„Nincs fórum, marad a gardrób” – Interjú Bán Bálinttal

Bán Bálint 2014-ben kapott színészdiplomát a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ahol Zámbéki Gábor és Zsótér Sándor növendéke volt. Az elmúlt egy évet szabadúszóként töltötte, ez idő alatt 6 bemutatója volt. A következő évadtól a Thália Színház társulatához szerződik. Ennek apropóján kérdeztük.

Miért döntöttél úgy, hogy lekötöd magad egy társulathoz? 

Szerencsére már az egyetem alatt megismerkedhettem kicsit a független és a kőszínházi létezéssel is. Már harmadévben kiengedett az egyetem egy munkára, a Maladype színházi bázisra, ahol beugróként a Zsótér Sándor rendezte Figaró házasságában játszottam. Ezáltal lehetőségem nyílt együtt dolgozni például Törőcsik Marival is. Az ottani családias légkör nagyon hasonlított arra, ahogy az egyetemen működtünk, igazán jó hely volt a pályakezdéshez. Majd Máté Gábor hívott szakmai gyakorlatra a Katona József Színházba, ahol két évadot tölthettem. Játszottam a Pinokkióban, a 30.1-ben és a Rükvercben, ami a mai napig műsoron van. Ott bepillanthattam a Katona életébe, minimálisan beleláttam a Nemzeti Színházéba, ahol Alföldivel dolgoztunk a Kabaréban, amit mintegy háromnegyed évig játszottunk a Kaszás Attila Teremben.

Osztálytársainkon keresztül - akik az ottani tapasztalataikat osztották meg velünk - más kőszínházak működését is megismertük. Valamennyire volt tehát egy átfogó képünk a magyar színházi életről. Én Székesfehérvárra szerettem volna menni, elszakadni egy kicsit Budapesttől, az itteni körforgásból, de ott nem volt rám szükség. Kiss Csaba hívott Miskolcra, ám végül úgy döntöttem, Pesten maradok egy munka miatt, ami aztán nem jött össze. Így mindent elvállaltam, amit felkínáltak az elmúlt egy évben, aminek az lett az eredménye, hogy onnantól kezdve, hogy úgy tűnt, nincs munkám, végül 6 premierem volt az évadban, az utolsó felkérést már le kellett mondanom, mert úgy éreztem, erőmön túl teljesítenék. 

A Gólem Színház Zs-kategória c. előadásában (fotó: Balogh Balázs)

 Ha ilyen sok lehetőséget kaptál független alkotóként, miért választottál most mégis egyfajta kötöttséget? 

Ebben az évben kipróbáltam, hogyan lehet szabadúszóként dolgozni, és megerősödött bennem az a vágy, hogy tartozzam valahová, hogy legyen egy biztos pont az életemben. A független életforma rengeteg opciót nyújt, ugyanakkor nagyon bizonytalan. Emellett egy kőszínház más típusú odafigyelést és készenlétet igényel. Mostantól nyilván több előadást fogok játszani, különösen azért is, mert megtartom a még futó darabjaimat. Borzasztóan kíváncsi vagyok például arra, milyen havonta húszszor játszani. Erre még nem is volt példa a pályámon. Egyszerűen ez egy új típusú tapasztalás. Én pedig nagyon szeretek új dolgokat kipróbálni, legyen az akár egy kötött színházi létezés is. Ez igazán jó állapot, mert hiába vagyok bizonyos szinten kötöttségben, mégis valamiféle szabadságot nyertem azáltal, hogy nagy bizalommal állnak hozzám. Az sem elhanyagolható, hogy talán megszűnik az őrült hajtás és élhetem az életemet. Elmehetek szinkronba épp úgy, mint edzeni. Világéletemben versenysportoló voltam, számomra nagyon fontos a napi rutinszerű edzés. 

Miért épp a Thália Színház mellett döntöttél? 

Ennek több oka is van. Egyrészt azt hiszem, komoly potencia van a Thália csapatában. Másrészt feladatokat adnak. Ez borzasztóan fontos. Ha az emberre számítanak, és azt érzi, szükség van a munkájára, nem csak úgy valakiére, hanem kifejezetten az övére, az nagyfokú bizalmat jelent. Segít meghozni azt a döntést, hova is szerződjön az ember. 

Mit mondott a vezetés, miért szeretnék, ha a társulat tagja lennél? 

Amennyire tudom úgy indult a dolog, hogy a színháznak szüksége volt egy fiúra, aki kreatív, jól próbál, elég rugalmas, intenzíven tud működni akár rövid-, akár hosszútávon. Többek között megkérdezték Zsótér Sándort és a Radnai Márkot is, kit ajánlanának. Mind a ketten engem javasoltak. És mint utólag Csányi Sanyi elmesélte, furcsa módon, ő is rám gondolt. Ezután Sanyi és a színház többi vezetője, Réthly Attila és Bereményi Géza megnéztek a különböző előadásaimban, majd felhívtak, hogy szerződjünk. Ez két hete volt. Megállapodtunk arról is, mit csinálok jövő évadban. Egyrészt átveszem Mohai Tamástól a Rozsda Lovag címszerepét, és a Két szék között-ben George-ot, valamint lesz két bemutatóm. Ősszel az Alul semmi-ben fogom Lomper szerepét alakítani, jövő tavasszal pedig Martin McDonagh A nagy kézrablás című darabjában dolgozom Radnai Márk irányítása mellett. Ezentúl, ahogy már említettem, a különböző színházakban futó egyéb előadásaimat is tovább játszom, és azt az ígéretet kaptam, hogy ha a két próbafolyamat között külsős munkára hívnak, kiad a színház. 

Azok a produkciók, amikben eddig részt vettél más közönségréteget céloznak meg, mint a Thália Színház. Ez nem okoz neked gondot? 

A Thália próbálja egyre inkább tágítani a határokat. Szép lassan igyekszik tanítgatni a nézőit, míg akár egy McDonagh-darabot is be lehet mutatni. Ez nekem nagyon szimpatikus. És persze az is lényeges, hogy az ember mindig nyisson új közegek felé, ha azt szeretné, hogy minél többen ismerjék meg mind közönség-, mind szakmai körökben. 

Fotó: Kóródi Dániel

 Az, hogy édesapád színész, az édesanyád is majdnem az lett, mennyire határozta meg, hogy te is ezt a pályát választottad? 

Valahogy egyértelmű volt egy idő után, bár elég sokáig lappangott ez bennem. Gyerekként lehetőségem nyílt kipróbálni a filmezést, tagja voltam egy angol amatőr dráma klubnak az érettségi előtt két évig és jártam színjátszó szakkörbe a gimnáziumban. Akkoriban ez még hobbinak tűnt, bár éreztem a vágyat, de igazából magamnak sem mertem bevallani, mert az nagy a pofára esés, ha az embert nem veszik fel. 

Azért vágytál rá, mert tetszett, amit láttál? 

Nem. Apa mindig rettentően ügyelt arra, hogy a családi életét ne tárja a nyilvánosság elé és arra is, hogy ő általa ne juthassak sehova szakmailag. Az összes ilyen vonalat mindig elzárta. Amennyire lehetetett igyekezett távol tartani vagy még inkább tiltott a szakmától. Nem szerette volna, hogy színész legyek. De volt egy húzása, ami ebből a szempontból nagyon szimpatikus és előre lendítő dolog volt. Hosszú évekig nem volt felhőtlen a viszonya Zsámbéki Gáborral, a felvételim előtt azonban miattam kibékültek, hogy ez ne befolyásolja negatív irányba a jelentkezésemet. 

Mikor dőlt el, hogy ezt akarod csinálni? 

A felvételinél. (nevet) Igazából már előtte egy évig készültem Tamás Ferenc irodalomtanárommal, aki egyébként költőként is üzemel. Ő volt az, aki a gimnáziumban nagyon erős hatással volt rám, úgy tudott megfogni, mint egyetlen más tanár sem. Nagypofájú gyerek voltam, de miután pontosan ismertem a jogaimat, mit lehet egy diáknak és mit nem, nem különösebben tudtak velem vitatkozni, mert olyankor nem nyitottam ki a számat, amikor tudtam, hogy nem lehet, de szívesen kerestem kiskapukat. Rettenetes tanulófajta voltam. Viszonylag jól tanultam, de nem igazán motivált semmi. Ezt Tamás Ferenc kiválóan tudta kezelni, neki köszönhetően szinte beleszerettem az irodalomba. Amikor elhatároztam, hogy megpróbálom a Színművészetit, azt éreztem, ő az, aki tudna segíteni a felkészülésben, annak ellenére, hogy nem ez a szakterülete. Hetente egyszer találkoztunk két-két és fél órára egy napfényes teraszon, ami egyébként el volt zárva a diákok elől, csak tanárok járhattak oda. Egy idő után már semmi nem érdekelt az egész gimnáziumból csak az, hogy végre hétfő legyen. Összesen három próbálkozást terveztem be. Azt gondoltam ugyanis, ha háromszor nem veszik fel az embert, akkor ne menjen színésznek. Erre az esetre volt egy B opcióm. Szerettem volna utazni, világot látni. Az volt a terv, hogy hajóra megyek dolgozni. Vagy kitanulok szakácsnak, mert nagyon szeretek főzni, vagy krupiénak állok. De végül is elsőre felvettek. 

Azt kaptad az egyetemtől, amire számítottál, amit vártál? 

Igen. Volt még 15-16 éves koromban egy elképzelésem arról, 20 évesen hogy járok majd ezeken az utcákon, hol fogok tartani és mit gondolok önmagamról. Ahogy most veled beszélgetek, ez hasonlít az akkori képhez. Nagyon-nagyon sokat kaptam az egyetemtől. Fantasztikus tanáraink voltak. Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor isteni mesterek. Minden szavuk kincs. De miközben arra próbál felkészíteni az egyetem öt éven keresztül, hogy milyen lesz, amikor az ember kikerül a szakmába, ez nem lehetséges, mert mégis csak laboratóriumi körülmény között dolgozunk egy lombik programban. Ezzel szembesülni kellett. Peer Gynt mondja, hogy „köszönöm minden percedet, a vigasztalást, a verést”. Valami ilyesmit érzek az egyetemmel kapcsolatban. Jó volt végig, rengeteget profitáltam belőle, és nagyon magamra találtam. A Tajtékos napokban van az a mondat, hogy „az emberek nem változnak, a dolgok változnak”. Mindig is az voltam, aki most, csak az egyetem lehetőséget adott rá, hogy előhozzam ezt magamból, megnyíltam és szárnyakat kaptam. 

Bán Jánossal (fotó: Bazanth Ivola, 168 Óra)

 Azt mondtad egy tavalyi interjúban, azért lettél színész, mert minden mást megunsz, kivéve ezt az egy dolgot. Ez most is így van? 

Abszolút. A színészetben az a fantasztikus, hogy állandóan tanul az ember magáról, a szakmáról, mindig új és újabb távlatok nyílnak előtte. Izgalmas már maga az alaphelyzet is: amikor megkapsz egy munkát, azzal bizalmat szavaznak neked, feltételezik, hogy képes vagy jól megoldani a rád bízott feladatot, és neked ezt a bizalmat illik megszolgálni. Fantasztikus érzés egy csapatjátékban részt venni. Nagyon szeretem a kreatív próbafolyamatokat, az együtt gondolkodást, mégis sokkal inkább kedvelem, amikor a rendező keménykezű velem, mert van bennem egy jó adag lustaság. Jól bírom a kifejezetten meredek, váratlan helyzeteket, mert frissességet, éberséget adnak. Elbírok súlyokat és szeretem, ha rám helyezik azokat. 

Rendszeresen dolgozol Fehér Balázs Benővel és Radnai Márkkal. Fontos, hogy rendező és színész között legyen állandó kapcsolat? 

Színészként és emberként is nagyon fontos. Biztosan lehet másképp is, de számomra ez a természetes. Azt hiszem, azért ragadnak így össze emberek, mert minden szinten megtalálják egymással a kommunikációt, szinte félszavakból vagy szavak nélkül is értik egymást, és az is nagyon lényeges, hogy mindeközben jó és sikeres előadásokat hoznak létre együtt. Hasonló viszonyban vagyok még Zsótér Sándorral, aki sok szempontból meghatározó ember az életemben és Király Danival, aki 13 nap alatt rendezte meg velünk Mayenburg A hideg gyermek című színdarabját a KOMA színházi bázison. Reggel 8-tól éjfélig próbáltunk, rengetegszer ott aludtunk. Teljes agymosás volt, átalakultunk egy másik létezési formába. Szívesen dolgoznék vele újra. Azt hiszem, ők négyen azok, akik leginkább meghatározzák, mit gondolok a rendező - színész viszonyról. De láthatod, három közülük nagyon fiatal. Vagyis nekem ez mindenképpen kapcsolódik a barátsághoz. Mi egyenrangú társak vagyunk és közel állunk egymáshoz. És van még valaki! Viktor Balázs volt osztálytársam, aki jelenleg a K2 Színház tagja, szeretne jövő évadban ismét rendezni. Most adott le a nevemmel egy pályázatot. Őt is nagyon jó szellemiségű színházi embernek tartom. Benne is hasonlóan bízom és vele is a barátság az, ami elsősorban összeköt. 

A pályád elején jársz. Mit gondolsz a színházi szakma jelenlegi helyzetéről, és hogy látod benne a saját helyedet? 

Szerintem ugyanúgy látjuk, mint az idősebb kollégák, csak miközben a rendszerváltást követően volt egy színházi fellendülés, amikor a fiatal alkotók sorra lehetőséget kaptak és megmutathatták magukat, most erre egyáltalán nincs mód. És nem csak a különféle külső körülmények miatt, hanem ezért is, mert a „nagy öregek” közül sokan, akik bár professzionális előadásokat hoznak létre, már nem akarnak „beszélni”, nincs igazán mondanivalójuk, mégsem akarnak lemondani pozícióikról, vezető szerepükről és egyszerűen nem adnak teret a fiataloknak. Ez nem jó helyzet. Emiatt a fiatalok ingyen, valahol egy lakásszínházban 6 embernek játszanak valamit, ami lehet, hogy rohadt jó, de alig látja valaki. Így jönnek létre az olyan előadások, mint például a Tajtékos napok, a Bűn és bűnhődés vagy a Hitgyógyász. A Bűn és bűnhődésre lehet ugyan licitálni, de miközben játszunk, mondjuk 15-20 előadást egy évben, a bevételünk fejenként 10.000 Ft alatt van. A Hitgyógyászt két évig ingyen játszottuk, utána volt 6 előadás az Átriumban pénzért. A Tajtékos napokat másfél éve játsszuk ingyen. Egyszerűen nincs lehetőség, nincs fórum, marad a gardrób. Nem tudom, mikor történik ez ügyben változás, de ahhoz, hogy minél több aktuális, a mának szóló előadás születssenek, teret kellene adni a fiatal alkotóknak. Ez nem csak nekünk elemi érdekünk, de a jövő színháza és leendő közönsége szempontjából is nagyon lényeges lenne. 

Mit vársz a Thália színházbeli jövőtől? 

A társulatból eddig Csányi Sanyival beszéltem és Vida Péterrel, aki az első pillanattól fogva sokat segített és nagyon várja már, hogy ott legyek, Lovas Rozit ismerem, szeretem, ahogy Molnár Piroskát is, akit azonnal felhívtam, amint hivatalos lett a dolog. Úgy látom, ott egy boldog csapat van és semmiféle mintát nem akarnak követni. Nincs hazugság, nem akarnak többet mutatni, mint ami van, ez nagyon szimpatikus. Azt hiszem, jól fogom érezni magam és örülök, hogy kipróbálhatok egy új közeget. Nyitott vagyok minden tekintetben. Változást és változatosságot hoz az életembe a Thália, kíváncsian várom. 

Szerző: Spilák Klára