"A tudat egy nagyon veszélyes dolog" - A Meggyeskert szakmai beszélgetéséről

A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Csehov Meggyeskertjével szerepelt az idei POSzT-on. Az előadáshoz kapcsolódó szakmai beszélgetés felkért hozzászólói: Lőkös Ildikó és Sándor L. István.

A szöveget szerkesztetlen formában közöljük.

Lévai Balázs: Sok szeretettel köszöntök mindenkit a POSzT 9. napján. Tegnap két izgalmas határon túli előadást láthattunk. Elsőként a Sepsiszentgyörgyiek Meggyeskert című előadását fogjuk megbeszélni.

Lévai Balázs: Láthattuk, hallhattuk a karakteres nézői véleményeket. Semmiképp nem volt hatás nélküli. Beszélgetőtársaim Sardar Tagirovsky rendező, Lőkös Ildikó dramaturg, valamint Sándor L. István kritikus. Kezdjük a címmel, a Cseresznyéskert címet az irodalomtörténeti legendárium szerint Kosztolányi Dezsőnek köszönhetjük. Szerinte ez szebb csengésű és sokkal jobban illeszkedik a csehovi hangulathoz. Nem Sardar az első, aki a Meggyeskert címet választja, de kezdjük ezzel, hogy ez is szimbolikus akart lenni. Miért döntöttél az eredeti orosz cím mellett?

Sardar Tagirovsky: Azért, mert ez a címe. Gondoltam, jó, ha meghagyjuk az eredeti címét. Mást jelent a meggyfa jelenléte, mint a cseresznyefáé, illetve mást jelent a meggy íze, mint a cseresznyéé. A fához hozzátartozik a virágzás is.

Lévai Balázs: Induljunk a primer élmény felől. Hogy tetszett az előadás?

Lőkös Ildikó: Engem azzal szoktak csúfolni, hogy nekem minden tetszik. De ez egyáltalán nem igaz, mert ezen a fesztiválon is volt, ami nem tetszett. Ez az előadás lenyűgözött. Az egésznek a világa, a bátorsága, a szabadsága. Egy szöveget így kezelni, így gondolkodni róla, hogy benne van Csehov is, de benne van egy olyan világ is, amiben élünk, és amivel nagyon könnyű azonosulni. Sardar valahol azt nyilatkozta, hogy Csehov egy jós volt amiatt, hogy mennyire beletalált a mi életünkbe. Egyáltalán nem volt jós, szerintem olyan volt, mint Szophoklész vagy Shakespeare. Bármikor elővehetjük őket, mindig azt fogjuk érezni: jé, ezt ebben a korban írták. Interaktívan bánt velünk, ahogy a videóban is elhangzott, de ezt nagyon szépen csinálta az előadás. Minden előadásnak van egy ritmusa, egy ideje. Eleinte kijöttek közénk, aztán elvittek minket a bálba, a végén már teljesen együtt voltunk. Nagyon finoman voltunk bevezetve ebbe a világba, és ez nem csak egy rendezői gesztus volt, hanem az egész gondolatvilágába vezetődtünk be. A végén már egy álomvilágba kerültünk, ahol minden előfordulhat, a saját álmaimat is felismertem. Zseniális volt ez a Csehov. Mindenki megtalálja a személyességét, mintha azt láttam volna a színpadon, ami előző nap történt velem.

Lévai Balázs: István másfélszer látta az előadást. Miután megnézte a viharos Bánk Bán című előadást, úgy érezte, szétfeszítik a színházlátogatói energiák, és beült még egyszer a második felvonásra. Egy primer nézői véleményt szeretnék tőled is kérni.

Sándor L. István: Lelőtted a poénomat. Amikor először láttam az előadást, ugyanazt éreztem, mint tegnap Kovács Bálint egy másik előadás kapcsán, hogy nem biztos, hogy nekem van kapcsolódási pontom ehhez az előadáshoz. Nem biztos, hogy azt tudom mondani erre az előadásra, hogy tetszett. Közben visszagondoltam az előadásra, és csomó dolog tetszett benne, érdekes volt, de valahogy nem vitt magával. Nyugodtan hátradőlhettem volna, és mondhattam volna, hogy így nem lehet közelíteni Csehovhoz. Van, amit hosszabban kibont, mint Csehov, és van, amit meg el is hallgat? Egy nyikkanás lesz Lopahin és Várja találkozása? Kikérem magamnak, így nem lehet Csehovval bánni. Azt gondoltam, ez egy remek társulat és remek színház, és azt gondoltam, csomó minden tetszik, és szeretném még egyszer megnézni, hogy tudjam, bennem vagy az előadásban van a hiba. Sajnos az első részt nem tudtam még egyszer megnézni, mert emészteni kellett a Bánk Bánt, de a második részre belógtam, és nagyszerű előadást láttam. Ami sokkal jobban működött, mint a délutáni. Én is ittam egy kávét, és a közönség is sokkal jobban szerette. Háromszor annyira megtapsolták, mint délután. Valószínűleg jobban is működött.

Lévai Balázs: A magyar színjátszásban van egy nagyon erős Csehov hagyomány. A néző, amikor bemegy az előadásra, van valamiféle prekoncepciója, hogy milyen színű, milyen szagú, milyen tempójú lesz. Ez az előadás ezt a kompromisszumot felrúgja, és helyette teljesen más színházi formanyelvet csinál. Ráadásul mintha két különböző felvonást látnánk, két különböző nyelven kezd el beszélni az előadás. Ez a formanyelv, amit a sepsiszentgyörgyi társulat kialakított mennyire hű Csehovhoz?

Lőkös Ildikó: Egyrészt igazad van, te ezt láttad. Nyilván mindenki máshogy látja az előadásokat. Amit a Csehov hagyományról mondasz, szerintem Sardar visszanyúlt a régi hagyományokhoz. Amit szeretünk Csehovban, az nem más, mint az Ascher-féle realista, pszichologizáló játékmód, mintha bekukucskálnánk egy szobába. Az Ascher-féle iskolát teremtő Csehov játszás él most az emberekben. Nem sokkal korábban volt például a Horvai-féle Csehov ábrázolás.

Lévai Balázs: Annak volt az Alfonso paródiája, ha jól tudom.

Lőkös Ildikó: Nem, az a rossz Csehovok paródiája volt. Horvai a maga korában elég zseniális volt. A Három nővérnél végig hullottak a falevelek. Horvai előadásai igen artisztikusak voltak és Sardarnál is a látvány és az egésznek az artisztikuma bontakozik ki.

Lévai Balázs: És a formanyelv?

Sándor L. István: Van egy olyan mondat, hogy minden dráma kőbezárt színház. Nem véletlen, hogy Sztanyiszlavszkij tette híressé a saját megközelítésében Csehovot. Nyilván azért is, mert a Moszkvai Művészszínház a háború elől elment turnézni Amerikába. Így hordták szét a Csehov előadásokat a világban. Ez egyfajta olyan hagyomány, mint ahogyan a mai színház és mai közelítések kizökkenthetnek minket. Nem is az a kérdés, hogy hű-e egy hagyományhoz. Azt a kutatást lehet látni, hogy keresi a fordítások között azt, melyik az igazán megfelelő. Bizonyos részeket újrafordít, vagy saját részeket helyez el benne. A drámai szerkezetet nem dúlja fel. Nem teszi meg azt, amit Vidnyánszky Attila, hogy a 3. felvonással kezdi az előadást. Ilyen értelemben a dráma szerkezetét megtartja. Azt az esetleges zavart, amit esetleg a néző érezhet, mert van pesti művészszínházi emléke arról, milyen egy Csehov közelítés, le tudja küzdeni, de fontos, hogy ez az előadás a sepsiszentgörgyi színházban játszódik, ahol nincsenek ilyen kötöttségek, mert ez egy sokfajta színházi formát használó színház. Ott nem kellett megvívni ezzel a hagyománnyal. Szerintem szépen lehet menni, ezzel az előadással.
Lévai Balázs: Szándékoltan borzasztóan lassan kezdődik el az előadás. Idén tartott Robert Wilson egy előadást a Vígszínházban. Wilson kijött és ránézett a közönségre, majd 10 percig egy szót sem szólt. Ültünk csendben, senki nem mert fészkelődni, mert ez egy színháztörténeti pillanat. Majd mintha semmi sem történt volna, Wilson megszólalt, hogy „good afternoon.” Itt is ezt éreztem, de kicsit azt is éreztem, hogy átvert az előadás, mert helyenként teljesen más ritmusban folytatódott a második felvonás.

Fotó: Simara László

Lőkös Ildikó: Az biztos, hogy egy másfajta nézői attitűd kell hozzá. Egyébként ezzel a kezdéssel Wilson is az egész életművét elmagyarázta. Ezzel a kezdéssel Sardar megkönnyíti a néző helyzetét. Most beleviszlek benneteket egy különleges világba, adok időt, hogy felkészüljetek. Bele van szőve a színpadképbe a színházi szék. Nem nagyon választódik el a színpad és a színpadkép, de közben mindig van néznivaló: az elsüllyedt világ a szekrénnyel, a vetítés. Azért lehet a második részben már könnyedebben menni az előadással, mert addigra már megtanultuk a játékszabályt, és tudunk együtt játszani. Nekem iszonyú izgalmas volt, hogy állandóan ide-oda játszik. Ezt az időkezelést valaki szereti, valaki nem. Gyorsan történnek a dolgok főleg a mai világban, de valaki szeret elnézelődni.

Sándor L. István: Az első képnek tökéletesen megvan a párja, ami az utolsó kép, ahogyan kezdődik Lopahinnal, ugyanúgy fejeződik be Firsz-szel, aki bejön, és ugyanúgy végigjárja a teret és köze lesz mindenhez. Az időről, az életen túliságról és a halálról szól. Mondhatnám azt, hogy minek egy ilyen jelentős színészt Firsz szerepére szerződtetni, amikor egy szót sem szól a végén, ki van húzva az összes fontos mondata, miközben amikor másodszor néztem, láttam, hogy tökéletes az út amit végigjár. Azt tudjuk, hogy az előadás akkor kezdődik, amikor Lopahin zsebre rakja a kisórát, aztán a végzet akkor teljesedik be, amikor kirakja a színpadra a nagy órát. Jött, megnézte az órát, aztán a lámpaernyőt, amivel helyettesítettétek a létre nem jött házasságot, aztán visszamegy a hintalóhoz, és máris ott vagyunk a gyerekkornál. Ez egy olyan idő sűrítmény, amiben benne van az egész élet. Még a tükörhöz is elmegy. Azzal kezdődik, hogy a tükörbe Lopahin húz egy csíkot és mellérajzol egy pontot. Nagyon egyszerűen, de mély értelműen van elkezdve és befejezve az előadás. Pálffy nem egy Bob Wilson, de mégis egy olyan súlyú színész, akinek elhiszem, hogy a jelenlétét érdemes követni öt percen keresztül a színpadon.

Lévai Balázs: Azon gondolkoztam, hogy a végét tök jól megmagyaráztad nekünk. Számomra volt sok olyan döntés, amit nem értettem, például hogy melyik szimbólum a kert? A legvégéig, amíg lebontották a színpadot, azt hittem, hogy a lufik a kert, vagy a székek. Úgy kell nézni ezt az előadást, hogy mindent azonosítok benne, vagy el kell fogadnom, hogy ebben van egy gazdag szövésű szimbólumrendszer, ami az egésznek a hangulatát erősíti?

Sándor L. István: Amikor Czegő Csongor megszólalt a Hamlet végén, mintha a szívemből szólt volna. Ha az ember talál egy azonosítási pontot egy előadáshoz, azt gondolja, hogy megvan a kulcs, és olyan mértékig ragaszkodik hozzá, hogy utána elkezdi allegóriának nézni azt, ami szimbólum vagy álom. Egyszerre van benne több sík, mindig megzavarodik az ember, amikor egy másik érzet, erősebb érzet megpróbálja kimozdítani abból, amiről már azt gondolja, hogy otthonosan siklik tovább. Teljesen igazad van, lehetne ilyen kritikai megjegyzéseket tenni, hogy nincs rögzítve. De a rögzítetlenség számomra pontosan ezt az álomszerűséget tudta visszaadni. Ha az ember álmában egymástól távoli dolgok összekapcsolódnak, mégis van egy erős érzete, akkor nem rémülten ébred fel, mert nem rémálmot látott, hanem valamit, ami inkább a varázslathoz áll közel. Egyszerre benne van, hogy a színházról is gondolkodik. A színházi tér és a díszlet, a szék, a néző is része a darabnak. De a szereplők is nézők. Hányszor van olyan az előadásban, amikor ők maguk is belekerülnek ilyen helyzetekbe. Ezt egy gazdag szövésű világnak érzem. Ha bajaim vannak, akkor inkább a saját gondolkodásom zártságát kezdem el megkérdőjelezni.

Lévai Balázs: Te azt mondod, hogy nincsen rossz előadás, csak rossz néző.

Sándor L. István: Ez egy nagyon fontos kérdés. Vannak előadások, amikről süt a léhaság. Nincs benne munka, akarat, szándék csak megúszás és bérletkiszolgálás van. Ha azt látod, hogy az előbbiek benne vannak, akkor meg kell adni azt a tiszteletet, hogy elkezdesz menni az előadással, és ha nem megy, akkor inkább azt mondod, hogy köszönöm ez nem az én világom. Ez egy nagyon tehetséges társulat, és egy tehetséges rendezőt ismerhettünk meg.

Lőkös Ildikó: Persze a néző veszi a jegyet, és szíve joga, hogy úgy viselkedjen, ahogy neki tetszik. Menjen ki nyugodtan, ha nem tetszik neki valami. De van az a fajta néző, aki szeret ugyanannyi munkát belefektetni, mint a színpadon lévők. Én is mondhatom, hogy a szórakoztató színházat szeretem, de engem például ez is szórakoztat. A díszletre visszatérve. Teljesen egyértelmű hogy, itt nem egy konkrét tér lesz, viszont nagyon izgalmas szimbólumokat tesz fel. A meggyeskert az életünk szimbóluma. A lufik a vágyaink, amiket sosem érünk el, próbáljuk lehúzni, de inkább elrepül. A vége pedig az, hogy lebontjuk a színházat - mondjuk ilyet már mások is csináltak. A cím sem csak ennyi, hanem nyilván a meggy savanyúsága a fontos benne. Kosztolányi pont azért mondta a Cseresznyéskertet, mert az olyan szép, dallamos, ízes, édes. Ők is ebből indultak ki, hogy mi mit idéz fel, csak ők azt a fajta csehovi hagyományt szerették volna megteremteni, ami a paródiában van.

Lévai Balázs: A díszlet nekem első blikkre egy Beckett előadás díszlete volt. Amíg nem nagyon láttam, hogy mi micsoda, addig ezt hittem.

Lőkös Ildikó: Ha már annyit beszéltünk a díszletről, említsük meg az alkotókat, Bartha Józsefet és Bajkó Blanka Alizt. Bartha fantasztikus képzőművész, és csodálatos munkái vannak. De beszélhetnénk a zenéről, a dramaturgról is, bár azt mondtad, a te munkád a szöveg is.

Sardar Tagirovsky: Amikor nyáron készültem az előadásra, mert nekem ez az első hivatalos színházi rendezésem, akkor odaültem az íróasztal fölé és készítettem koncepciókat, őrjöngtem.

Lőkös Ildikó: Miért őrjöngtél?

Lévai Balázs: Azt mondjuk el, hogy Sardar a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rendezőszakos hallgatója.

Sardar Tagirovsky: Igen, harmadéves vagyok. Az a helyzet, hogy amikor megérkeztem a térbe, találkoztam a színészekkel, volt két döntésem: vagy megpróbálom végigvinni azt a koncepciót, amit én akartam, vagy hagyom, hogy a tér és a színészek megingassák bennem az elképzelésemet. Annak a térnek volt egy nagyon nagy harsány csendje. Amikor beültek páran az egyik próbára, akkor érezhető volt a levegőben valami olyan csend, ami a színházi terek sajátja. Hallod az esti közönséget. Ebből akartam kiindulni, mert ez egy teljesen más jellegű csend, mint mondjuk, ami egy pláza WC-jében van. Ennek a meghallásából akartam, hogy elinduljunk. Az, hogy mennyire értelmezhető és mennyire kell értelmezni? Én úgy gondolom, az élet is ilyen. Ilyen értelemben realista vagyok, ha ránézek egy székre az egyik pillanatban jelent nekem valami mást, a másik pillanatban meg csak egy széket jelent. Mi az, ami nyomon követhető az életben és leképezhető a tudatunk számára, és mi az, ami kérdéses? Azt figyeltem meg, hogy Magyarországon nagyon sokszor nyomon követhető dolgokra van szükség. Arra, hogy megértsem, mi van előtte. Egyfajta intellektuális megközelítése van, és az érzékek valahogy elfelejtődnek. Gyerekkoromban máshogy éreztem a valóságot. Számomra az az állapot egy bizonyos értelemben valóságosabb, mint ez. Más az, amikor a játszótéren nincs szavakra szükség ahhoz, hogy értsük egymást és más az, amikor meg kell értenünk valamit egy megbeszélés során. A tudat egy nagyon veszélyes dolog. Ami a tegnap délutáni előadást illeti, csak annyit szeretnék mondani, hogy nagyon sok minden múlik a közönségen. Mindenképpen nehéz, hogy a zsűri késve érkezik. Azért fájdalmas számomra ez a dolog, mert több száz kilométert utazik a társulat, és a zsűri késik, mert fagyit nyal. Semmi konfliktus nincs bennem, csak nem értem.

Fotó: Simara László

Sándor L. István: Kétszer kezdődött el az előadás nem?

Sardar Tagirovsky: Igen, de annak van egy folyamata és egy íve. Van egy mikro szerkezete, ahogy felépül. Onnantól kezdve, hogy megérkezik a zsűri, és fel kell a nézőket újra állítani. Mikor elkezdődik a nem elkezdődött előadás, akkor el kell kezdeni valahogy és az az egész előadást befolyásolja. Számomra ezek érdekes tapasztalatok.

Lévai Balázs: A második előadás zökkenőmentesen indult?

Sardar Tagirovsky: Gyönyörű volt.

Sándor L. István: Pálffy jelenete után rögtön másik élményben volt részünk, ez Dunyasa jelenete. Megjelent és rá kellett döbbennünk, hogy egy néma szereplőt látunk, amiből lett egy bohóctréfa sorozat a virágokkal, amiken jót lehetett derülni, de közben még behozott egy olyan furcsa költői fájdalmat, ami az egyik legfontosabb összetevője az előadásnak. Annyira szép volt, ami Dunyasával történt, ez az egész bohócos alkat, olyan bohóc, aki végig bohóc volt, de közben megszületett benne a fájdalom és tragédia. Ezt egyszerű gesztusokkal lehetett elérni: a tálcával való játékkal, amire rá van írva, hogy Jasa, vagy amikor meztelenül megjelenik. Nekem ez a szál volt az egyik kedvencem.

Lévai Balázs: Mi gyakorlott színházlátogatók vagyunk, nem lepődünk meg azon, hogy a második felvonás elején nem engednek vissza a helyünkre. Ezt a váltást ti hogyan értelmeztétek? Számotokra mit adott hozzá?

Sardar Tagirovsky: Bál van.

Lévai Balázs: Ez világos, hogy meg vagyunk hívva a bálba. De a bál után sem ülhetünk vissza a helyünkre. Új nézőpontra vagyok kényszerítve.

Sardar Tagirovsky: Hiszek abban, hogy van egy tudatalattink, ami működik. A nézőtéri székek, ahogy háttal vannak nekünk, megindítják bennünk a magányt, egy fájdalmat egy másik régióban. Azért ültetem hátrébb a nézőket, hogy lássák a saját hűlt helyeiket. A nézőknek nem az a feladata, hogy mindenáron rájöjjenek arra, hogy én mit akarok. Mindenképpen sejtetni, éreztetni akarom, hogy azoknak a székeknek van egyfajta olyan érzete, mintha a kivágott fák lennének. Mi vagyunk a meggyfák, amelyeket szép lassan kivágunk egymás körül.

Lőkös Ildikó: Ez nem szakmai, amit most mondani fogok, de Balázsra reflektálok. Én sem szeretek állni. Szerintem ez mindenképp kényelmetlen, de valami miatt érdekes helyzet. A bejátszásban volt egy idősebb hölgy, aki nagyon lelkendezett, és speciel pont láttam őt állva is, ráadásul utoljára tudott beülni, nagyon nehezen mozgott, akkor arra gondoltam, hogy most őt biztos elvesztette Sardar, és nem. Furcsa, hogy mit bír az ember, mert lehet, hogy a legkényelmesebb székben öt perc után menekülne, de ha kap valamit, akkor szívesen marad állva, mert az izgatja.

Sardar Tagirovsky: Arányosan szerettem volna közelíteni ahhoz, hogy a színháznak mennyi lehetősége van, mert szeretnék rendületlenül hinni abban, hogy nem csak egy TV a színház, hogy ott van előttünk és ülünk és bámulunk. Mi egy elhalt szertartás után vágyódunk, ami az ősi időkben elmaradt. Ehhez nemcsak a pszichológia jár, hanem a testmozgás is.

Sándor L. István: Így kezdődött az egész fesztivál. A Boross Martin rendezte előadás ki akart minket mozgatni a komfortzónánkból, Zsótér, Vidnyánszky és Urbán is ugyanezt csinálta, más eszközökkel. Úgy látszik, a fesztivál most azt üzeni: a színháznak az a dolga, hogy kimozdítson bennünket.

Lévai Balázs: A színészi játékot már említettétek, nagyon helyesen. Milyennek láttátok a társulatot? Ildi korábban említette, hogy a csehovi befogadásnak kulcskérdése a darabon belüli kapcsolatok rétegződése, vagy az az analitikus megfogalmazás, ami meghatározta az elmúlt években Magyarországon a Csehov játszást. Mennyire voltak egyértelműek a szereplők közötti viszonyok? Kit milyennek láttatok?

Lőkös Ildikó: Szerintem ugyanaz érvényes az egész előadásra, hogy nagyon egységes minden: a látványtervező, a zene, a képek és a színészek is, amit azért éreztem fantasztikusnak, mert jól játszottak, és még azt is meg tudták csinálni, hogy tárgyak legyenek a térben. Egyrészt úgy láttam őket, mint ennek a különös világú térnek az egyes elemei, tehát mintha szobrokat látnék, de közben mégis eljátszották szerepeket. Például, miközben Pálffy egy bohóc számot ad elő nekünk, lebontják az egész díszletet. Elég félelmetes volt, és nem csak a pezsgő. Ezeket a furcsa kettősségeket, és a humort például nagyon jól kezelte mindegyik szereplő. De egy nevet mégis kiemelnék, aki most beugró volt, ő Beczásy Áron.

Lévai Balázs: Mesélnél egy picit erről az előadásról?

Beczásy Áron: Szó esett a csehovi színjátszás hagyományairól. Szerintem érdemes árnyaltabban kezelni azt, hogy egy időben történt két emblematikus előadás két magyar területen, a ’80-as évek közepén a világhírű Ascher Tamás féle Három nővér, és Harag György Cseresznyéskertje. Ha pontosabban akarjuk megfogalmazni a Kárpát-medence csehovi színjátszás hagyományait, akkor érdemes valahol a gyökereknél keresni. A Három nővér ma is világhírű, az akkori nagy román mesterek Harag Györgyöt Peter Brooke-hoz hasonlították. A beugrásról annyit szeretnék mesélni, ami hátborzongató volt, hogy ugyanabban az időben kezdődött a nagy román televízióban Harag György legendás Cseresznyéskertje, amikor az én beugrásom.

Fotó: Simara László

Sándor L. István: A színészek és a forma. Kezdetben mondhattam volna a hiányérzetemet, hogy bizonyos jelenetek hangsúlyosabbak, mint az eredeti darabban, az arányok miatt bizonyos jelenetek eltűnnek, szűkülnek vagy csak egy gesztusra egyszerűsödnek, más jelenetek pedig hosszan kibomlanak ebben az előadásban. A kapcsolatoknak az a gazdagsága, ami egyébként benne van a darabban, hova lesz? Második nézésre azt láttam, hogy a bálban ott vannak a háttérben a színpadon a kapcsolatok. Nagyon pontosan lehetett követni a Dunyasa - Jepihodov - Jasa szálat, de pontosan lehetett követni Petyának és Ányának a történetét is, ami ebben a változatban kevésbé volt hangsúlyos. De végig a játékban ott volt, és szó volt erről. Ehhez a formához az is hozzátartozik, hogy miközben nyitottnak látszik a legtöbb eleme. pontosan végig van gondolva, mi miért történik.

Lőkös Ildikó: Nekem az is jó érzés volt, ahogy a generációk együtt játszottak. Talán Benedek Ágnes volt a legfiatalabb és Nemes Levente a legidősebb. Pont annak a gondolatnak a mentén, ami nekem ebben a Meggyeskertben felsejlett, ahogy a színházban is együtt vannak, a Csehov műben is együtt vannak és pont egy ilyen fiatalember irányításával. Nagyon szép volt.

Sardar Tagirovsky: A szövegben nincs szó arról, hogy Firsz és Ánya között milyen kapcsolat van. Nagyon rejtve van. Miért kérdezi meg pont Ánya a legvégén, hogy Firszet bevitték-e már a kórházba? Ez nem csak egy egyszerű kérdés. Ez az első felvonástól kezdve mint szándék, kapcsolat, viszonyrendszer ott van. Fontosnak tartottam, hogy ezeket a pici szálakat elmélyítsük. Azért is érdekes, mert a színészek az előadások során folyamatosan újabb szálakat derítenek fel. Minden előadáson van valami új változás. Olyan kapcsolatokat vesznek fel, amibe én belegondolni sem mertem. Jó, hogy van játék.

Lévai Balázs: Azt mondtad egy interjúban, hogy megpróbáltál egyfajta kinagyított oroszságot nem direkt módon megjeleníteni az előadásban. Kifejtenéd, mit értesz ez alatt?

Sardar Tagirovsky: Nagyon sok hülyeséget mondtam.

Lévai Balázs: Gondolom itt a saját orosz gyökereidre is utalsz. Úgy folytatod, ahogy a szláv lelkűek egymás közt sírva vígadnak. A sírva vígadás nem feltétlen szláv specifikum nem?

Sardar Tagirovsky: Nekem igen, mert ott születtem. Kazanyban egy faluban nevelkedtem a Volga mentén. Amikor a Volgában fürödtünk, akkor felmásztunk a hegyre és mentünk vissza a birtokra, abból az időből van egy-két emlékem. Egyszer elindult a vihar, és nem az történt, hogy elkezdtünk rohanni a félelmetes vihar elől, hanem anyám és az egyik barátnője kitárták a kezüket és a vihar felé ordítottak. Ez fontos, mert érzek benne valami szabadságot. Ha valakinek el kellett utaznia, akkor a nagymama már hajnali 4-kor sütni kezdte a pirogot, hogy 8-kor el tudjon indulni, aki épp elment. Mi meg felkeltünk és sírtunk, hogy nem látjuk többé a nénikénket, pedig csak egy hónapra utazott el. Ennek a jelen időnek az értékelésére mi hivatottak vagyunk. Nekünk megvan az a lehetőségünk, hogy felfogjuk azt, hogy ezek múlandó dolgok. Úgy éreztem, Csehov az egész dráma során arról beszél, hogy most el fogják adni a meggyeskertet, most el kell hagyni a színházat. Többé nem térhetünk vissza. Csehov zseni volt, mert megfogalmazta, hogy nekünk el kell hagyni a színházat. Ez már a szertartás maga. Ez az érzés észrevétlenül egy történetbe volt csempészve.

Lőkös Ildikó: A szöveget hogyan fabrikáltad össze? Te is fordítottál hozzá. Különböző korszakokat vegyítettél.

Lévai Balázs: Az van odaírva a szöveg alá, hogy fordította: Elbert János, Tóth Árpád és a rendező.

Lőkös Ildikó: Tehát pont három generáció.

Sardar Tagirovsky: Ilyen értelemben link voltam, mert többet is dolgozhattam volna a szövegen. A Tóth Árpád féle szövegek sokkal jobban álltak Ányának, mert kicsit negédesebbek, naivabbak a szövegei. Van egyfajta drazsé, szirup érzésed, amikor olvasod. Nagyon sok dolgot pontosan fordítottak, de voltak részek, amiket nem. Amikor olvasom az eredeti orosz szöveget, máshogyan működik a ritmus. Ezt a ritmust akartam átfordítani bizonyos szereplőkre.

Lőkös Ildikó: Abban volt valamilyen rendszer, hogy ki téveszti el a meggyeskertet és a cseresznyéskertet? Lopahinnál és Firsznél vettem észre. Vagy ez csak vicc volt?

Fotó: Simara László

Sardar Tagirovsky: Lopahinnál volt rendszer. Ez a linkségemből fakadt. Az elején még egy nem fordított szöveget vittem, vagy nem végleges szöveget. A színészek mindig nyaggattak, hogy mikor lesz már szöveg, hamarosan bemutató van. Én meg mondtam nekik, hogy tanulgassátok a Tóth Árpád szöveget. Egyszer csak Hobo úgy mondta véletlenül, hogy cseresznyéskert, erre kijavították, és ezt benne hagytuk. Ez nem az íróasztal fölött született meg.
Sándor L. István: Színészileg nagyon izgalmas az előadás. Az újságokban ezt úgy szokták leírni, hogy ez színészvezetés kérdése is, hogy egy rendező miképpen, hogyan közelít a színészekhez. Mindenki a legjobb formájában látható ebben az előadásban, úgy tűnik, a rendező nem kért tőlük olyasmit, ami számukra idegen, furcsa vagy megoldhatatlan lett volna. Mintha a rendező a színészekből építkezett volna. Ezekből hogyan lehetnek összetett, ellentmondásos, furcsa figurák? Erre sok variációt látunk ebben az előadásban. Hogy tűnik egységesnek a színészet ebben az előadásban? Miközben az első pillanatban megidézett lélektani realizmus eszünkbe sem jut, mégiscsak embereket látunk a színpadon. Az előadás egyik nagy titka szerintem ez, a formán és a rendezői közelítésen túl.

Lévai Balázs: Ilyenkor szoktam megkérdezni a válogatókat, hogy mondják el, miért van itt az előadás.

Balogh Tibor: Sardar azt mondta, hogy harsány csendet érzett a teremben. Amikor én ott voltam, vibráló mozdulatlanságot véltem felfedezni, és ez az első pillanattól az utolsóig kitartott bennem. Amikor vége lett az előadásnak összenéztünk Balázzsal, és rögtön mondtuk, hogy ennek az előadásnak itt a helye.

Lévai Balázs: Balázs, mesélj erről az összenézésről. Milyen volt?

Perényi Balázs: Egy általam nagyon tisztelt emberrel beszélgettem erről az előadásról, aki nagyon nem szerette, én meg nagyon szerettem. Mondatokat mondtunk egymás után. „Szerintem térbe ért költészet, fantasztikus sugallatos képek vannak.” „Blöff parádé.” „Fantasztikusak a színészek és nagyon mély, igaz és egyben markánsan megfogalmazott előadást láttunk.” „Egyenetlen a színészet, ez egy sokkal jobb társulat.” „Mély és alapos értelmezés, végig követhető.” „Felszínes olvasat.” Ezek után elgondolkodtam azon, hogyan lehetne érvelni, mert értékállításokat tettünk. Egy valamivel lehet érvelni az előadás mellett: nem léha munka. Vezessük végig a motívumokat, hogy vannak például a táviratok Párizsból? Hogy vannak végigvezetve a kapcsolatok? Szerintem az biztos, hogy ez egy nagyon alapos munka. Nagyon költői színház, amely nem a megmutatott lélektani történésekkel mesél csak, hanem a tér érzéki hatásával, a zenével, a hangulatokkal, a fénnyel, a filmmel, az üres székkel. Ez egy nagyon tehetséges munka. Mintha vitte volna magával a társulatot. Elhitték, hogy az a másféle gondolat, amit te megfogalmazol, érvényes lehet Csehovnál.

Lévai Balázs: Vitt titeket magatokkal?

Pálffy Tibor: Nálunk Szentgyörgyön húsz éve következetes színházi nyelvkeresés zajlik. Nagyon örvendtem ennek a találkozásnak Sardarral, mert ezt a nyelvkeresést nem törte meg, sőt új, mai fiatal lendülettel töltötte fel. Nagyon megfelelő időben, a megfelelő helyen történt ez a találkozás.

Lévai Balázs: Van-e valakinek kérdése, hozzászólása?

Egy néző: Valahogy úgy érzékeltem két alakításban, hogy kisüvített belőle a nagy októberi szocialista forradalom előjelzése. Rá szeretnék kérdezni Nagy Alfréd simléderes sapkájára, és arra, hogy az véletlen volt e? Valamint Pálffynak egy nagyon ijesztő megmozdulására, amikor valami olyasmit mondott a zsűri előtt, hogy majd meglátjátok. Ebben mi volt?

Sardar Tagirovsky: Csehov egy jós volt, egy zseni, aki értette az emberi működést, és a pillanatnyi helyzetet abban a világban, amiben élt, illetve az addigi történelemben. Értette annyira a működést, hogy tudta, sinus hullámok szerint halad és meg is ismétlődik az új variánsokkal együtt. A helyzet az, hogy ez matematikailag is leképezhető illetve költőileg is megjósolható. Jelentkezik az arisztokrata világ, ami szép lassan kihal. Még Chaplin filmjeiben is látni lehet. Jelentkezik a kapitalista értékrend, ami most már ideológiává vált, illetve a forradalom szele, a vágyott testvériség megérzése. Ezek a világok folyamatosan kommunikálnak egymással, hogy végül melyik marad föntebb. Amit mond Trofimov Lopahinről, hogy a természet anyagcseréjében is úgy van, hogy kellenek ragadozók, ahhoz hogy ez az egész működjön, és Lopahin a ragadozó gyakorlatilag. Ahhoz, hogy ideáig eljussunk, szükségünk volt ideológiákra is. Szükségünk volt a 20. század mentén történő két ideológiára, hogy eljussunk addig, hogy ragadozók legyünk a korban. Elfeledkezünk arról a magról, amit Csehov üzent, azaz: vajon fognak-e gondolni ránk 150-200 év múlva? Az a helyzet, hogy nem. Csehov feltette a kérdést, és a mi korunk elég cinikus és intelligens ahhoz, hogy leszarja. Ez a fájdalom kell, hogy működtesse.

Sándor L. István: Van néhány színházi közhely, az egyik ilyen, hogy a rendezők a Sirállyal szokták kezdeni, és a Cseresznyéskerttel zárni a pályájukat. Miért pont ez az első darabod?

Sardar Tagirovsky: Én Sirály vagyok. De azért ezt választottam, mert a nagymamámnak volt egy almáskertje. Nagyon gyakran felmásztam a fára és néztem a felnőtteket. Nagyon izgalmas volt számomra, hogy soha nem látták, hogy ott vagyok. Az a gondolat merült fel bennem, hogy hátha én is elsétálhatok ezek alatt a fák alatt.

Egy néző: Amikor a második felvonás elején rádöbbentem, hogy nem fogok tudni visszaülni a helyemre, egy kisebbfajta megrázkódtatás volt, és segített megérteni, hogy bár én csak a 6. sor közepére nem mehettem vissza, a szereplőknek az otthonukat és az életüket kellett hátrahagyni. Szándékolt mondanivaló volt, vagy csak bennem támadt ez az érzet?

Sardar Tagirovsky: Szándék volt.

Egy néző: Nem volt szó róla, de nekem az is nagyon feltűnt, ami a szünetben történt. Ez hagyomány? Van olyan színház, ahol ezt csinálják?

Beczásy Áron: Ascher Tamásnál is volt ilyen.

Lévai Balázs: Nem is mondtuk a kedvenc témánkat István. A visszatérő motívumok. Itt a forgalmista. A Szigorúan ellenőrzött vonatok után, itt is visszajött a vasút téma. A válogatók elképesztően sokrétűen szőtték össze a motívumokat.

Lőkös Ildikó: Akik ott álltak, mint cselédek. Csomós Tündit ismerem, ő is dramaturg. Még így is be volt vonva az egész színház. Valamint találtam egy iszonyú jó trailert az előadásról, amit érdemes megnézni.

Sándor L. István: Szerintem rosszul fogjuk fel ezt a Cseresznyéskert – Meggyeskert témát. Szerintem nem a nevekből, hanem az éghajlatból kellene kiindulni. Mi mikor nyílik és virágzik.

Lőkös Ildikó: Szerintem annyira más. Ha meghallod, hogy ’meggyes’, más érzés önt el.

Sándor L. István: Nem, szerintem az a kérdés, hogy éghajlatilag mikor van veszélyben az a kert.

Sardar Tagirovsky: Hogy mondja Jepihodov pontosan az elején?

Derzsi Dezső: „A cseresznye elnyílt, a meggy még mindig ágon áll.”

Sardar Tagirovsky: A meggy virága fehér. Számomra az is izgalmas, hogy a makett asztalon a fának a virágai popcornból vannak.

Lévai Balázs: Köszönjük szépen a figyelmet.

A beszélgetés szövegét a POSzT munkatársai bocsátották rendelkezésünkre.