lehet mondani, hogy a történelemben is ugyanolyan emberi dimenziók működnek, mint a hétköznapi életben. Számomra Székely Csaba és Béres Attila vállalkozása azt a fajta provokációt jelenti, hogy próbáljunk ránézni emberi léptékkel a történelemre és a saját magunk valóságára is.

Lévai Balázs: Volt bennetek ilyen provokatív szándék?

Béres Attila: Persze, igen. Még új szövegek is kerültek az előadásba tegnap, nem titkolom, hogy a „Multikulturális k…va anyád”, az tegnapi. Azt gondolom, ezzel itt nem kell finoman bánni, ez egy ilyen történet. Történet egy csávóról, aki hirtelen király lett és sok mindent megenged magának. De a provokáció mellett a Csaba által írt történetben benne van ez a nyitottság is. Soha nem fordult elő, hogy amikor telefonáltam neki, hogy bele akarok írni, vagy ide kellene egy ilyen jelenet, vagy mi lenne, ha a Terminátor 2 jönne és nem Basta generális, Csaba ne azt mondta volna, hogy „szuper, persze!”. Aztán hogy miről szól ez a darab, azt mindenki eldönti magának. Nekünk egyébként az volt a közös szándékunk, hogy karikatúra legyen. Nem csak nekem, itt el kell mondani, hogy ez 25 ember közös munkája. Amit itt láttatok, azt a szombathelyi társulat együtt, iszonyatos munkatempóban csinálta. Nekik is nagyon sok ötletük van benne. A darab is, Vitéz Mihály is, Báthory is, az egész történelmünk egy karikatúra, ha innen nézzük.

Gáspárik Attila: Az írói szándék nem hiszem, hogy a történelem megmagyarázása lett volna. Ez a történet egy ürügy arra, hogy szembenézzünk a történelemmel és a rátevődő közhelyeinkkel. Elsősorban a román-magyar viszonyra, Erdélyhez való kapcsolatunkra és távol tudjunk kerülni ettől a tragikus, valakinek biztos hasznos Erdély-Trianon trendtől. Erre egy természetes reakció egy ilyen darab megírása, de ez akkor igazolódik, ha ennek van egy olyan művészi megnyilatkozása, amiben én tényleg felhőtlenül ki tudom magam kacagni ezeken a kérdéseken, és talán másnap reggeltől másképp fogom látni a jövőmet. Szerintem a színháznak nem feladata, hogy a múltamat megmagyarázza. Más. Béres Attila rendezése a darab hibáit gyönyörűen elkendőzi. A darab nekem egy torzó. Elkezd bizonyos szálakat, aztán abbahagyja. A feleség például: gyönyörűen kezdődik, aztán elküldi kolostorba, mert megunja, elfelejtette. A fiú: nagyon szép, hogy az első jelenetben tanítja ölni, túlélni. Csehov óta normális dolog, hogy a fiú a harmadik felvonásban „el fog majd sülni”. Itt meg a fater változik, kiöltöztetik, még bunkóbb lesz, ahogy egyre feljebb kerül, a család meg ugyanúgy marad. Sok ilyen nem is annyira kis bakit látok. Végképp nem kapok magyarázatot arra íróilag, hogy miért szereti meg ez az ember Erdélyt, miért nem akar hazamenni? Valami simogatás kellett volna, hogy ez itt szebb, vagy hogy a víz be van vezetve, vagy légkondicionált a királyi trón, de nem, ugyanaz a trónszék, vagy valami másmilyen közhely.

Fotó: Simara László

Lévai Balázs: Mondjuk a jacuzzi Erdélyben van.

Gáspárik Attila: Jó, de oda is ki lehetett volna írni, hogy Tusnád és azért szereti vagy valami. Azt éreztem, hogy a rendező és a színészek ötletparádéja és a csodálatos együtt munkálkodása ezeket az írói hibákat elrejti. Próbáltam rajtakapni őket, hogy hátul a harmadik sorban lazítanak, nézelődnek, de nem, hihetetlenül koncentrálnak.

Sándor L. István: Mélyen nem értek egyet azzal, hogy azt mondod, a rendezés elfedi a darab hibáit. Béres Attila szavaiból az derült ki, hogy ez egy alakulóban levő szöveg. Ez egy nagyon fontos pillanat. Egyrészt, van egy drámaíró, akiről azt gondoltuk, talált magának valamilyen brandet, és azt élete végéig írja. Lényeges, hogy ebben a darabban valami teljesen másba kezdett bele, és hogy ehhez hozzákapcsolja az olyan színházi tapasztalatokat, mint hogy milyen, amikor egy társulat meg akarja csinálni ezt. Az is fontos tapasztalat, hogy a tavalyi POSzT-on Vincze János rendezésében László Csaba főszereplésével egy érvényes felolvasószínház született ugyanebből a darabból. Azt gondolom, hogy ez is, az is érvényes változat. Béres Attila ezt a kapcsolódási pontot találta a darabbal.

Lévai Balázs: Nem lehet, hogy ez az egész egy Shakespeare parafrázis? Ugyanúgy a hatalomért küzdünk, gyilkolunk, szövetkezünk, átállunk.
Gáspárik Attila: Jó, de mit ad hozzá, amit eddig nem tudtunk? Én már tudom 25 éve, hogy minden politikus bunkó, műveletlen, korrupt, pénzéhes, csalja a feleségét.

Lévai Balázs: És azt is tudod, hogy a német, a román is ilyen?

Gáspárik Attila: Amikor ezeket a közhelyeket összecsapták, én azt nagyon szerettem, mint a futball, stb.

Sándor L. István: Érvényes változatnak gondolom a mostanit. Amit megerősít a rendezés, azok a sémák, a közhelyek, amiken kacagunk. A német hivatalosságra rátesz még egy lapáttal, hogy az tökéletes. Vannak még az alluziók a tavalyi Eurovíziós Dalfesztivállal, és így tovább. De szerintem ennek a darabnak lehetségesek lennének más megközelítései is. Például egy shakespeare-i is, mert valóban valami ilyen kísérletről is van szó, hogy a Shakespeare darabjaiban megjelenő komikus szálat hogyan lehet egy egész darabnyi történetté tenni.

Gáspárik Attila: Lehet, hogy rosszul fejeztem ki magam, de azt akartam mondani, és erre voltak a példák is, hogy a szöveg hibácskáit Béres Attila hozta ki. Amiben nekem működött az előadás, és még nagyon sokáig néztem volna, az az a jelenet, hogy hogyan írják a történelmet. Nekem a kedvencem volt, hogy elvesztettük a csatát, de írjuk be, hogy megnyertük! Ez a hollywoodi dramaturgiának volt a paródiája. Tudjuk jól, hogy Hollywoodban hányszor nyerte meg Amerika a vietnami és a koreai háborút, minden háborút megnyertek, és az indiánokkal közösen győzték le a gonoszt… Ha azt a szálat Székely Csaba jobban megerősítette volna, lehet, hogy az lett volna a gusztusomra.

Sándor L. István: A Tenkes kapitányában mi is elfoglaltuk az egész világot.

Gáspárik Attila: Akkor voltam rá nagyon büszke, hogy magyar vagyok.

Lévai Balázs: Ezen túl nagyon fontos a hatalomhoz való viszony. Milyen kompromisszumokat vállalunk a megszerzéséért, emellett milyen a hatalom és a morál, a hatalom és a család, a hatalom és a barátság viszonya. Nekem úgy tűnt, sem Székely Csabának, sem neked nincs túl sok illúziód ez ügyben.

Béres Attila: Nincs. Amúgy ha Magyarországon kimondod azt a szót, hogy ’Erdély’, csend lesz, most is csend lett, egyesek szemébe néha még könnyek is gyűlnek. Ha azt mondod, hogy ’zsidó’, megint csend lesz, hogy úristen, mit akar mondani, ha azt mondod ’cigány’... Ebből az egészből én az ’Erdély’ szót ragadnám meg. Én Erdélyben születtem, ott is éltem, ott voltam színész, Gáspárik kollégája a vásárhelyi Nemzeti Színházban. Mi annyit akartunk ezzel, hogy ezt az Erdély-képet, miszerint ott zöldebb a fű, kékebb a víz és Tusnádfürdőn egészségesebbek a madarak, erről egy picit másképp beszélni. Ott is emberek laknak. Az egész történet közel áll ahhoz, hogy ez valóban Székely Csaba egy Shakespeare átirata, egy Szentivánéji álom betétjelenet, mégis fontos dolgokról beszél. Például arról, hogy az egész Nagy-Románia, Nagy-Magyarország történetet állítólag egy erdélyi magyar fejedelem találta ki. De arról is, hogy a magyarok nincsenek benne a darabban, vannak székelyek, németek, csehek, szlovákok, csikósok, huszárok (akik átálltak a románokhoz). Szóval az egész történelmünk és együttélésünk elsősorban emberi, és nem nemzeti meghatározású, ebben biztos vagyok. Először az a fontos, hogy ki vagyok, és aztán az, hogy milyen nyelven beszélek. Ezt gondoltuk mi ott Szombathelyen két hónapig, amíg próbáltuk a darabot, és nagyon sokat vitatkoztunk a Bajomi Gyurival, de ez egy nagyon termékeny folyamat volt.

Sándor L. István: Közben szerintem a hatalomhoz való viszony emberileg nagyon szépen benne van az előadásban. Látok először egy embert, aki csak annyit szeretne, hogy felálljon a farka, ez nem jön össze, utána kicsit be van sz..rva, amikor az erdélyi fejedelemmel találkozik, és mindent hajlandó lenne aláírni látatlanban is, ha nem lenne ott a Petrosz, a rossz vagy jó szelleme, és így tovább. És ez a figura eljut odáig, hogy azt gondolja, neki bármit lehet, és bárkivel bármit megcsinálhat. A darab hibáiról beszélve, én a lefelé vezető utat nem tartom érzékelhetőnek, pedig ez is nagyon fontos, hiszen minden szétomlik, és azt kell mondani a végén, hogy szedjétek le azt a mocskot és takarítsátok el onnan. Ha itt történelmi darabot látunk, fontos emberileg számon kérni, hogy honnan hova jutunk el. És ezt a Bajomi el is játssza. Az a fantasztikus, hogy mintha lenne egy komikus figura, akinek nem csak a testsúlya miatt nagy a súlya, hanem az út miatt is, amit végigjár ezekben a parodisztikus, karikaturisztikus jelenetekben. Székely Csaba azért adja a Vitéz Mihály címet a darabjának, mert ez az ő történetéről szól, és Shakespeare Hamletjével ellentétben nincsenek mások történetei kibontva.

Lévai Balázs: Azért Gyurin kívül még egy fontos figura van, aki árnyaltan jelenik meg, Petrosz, a kém. Mielőtt róla is beszélünk, kérdezzük meg Bajomi Nagy Györgyöt, hogy egykori szentesi és pécsi vízilabdázóként milyen érzés román gatyában játszani a színpadon.

Bajomi Nagy György: Szerintem Attila a vízilabdát pont ezért tette bele. Jó látványos, ha a figurám necchálós pólóban, román fürdőgatyában megérkezik. Egyébként jó érzés.

Lévai Balázs: Bajomi Nagy Györgyöt milyennek láttátok Vitéz Mihályként? Beszélhetünk-e jellemfejlődésről, a drámai karakter alakulásáról?

Gáspárik Attila: Azt hiszem ezt a darabot csak akkor szabad elővenni, ha van egy ilyen formátumú főszereplőd. A kulcskérdés ebben az előadásban Gyuri és Mertz Tibi szerepe. Mindent lehet pótolni, mindent el lehet adni, de főszereplő nélkül nem ment volna. Én a második részben, ahol a videóban a néző azt mondta, hogy elkezdett unatkozni, akkor kezdtem el nagyon jól érezni magam. Amikor elkezdődött a vívódás, és egy ilyen necchálós-sörözős bunkóban egyszer csak valamiféle felelősségtudat kezdett megjelenni. Ott megvillantja azt, hogy akár nagy király is lehetett volna, ha már Shakespeare analógiákat emlegettünk. Az egész alakítás felépítése nagyon tetszett, de az egész társulat hozzáállása is. A legkisebb szerepekben is megvan a jelenlét. Biztos rossz színházakba járok, de rég láttam olyan társulatot, ami fejben így együtt van, és ennyire tudja a helyét a színpadon, és tudja, hogy ez nem az én pillanatom, hanem az övé.

Lévai Balázs: Ezek szerint ez egy elég rugalmas társulat is, ha a pécsi bemutató előtt még új mondatokat adtál a szájukba, velük meg lehet csinálni ezt?

Béres Attila: Szerintem sok mindent meglehet a szombathelyi társulattal csinálni, ajánlom figyelmetekbe, hogy most hirdettünk bérletet.

Fotó: Simara László

Sándor L. István: Először Béres Attilát szeretném megdicsérni. Az ő előadásait nem lehet felismerni, mert mindegyik picit más nyelven szól. Ha valaki csak ezt az előadást látta tőle, nehogy azt gondolja, hogy ő mindig ilyen vidám, kitett, karikatúraszerű dolgokat csinál. Ellenpéldaként a tavalyi POSzT-on láthattuk a Woyzecket, ami teljesen más világ, más stílus. A színészek dicséretére: nagyon sok előadást láttam már, amiben megpróbáltak valamilyen stílust tartani, láttam a szándékot és azt, hogy a színészek nem tudnak, vagy akarnak ennek megfelelni, kibújnak a maszkokból és inkább saját magukat akarják megmutatni. Ennek az előadásnak nagyon határozott gesztusa, eszköze, hogy itt maszkok vannak. Felismerhetetlenek a színésznők, parókák vannak, mindenki elrajzolt ebben a helyzetben a ruhája, öltözete által.

Lévai Balázs: A szövege által is. Nem tudom, hogy ez Székely Csaba vagy közös alkotás, de minden nemzetnek megvan a beszédmódja: németeknél a ’válaszoliren’, magyaroknál a ’valázás’, románoknál a játék a felesleges névmásokkal, a székelyeknél a hümmögés.

Sándor L. István: Abszolút bírták a színészek ezt a stílust. Nem biztos, hogy mindig szeretnék karikatúrát látni a színpadon, de itt olyan ügyesen, pontosan, hitelesen csinálták, nem volt olyan érzésem, hogy valami túlzás van a színészi játékban, miközben maga az előadás túlzás a túlzás hátán, kifordítás a kifordítás hátán. Ez ízlés kérdése is, valaki, aki az emelkedettséget, a történelmi vagy emberi nagyságot keresi a színházban, lehet hogy felháborodik azon, amit itt művelnek, de biztos, hogy szakmailag magas színvonalon, pontosan, alázattal teszik, és emiatt tudok menni az előadással, még akkor is, ha nem ezt várnám egy Székely Csaba Vitéz Mihálytól.

Gáspárik Attila: Mindennel egyetértek. Nekem ami negatívum volt az a díszlet. Színészeket ilyen helyzetbe hozni, hogy ennyit díszletezzenek… Azt éreztem, hogy szárnyalnának, és e helyett asztalokat hoztak-vittek. Nem érettem végig azokat a belógó tárgyakat, aztán a végén volt egy válasz. Meg ez a só dolog, amiben iszonyatosan nehéz járkálni. Mihácsa megnyalja sörözés közben, aztán elfelejtjük, hogy ez só. Miért? Történelem és a helyét sóval beszántjuk?

Lévai Balázs: Ebben azért van bibliai és történelmi utalás is.

Béres Attila: Egyet mondok csak: Trianon után mi veszett el Magyarországról? A só. Magyarországon nincs só, az ott maradt Erdélyben.

Lévai Balázs: Bajomi Nagy György alakításáról már beszéltünk, jöjjön Petrosz figurája. Abban egyetértés van, hogy az előadás egy nagyon profi, nagyon alapos karikatúra, néha a burleszkig hajtva, és van ebben a karikatúrában egy mindig higgadt, mindig öltönyös, Gucci táskát lóbáló figura.

Béres Attila: Írjátok meg, hogy az nem Gucci, az egy női táska, csak már annak látod, mert ilyen a fantáziád.

Lévai Balázs: Rendben, a rögtönzött közönségszavazásunkon legalább tizenöten feltették a kezüket, szóval azért nem voltam egyedül…

Gáspárik Attila: Az a hullám, ami a nézőtéren átfutott, amikor először bejött azzal a táskával, azt nem tudod letagadni: „Nézd a táskát, nézd a táskát!”

Lévai Balázs: Szóval nézzük meg Petrosz alakítását és Mertz Tibor figuráját, ő mit hoz ebbe a történetbe, számotokra ki ő?

Gáspárik Attila: Szerintem az erdélyi történelem kulcsfigurája, mert minden erdélyi nagy történet mögött volt egy hol örmény, hol görög kereskedő, a lényeg, hogy egy nem magyar, akiben mindig mindenki megbízott, miközben a gyertyát a két végén égette. Megírva és eljátszva is az egyik legütősebb része volt az előadásnak, ahogy ő dönt mindenről és intéz mindent. Nagyon szépen deheroizálja ezt az egész történetet.

Sándor L. István: Nekem az Igenis, miniszterelnök úr! jutott eszembe, nem az Átriumban látható magyarított változat, hanem az eredeti brit sorozat. Abban ott áll a háttérben a hivatalnok, aki azt gondolja, hogy a miniszterelnököt is ő alkotja és mozgatja. A történelemnek erről a titokzatos vagy sötét erejéről képes beszélni. Ebben az előadásban is Bajomi Vitéz Mihálya csak egy bábfigura. Az ő alakja a történelemhez egy fontos és kicsit irracionális nézőpontot tett hozzáférhetővé. Fontosnak tartom, hogy Mertz Tibor nem leplezte le ezt a figurát, nem mondott semmit arról, miért árulja el folyton. Működésének lényege, hogy ő a középpont, aki maga teremti azokat a problémákat, amiket azonnal meg is old. Egy olyan sakkjátékos, aki szimultán játszik saját magával, és a többiek nem tudják, hogy ők ennek a sakktáblának a figurái.

Lévai Balázs: Attila, te milyennek láttad ezt a figurát?

Béres Attila: Már nem emlékszem… Egy rendező mindig úgy jár, hogy nagyon megszeret valamit, és nem tud másképp beszélni róla, csak szeretettel. A Petrosz egy nagy sz.rkeverő, aki nagyon jó helyen van nagyon jó pillanatban. Ő az első, aki megérzi, hogy Mihályból nagy ember lehet. Olyan az emberi természet, hogy mindig dörgölőzik mindenhova, aztán egyszer csak meglátja, kiből lehet jó vezető, és utána ahhoz jobban dörgölőzik. Nagyon tetszett, hogy Csaba úgy írta meg, hogy amikor azt látja, Mihálynak vége, ő öli meg. Ez egy nagyon fontos pillanat. A történelem szerint Basta generális egy albán gyilkológép volt Európában és ő ölte meg Vitéz Mihályt úgy, hogy Báthory becsalta Mihályt egy sátorba, ahol a török követ helyett Basta várta. Azt gondolom, Tibi nagyon pontosan, nagyon csendben játszik, és nagyon fontos, hogy ahogy István is mondta, ő az ellentéte a darabnak. Ezt mi így is gondoltuk, hogy van ez a nagy vásári tréfa, megy az őrület, és van egy kígyószerű csávó és levesz dolgokat. Ha körülnézel, nagyon sok ilyen ember van, aki egyből tudja, merre kell lépni, és nagyon jól érvényesül. Tibi szerintem egy nagyon mai figurát játszik, a Kossuth tér környékén rengeteg ilyen ember van.

Sándor L. István: Még egy apróság eszembe jutott. Attól is shakespeare-i a darab, ahogyan építkezik. Teljesen önállóan a jelenetet, a jelenetben lévő humort és helyzetet bontja ki. Ez az előadás is sokáig ezt csinálja. Az eredeti szövegben egy vásárban fejeznék le Mihályt, itt meg hivatalos esemény van, amire busszal hoztak csoportokat. Tehát nagyon sokáig játszik a helyzetekkel a darab, amik önmagukért érdekesek. Utána kicsit elkezd működni a dramaturgiai műveltségünk, a színházi megszokásunk: jut-e ez valamire, van-e valami íve? Miközben egyik Shakespeare darabot sem lehet összerakni, csak a végén, ha nagyon akarom. Székely Csaba és Béres Attila is azt engedte meg, hogy burjánozzanak ezek a jelenetek, ameddig bírjuk. Minden nézőnek az egyéni érzékenységén és teherbíró képességén múlik, mikor unja el.

Lévai Balázs: Ennek a burjánzásnak a hatáselemek is nagyon fontos részei. Ki ismerte fel a három fejedelemség egyesítésekor szóló No roxa áj című dalt Kis Grofótól? Ez is érdekes, hogy magas kultúra versus tömegkultúra.

Béres Attila: Sajnálom, hogy a magyarok nem értik, amit románul énekelnek, de sajnos nem lehet lefordítani. Én le tudom, hogy „Édes Erdély, mi vagyunk a katonáid, édes templomunk”. Ez a román irredenta nacionalista himnusz, amit a mai napig is énekelnek és egy szent dal. Anekdota, hogy amikor feltettem a Facebookra azt a fényképet, ahol a három Nagy-Magyarország pólós csávó egy román zászló alatt énekli, hogy Édes Erdély - románul, és oda is írtam, hogy ez mi, akkor AnghelIordanescu, aki a román foci válogatott edzője azt üzente, hogy ezért a képért bármelyik román válogatott meccsre ingyen járhatok.

Lévai Balázs: A karikatúrák fogadtatása mindig nagyon vegyes, megosztja az embereket. Megkérdezem Jordán Tamást, milyen a fogadtatása az előadásnak Szombathelyen? Mert nem akarok ünneprontó lenni, de itt bár nagy siker volt, a tapsrend előtt 10-12 ember kiment a teremből elég teátrálisan.

Egy néző: Csak azért, mert a Zsinagógában kezdődött Mácsaiék előadása.

Lévai Balázs: Nekem nagyon úgy tűnt, hogy egyszer csak elrohantak. De Tamás, hogy fogadta ezt az előadást a szombathelyi közönség?

Jordán Tamás: Én láttam néhányszor ezt az előadást, de nem tudok beszámolni a fogadtatásáról, a visszhangokról viszont igen. Általában azok is, akiknek élből kellene ellenkeznie, elfogadják. Volt olyan alpolgármester, aki felhívott másnap és lelkesen gratulált, és azt mondta, az egyik legnagyobb színházi élménye volt, holott tőle elvárható lett volna, hogy elég sok dolgot kikér magának.

Lévai Balázs: Volt eltérés a pécsi fogadtatás és a hazai között?

Bajomi Nagy György: Volt. Otthon jobban nevetnek, nagyobb sikerünk szokott lenni. Amik ott egyértelmű viccek, és nagy nevetéseket váltanak ki, itt meg sem rezdült senki sem. Viszont volt fordítva is, hogy itt nevettek olyanon, amin otthon nem. Teljesen más volt.

Jordán Tamás: Még egy dolgot szeretnék mondani, a kérdésre, hogy mit jelent az a rengeteg fegyver, eszköz, páncél ott fent. Ez egyben bevezető lesz a háromkor kezdődő POSzT-ról szóló szakmai vitához. Ha az oláh, moldáv, székely parasztember felnéz az égre, azt mondja a maga tájszólásával, hogy „nagy eső jön mindjárt”. Ezek öldösik egymást buzogánnyal, karddal, tőrrel bármivel, de ha jön az eső, akkor az mindenkit elpusztít, mert minden fegyver az égből jön. És azt gondolom, hogy a POSzT felett most ez van, hogy ez az ’eső’ bármikor leeshet.

Fotó: Simara László

Lévai Balázs: Nekem egyrészt egy olyan szemétdomb jutott az eszembe, ami alul-felül is van. Másrészt a nemesfémgyűjtés.

Gáspárik Attila: A közönség befogadásáról annyit szeretnék mondani, hogy az ’50-es években az Állami Székely Színház Marosvásárhelyen bemutatott egy Kovács György darabot, ami a Horthy-korszak elítéléséről szólt, és úgy kezdődött, hogy Horthy dalokat énekeltek. Óriási sikerrel játszották, mert elment a közönség és a színpadon énekelték ezeket a dalokat. Szerintem ez az előadás egy olyan karikatúra, ahol ha akarja, mindenki megtalálja a maga igazát.
Egy néző: A második részről nem nagyon esett szó. Az kevésbé volt bohózat jellegű, azt inkább nagyon keserű, nagyon fájdalmas burleszknek éreztem. Az ismétlődések ott is jelen voltak, de ott vannak a háborús jelenetek, amiket szerintem fantasztikusan oldottak meg, amitől bennem keserűség, düh volt. Egyébként az első felvonást nézve éppen attól féltem, hogy túl könnyű lesz a darab, csak játék lesz, csak paródia, de ez több és mélyebb volt. Egy folyamatot bemutatott, hogy hogyan lehet tönkretenni térségeket, kipusztítani városokat, embereket gyilkolni. Ha ennek fényében nézem ennek az örménynek az alakját, felettesnek látom, túl sok történelemcsináló szerepe van, mert az ilyen katasztrofikus történelem, amit mi magyarok éltünk, nem csak intrikákon és kamarilla-politikán múlott. Kicsit ezt sugallja a darab, de hál’ istennek csak kicsit.

Lévai Balázs: Elképzelhetőnek tartod, hogy lefordítsák románra ezt a darabot? Hogyan fogadná ezt egy erdélyi román vagy román román közönség?

Béres Attila: Én azt gondolom, hogy például a bukaresti Bulandra Színházban ezt simán meg lehet csinálni, ha Darie megrendezi. Arról nem vagyok meggyőződve, hogy boldogok lesznek tőle.

Gáspárik Attila: Nem hiszem, hogy valamiféle cenzúra létezne Romániában. Ha ebben valaki fantáziát lát, az meg fogja csinálni. Szerintem előbb-utóbb meglesz ennek a román nyelvű bemutatója. Azt hiszem, ezeket a kérdéseket amúgy is nagy közönség előtt, színházban kell letárgyalni, nem az utcán, nem televíziós műsorokban, nem különböző Európa parlamenti képviselőtermekben. A színházban van, vagy kellene, hogy legyen egy ilyen feladatunk, hogy provokáljuk ezeket a párbeszédeket, próbáljunk meg görbe tükröt állítani magunk elé, és akkor lehet, hogy miután megnéztem az előadást, másképp fogom nézni a román-magyar focimeccset, másképp megyek a csíksomlyói búcsúba, lehet, hogy a románok másképp jönnek Gyulára fürdeni. Remélem, meglesz a román nyelvű bemutató.

Keserű Katalin: Az volt a feltételezésem, hogy voltak a 19. században azok a vásári mutogatók, akik egy-egy képsort mutattak be, és mindegyikhez mondták a történetet azon a nyelven, ami hozzátartozott. Ez benne volt-e a szerző és a rendező gondolataiban?

Béres Attila: Pár évvel ezelőtt csináltam egy Oidipusz királyt Egerben, Görög Laci volt a főszereplő és a földön bokáig érő jég volt. A végére ez elolvadt, víz maradt a földön, és Papp Vera, mint Iokaszté abban halt meg. Rá pár hétre olvastam a Magyar Narancsban egy kritikát, amit Csáki Judit írt, az volt benne, hogy úgy olvad el Oidipusz hite, ahogy a jég is elolvad. Amikor ezt a jeget kitaláltam, én ilyen szépet nem gondoltam. Azt gondoltam, hogy ennek a csávónak nagyon fáj a bokája, mert gyerekkorában átszúrták. Elég sokat fociztam gyerekkoromban, mi szünetben még jégbe tettük a lábunkat. Azt gondoltam Oidipusz nagyon gazdag, megengedheti magának, hogy az egész palotában jégben jár mindenki, hogy neki ne fájjon a bokája. Ezt gondoltam én, ebből lett egy Judit által írt gyönyörű, költői gondolat. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a rendezők ötletei, legalábbis az enyémek, mindig valami nagyon személyes gondolatból jönnek. Nem gondoltam rá, de örülök, hogy tetszett rá gondolni.

Lévai Balázs: Meg ugye régen rossz, ha csak annyi van benne, amennyit bele akartál tenni.

Perényi Balázs: Igazából mindent elmondott Attila meg István. Ritka társulati erényeket mutat a szombathelyi társulat ebben az előadásban. Ezt minden előadáson el szoktuk mondani, ahol tíznél több színész van a színpadon, és nem vágnak egymás szavába, de itt valóban megvan. Egyet gondolnak, egyet beszélnek, és teszik ezt nagyon magas energia szinten, ami magával ragad. Viszont arról szeretnék beszélni, hogy szerintem miért nevettek kevesebbet. Ez a tér nem tett jót az előadásnak, Szombathelyen be van sűrítve egy igazi kamaraterembe és felrobban attól a fantasztikus színészi energiától, amit ti hoztok. Itt az történt, hogy Attila az akasztás jelenet miatt csinálta azt az árkot, emiatt lett egy két méteres sziget köztünk és a játékosok között, és a legtöbb jelenet beszorult a színpadnyílás mögé.

Béres Attila: Igen, de azért csináltam az árkot, mert a pécsi színháznak nem volt több emelvénye. Ez ilyen egyszerű, nem akartam én azt oda.
Perényi Balázs: Sok múlna azon, ha a legfontosabb jelenetek nem egy frontális kukucska színpad mögött lennének, hanem előrejönnének, mert akkor egyszerre látnánk, hogy milyen energikus, vérbő módon ripacs és igazi a játék. Ez a kettősség nagyon ritka, de ehhez kellene ez a közelség. Arról le kellene mondanunk, hogy ez a terem kamaraterem itt Pécsett. Ez nem az, ez egy színpad azonos terem, hihetetlen belmagassággal, és az intimitásra esélyt sem ad. Nagyon messze voltunk, úgyhogy aki teheti, és Szombathelyen jár, nézze meg ott, mert lényegesen sodróbb előadást fog látni, amikor nem jut eszébe, hogy ez a poén jó vagy rossz, mert úgy mondják, hogy muszáj rajta nevetni. Itt viszont van idő ezen gondolkodni. Az átrendezésekről: nekem azért tetszenek, mert itt is ritka társulati erények mutatkoznak meg, szeretem, hogy bejönnek és átrendezik, tök mindegy, hogy a szerephierarchiában hol vannak.

Albert Mária: Elhangzott, hogy itt nagyon erős maszkok vannak és a komikus figurák tragikuma kevésbé látszik, kivéve a főszereplőt. Azért a Székely Csaba daraboknak az a legnagyobb erénye, hogy a borzalmas és karikatúra embereknek mindig van mélysége. Úgy látom, hogy a nők megjelenése ebben az előadásban nem egyszerűen maszk, hanem inkább test. Azért szeretném megkérdezni erről a rendezőt, mert arra a kérdésre, hogy Mihály miért marad Erdélyben, ott van az előadásban a válasz: Velika.

Béres Attila: Igen, ez így igaz. Test, és ha ilyen színésznői vannak egy színháznak, nekem is jusson valami jó, hogy nézem. Most vicceltem.

Lévai Balázs: A különböző genderstudies képviselőitől fogsz te még kapni emiatt. Ha nincs több kérdés, köszönjük mindenkinek, hogy eljött.

A beszélgetés szövegét a POSZT munkatársai bocsátották rendelkezésünkre.