"Semmit sem szeretek feladni"- Interjú Nádasi Veronikával

Június 12-én a Miskolci Operafesztiválon tartották az ősbemutatóját Fekete Gyula Egy anya története című operájának, melyben Nádasi Veronika az Éj szerepében mutatkozott be, néhány nap múlva a művésznő újabb premierre készül, a Fame bemutatójára az Operettszínházban.

Június 26-án illetve 27-én mutatja be a Budapesti Operettszínház a világhírű amerikai musical, a FAME  - A Hírnév ára magyar változatát, amiben Miss Shermant, a művészeti iskola szigorú igazgatónőjét Nádasi Veronika alakítja. A művésznővel az állandó küzdésről, a pedagógusok felelősségéről, az örök Mabel-ségről Spilák Klára beszélgetett.

- Egyszerre két darabban próbáltál, ráadásul két különböző műfajban, az egyik opera a másik musical. Hogy bírtad szellemileg, fizikailag?

Nádasi Veronika: Az az igazság, hogy nem áll olyan távol egymástól a két dolog, mert annak ellenére, hogy az Egy anya története egy modern, kortárs opera, a szerző kifejezett kérése volt, hogy musicalesen énekeljek. Maga a mű is, a szerepem pedig kifejezetten nagyon dallamos, helyenként szinte popos, könnyűzenei hangzású, fantasztikus muzsika. Fekete Gyula eleve egy kevésbé klasszikus operát írt, és amikor az egyik próbán megmutattam neki, hogy el lehetne ezt musicales stílusban is énekelni, annyira megtetszett neki, hogy azt kérte, maradjon ilyen, amivel Zsótér Sanyi is egyet értett. Mindketten és a koreográfus Ladányi Andrea is azt szeretette volna, hogy minél inkább magunkat adjuk. Így aztán zeneileg sokszínű lett az előadás, mindannyian egy picit másként énekelünk, másfajta stílust képviselünk. Szerintem ez nagyon jót tesz a darabnak. Ennek ellenére persze rettentően nehéz a feladat és komoly kihívást jelent, mert technikailag olyan íveket, dallamokat és magasságokat kell énekelni, ami operai hangfekvésre íródott és nagyon nagy hangterjedelmet fog át. Az sem könnyű, hogy mindannyian a darab elejétől a végéig színpadon vagyunk, folyamatosan jelen kell lenni testben, hangban és szellemben, ami iszonyatosan nagy koncentrációt igényel. Ebből a szempontból a Fame-mel szerencsém van, mert kívülről tudom az egészet, dallamokat nem kellett már tanulnom.

- Azt mondod, kívülről tudod a darabot, de annak idején sok évvel ezelőtt egy másik karaktert játszottál. Hogy van az, hogy a mai napig emlékszel mindenre? Ilyen jó a memóriád?

Nádasi Veronika: A színházi memóriám néha már-már kínosan jó. Huszonévvel ezelőtti dolgokra, instrukciókra, hangsúlyokra emlékszem. A Fame ráadásul egy kicsit emblematikus darab is számomra. A Thália színházi ősbemutatón még hátul ugráltam a karban, aztán a Piccolo Színházban ahol Mabel-t játszottam, ott ültem az összes próbán. Egy alkalommal be kellett ugranom Serenának. Fél órával az előadás kezdete előtte néztem át a szöveget és a dalokat. Nagyon nagy élmény volt. Kiderült, hogy az a sok-sok mondat, amit az ember hall, megmarad. Én az a típus vagyok, aki tényleg figyel. Szerintem a mai világban ez nem igazán jellemző, pedig borzasztóan fontos lenne. Talán ezért ragad meg bennem olyan sok minden.

- Most Miss Shermant, az egyik tanárt alakítod. Milyen érzés, hogy már nem te vagy Mabel?

Nádasi Veronika: Az a vicces, hogy én örökre Mabel maradok. Ő ugyanis táncos, aki nagyon szeret enni, és emiatt állandóan a súlyával van baj. Én is folyamatos küzdelmet vívok a testemmel, az alkatommal. Arról nem is beszélve, hogy az a dal, amit ő énekel, egy gospel, ami stílusában nagyon közel áll hozzám, mindig bennem lesz. Miss Sherman az énem egy másik oldalát képviseli. Én is tanítok, ami nagyon fontos számomra. Ilyen értelemben tehát az életemnek ezzel a részével találkozik. Az, hogy most megkaptam ezt a szerepet, mindenképpen egyfajta számadásra késztetett. Érdekes helyzet, amikor egy darabban egy diákot alakítasz, évekkel később pedig tanárként számítanak rád ugyanabban a műben. Ez nyilván egyfajta generációs ugrásnak számít, és tudomásul kell vennem, hogy bennem már másként gondolkodnak. Másrészt nagyon jó visszaigazolása annak, amiben mélyen hiszek, hogy ezt a szakmát csak úgy érdemes csinálni, ha az ember hosszútávra tervez. A Fame, amivel a pályám indult, 2015-ben a folytonosságot jelenti számomra, azt, hogy még mindig itt vagyok. Ez óriási dolog, amit meg kell becsülni.

- A darab egy nagyon lényeges kérdést feszeget. Elegendő-e a kirobbanó tehetség vagy szükség van mellette egyfajta alapműveltségre is? Ez az alapkonfliktus Miss Sherman és a tánctanárnő, Miss Bell figurája között. Mit gondol erről Miss Sherman, és mit gondolsz Te?

Nádasi Veronika: Szerencsére nagyon rímel a mondanivalónk, mert én is azt gondolom, hogy egy színésznek nem elég a tehetség, lényeges a szakmai tudás is, amit el kell sajátítani. Hiába tehetséges valaki és ösztönösen ráérez egy csomó dologra, igenis szüksége van egyfajta rálátásra, színházi gondolkodásmódra ahhoz, hogy bonyolult szerepeket is meg tudjon formálni. Fontos, hogy lásson összefüggéseket, rájöjjön bizonyos megoldó kulcsokra. És persze elengedhetetlen a szorgalom. A pedagógusnak azt a vékony mezsgyét látnia és éreznie kell, hogy ki az, aki igazán tehetséges, de annyira lusta, hogy el fog kallódni, mert nem tudni változtatni ezen és ki az, akit egyszerűen csak rugdosni kell és végül eredményes lehet. Úgy érzem, eddigi munkám során nagyon nagy baklövést nem követtem el. Miss Shermanben egy kicsit ennek az érzékenységnek a hiányát látom, és azt gondolom, ez az ő igazi drámája. És van még egy nagyon lényeges dolog a személyével kapcsolatban, ő nem művészet, hanem irodalom- és angoltanár. Itt bejön az az érdekes kérdés, hogy megértheti-e egy civil a művészek gondolkodásmódját. A két tanárnő vitájának ez a legizgalmasabb pontja, mindkettő erőteljesen képviseli a maga igazságát, és a saját nézőpontjából mindegyiknek igaza van.  

- Pedagógusként te meg tudtad őrizni a nyitottságodat, mindenkire másként figyelsz, és mindenkivel a saját képességei szerint foglalkozol?

Nádasi Veronika: Igyekszem ezt a fajta nyitottságot megőrizni. Nincs két egyforma ember, így nem is tudsz két egyforma instrukciót adni. Minden egyes alkalommal meg kell találni mindenkihez a megfelelő nyelvet. Sajnos bizonyos szempontból ez is taposómalom, az idő, az emberek mennyisége sokszor rossz irányba befolyásolja a munka minőségét. Rendkívül lényeges elvemnek tartom, hogy merjünk egyediek lenni, ne akarjunk beilleszkedni és beállni a sorba. Nem a lázadásra gondolok, hanem arra, hogy ismerjük meg magunkat és merjünk azok lenni, akik vagyunk. Ez mindig a nehezebb út. Saját magam is ezzel küzdök sokszor. Tanárként törekszem arra is, hogy csak olyan dolgokat kérjek számon a növendékektől, amik az adott életszakaszban és képzettségi szinten elvárhatóak tőlük.

- Miért ajánlanád a Fame-et a nézőknek?

Nádasi Veronika: Egyrészt olyan lényeges és komoly kérdéseket feszeget a hírnévvel, a sikerrel kapcsolatban, amikről már beszéltünk, másrészt rengeteg dolgot egyesít, amiért a musicalt szeretjük: lendületes, dallamos zene, impozáns látványvilág, lenyűgöző koreográfiák és szerethető karakterek Biztos, hogy mindenki megtalálja majd a személyes kedvencét a sokszínű szereposztásban.

- Azt mondod, nagyon fontosnak tartod az alapképzettséget, az alaptudást. Ez volt az oka annak, hogy miután elvégezted a Toldy Mária musicalstúdiót, tanultál a Kőbányai Könnyűzenei Főiskolán, játszottál színházban, mégis felvételiztél a Színművészeti Egyetemre?

Nádasi Veronika Van egy olyan jellemvonásom, hogy semmit sem szeretek feladni. Ezért is mentem el hatodszorra a felvételire…

- … hatodszorra?

Nádasi Veronika: Igen. Hatodszorra is elmentem, mert azt mondtam magamnak, mindent meg akarok tenni érte. Egyébként épp abban az évben éreztem úgy, hogy már nem is akarom annyira. Valószínűleg ez adta azt a fajta lazaságot, ami miatt végül sikeresen felvételiztem. De biztos vagyok benne, ennek akkor és ott kellett megtörténnie. Abba az osztályba kellett járnom, ahhoz az osztályfőnökhöz. Nincsenek véletlenek. Nagyon sokat profitáltam az egyetemen. Azt gondolom, megvan az előnye annak is, ha valaki idősebben kerül be, mint én, mert már érettebben tud ránézni a dolgokra. Én imádok tanulni. Ez is benne volt abban, hogy nem adtam fel. Ebben a szakmában az a csodálatos, ami egyben borzasztó teher is, hogy folyamatosan meg kell újulni minden este, minden szerepben.

- Te akkor már sokszorosan bizonyítottál különböző színpadokon. Nem zavart, hogy be kell ülni az iskolapadba és foglalkoztatott előadóból tanulóvá válsz?

Nádasi Veronika: Amikor felvettek, elgondolkodtam azon, vajon tényleg elmenjek-e, hiszen már eltartottam magam, munkám volt, egy pillanatra tényleg kiszúrásnak tűnt. Nagyon nehéz volt mindent a nulláról kezdeni. Mintha mindent kihúztak volna a lábam alól. De egyszer csak történt egy kattanás. Már említettem, mennyire szeretek tanulni, és akkor rájöttem, itt a remek lehetőség, hogy végre saját magammal kezdjek foglalkozni. Bár zeneileg viszonylag magabiztos voltam, mégis rengeteget tanultam, sokkal tudatosabbá váltam. Prózában viszont sehol sem tartottam, és ebben iszonyatosan sokat segített az egyetem. Úgy vélem, az osztályfőnököm, Kerényi Imre valójában prózai osztályként kezelt bennünket, akiknek persze rengeteg zenés órája volt.

- Tehát az egyetemen elsősorban színészileg mélyült el a tudásod.

Nádasi Veronika: Énekileg is stabilizálódott. Azokat a technikai fogásokat, amiket előtte ösztönösen csináltam jól vagy rosszul, megértettem és tudatosan kezdtem használni. Emellett meghatározó találkozásaim is voltak, egyrészt Kővári Judittal, aki nagyon fontos énekmesterem lett, másrészt Igó Évával, aki az Alexander módszerrel ismertetett meg minket. Évi erről a technikáról írta a PhD dolgozatát. Elképesztően izgalmas dolgokat tanultunk tőle. És itt találkoztam Kerényi Miklós Gáborral is, aki egy Miss Saigon vizsgát rendezett nekünk, amiben Kimet játszhattam. Akkor még nem sejtettem, hogy valaha azt a bizalmat is megkapom tőle, hogy a társulatába is felvesz. Ráadásul az ember az egyetemen egy mikrokörnyezetbe kerül, ahol az a feladata, hogy önmagát tanulja: ki ő, mit és hogyan csinál. Bezárt élet valóban, nagyon különbözik a kintitől, de az a nagyon nagy előnye, hogy valóban nincs más dolgod, mint saját magadra fókuszálni. Komoly küzdelmekkel jár, sűrű élettapasztalat, de ezt a fajta koncentráltságot az életben, ahol mindig ezerfelé kell rohanni, nem lehet megteremteni. Ilyen értelemben pótolhatatlan az egyetem.

- Azt mondod, te vagy az örök Mabel. Mikor következett be az a pillanat, amikor elfogadtad saját magadat, hogy ez vagyok én, Nádasi Veronika?

Nádasi Veronika: Soha. (nevet) Ezzel a mai napig küzdök. De azt hiszem, ebben benne van a színpad kegyetlensége is. Szerintem még az is küzd ezzel, akinek nincs alkati problémája, mint nekem. Amikor a színpadon állsz, folyamatosan kiteszed magad annak, hogy megítéljenek, véleményt formáljanak rólad. És azt a legnehezebb elviselni, hogy mindig lesz olyan, aki nem szeret, és akinek nem tetszel. Ha civil foglalkozást űznék, egyáltalán nem zavarna ez a dolog. Bár sikerült jó párszor lefogynom, de alapjában mégiscsak ez az alkatom. Ezt egy idő után el kell tudni fogadni. Az a legfontosabb, hogy az ember saját magával harmóniába tudjon kerülni. Dolgozom rajta.

- Az egyetem után Szolnokon töltöttél egy évet, ezt követően mentél az Operettszínházba. Hogy kerültél ide? Casting útján vagy hívtak?

Nádasi Veronika: Nem tudom neked megmondani, hány castingon voltam itt és hányról rúgtak ki. Ez megint csak az a történet, hogy én nem adom fel, küzdök a végsőkig. Rendszeresen próbálkoztam, eljöttem újra és újra. És akkor egyszer csak nem utasítottak el, hanem azt mondták: szükség van egy olyan karakterre, mint én és lenne magának ez meg ez a feladat. A Rudolf ősbemutatóján Stefániaként debütáltam az Operettszínházban, mellette beálltam a Rómeóba, mint Dajka és A Szépség és a Szörnyetegbe Teamamaként. Imádom a munkám. Csodálatos dolog, amit nagyon meg kell becsülni, hogy ebben a színházban az ember úgy gyakorolhatja a szakmáját, hogy adottak a megfelelő körülmények a tökéletes teljesítményhez: a professzionális zenekar, a fantasztikus ensamble és a kiváló kollégák.

- Időnként más színházakban is fellépsz, most épp a Pinceszínházban dolgozol.  Fontos számodra, hogy miközben van egy biztos pont az életedben, egy bázis, olykor-olykor kalandozz másfelé is?

Nádasi Veronika: Nagyon szeretem és törekszem is ilyen szempontból a biztonságra. Jó egy társulathoz, egy helyhez tartozni. Szeretek bejönni az Operettszínházba és nem csak a kollégák miatt. Jólesik, hogy a portások kedvesek, amikor belépek az ajtón, mindenki a nevemen szólít, olyan érzés, mintha hazajönnék. Ez kell. De lényegesek a külső felkérések is, mert ott új impulzusok érnek, másfajta színházi szemlélettel találkozom, és más emberekkel tudok együtt dolgozni. Ezáltal még többet tanulok, fejlődök. Azt hiszem, ha az ember huzamosabb ideig van egy társulatban, kialakul egy fajta megszokás. Tudjuk, mit várhatunk egymástól, nincsenek meglepetések. Egy új helyzet azonban új megmérettetést jelent. Ismét bizonyítani kell, el kell fogadtatnia az embernek saját magát. Ezek fontos és jó dolgok. És jót tesz az Operettszínházas létezésemnek is, mert mindig feltöltekezve, megújulva térek vissza. Sajnos nem gyakran keresnek meg külsős munkákkal. Sokan nem elég nyitottak és nem jönnek el az Operettszínházba, nem ismernek minket. Van a szakmában egyfajta elutasítás ezzel a műfajjal szemben.

- És azt gondolják, ebben a színházban nincsenek igazi színészi kvalitásokkal rendelkező alkotók…

Nádasi Veronika: De jó, hogy ezt nem én mondtam ki! Igen, és aztán meglepődnek, hogy ez nem így van. Igenis van az a zenés színész, aki tud mit kezdeni azzal, hogy meg kell szólalnia. Reménykedem abban, hogy ezek a külsős munkák is ezt bizonyítják, és egyre többen ismernek meg azok közül is, akik adott esetben a mi színházunkba nem jönnek el. Az Egy anya története is azért nagyon nagy lehetőség, mert azon túl, hogy Zsótér Sándorral és Ladányi Andreával dolgozhatom, ami egészen másfajta nyelvezetet és koncentrációt kíván és mondhatom, fantasztikus munka, ősztől a Zeneakadémián fogjuk játszani az előadást, ahol egy számomra új és más közönség találkozik velem és lát engem színészként, énekesként.

- Az eddigi szerepeid közül melyek azok, amik a legfontosabbak számodra?  

Nádasi Veronika: Elképesztően nagy küzdelem volt, de rettentően fontos és meghatározó szerep az életemben Mrs. Danvers a Rebeccából. Amikor az ember folyamatosan egy-másfél dalt énekel, de azt érzi, képes lenne egy egész estét végigénekelni, boldog, amikor végre kap egy ilyen lehetőséget. A másik az Elfújta a szél, ahol Suellen O’Hara-ként megint csak komoly ívet lehet játszani és énekelni. Csodálatos munka és nagyon a sajátomnak érzem a karaktert. De érzelmileg gyakorlatilag minden szerepem közel ál hozzám: a Dajka a Rómeóból, Zsuzsanna testvér az Abigélből, Teamama A Szépségből. A mai napig boldoggá tesz, hogy bejöhetek és eljátszhatom őket.

- Milyen vágyaid, terveid vannak a közeljövőben?

Nádasi Veronika: Abban a korban vagyok, amikor lassan aktuálissá válik az anyaság. Szeretnék a közeljövőben családot alapítani, babázni. Szakmailag pedig az lenne a legfontosabb, hogy azt tudjam érezni, a helyemen vagyok. Lehet, hogy ez egy hely, lehet, hogy több, de azt hiszem ez a legfontosabb, mert elengedhetetlen szükséges ahhoz, hogy az ember jól érezze magát a bőrében. És van még egy titkos vágyam is. Néhány évvel ezelőtt született meg bennem egy önálló est igénye, így jött létre a Mirage. Az, az akkori állapotomat, helyzetemet tükrözte. Azt érzem, itt az ideje egy újabb estnek. Lezárult egy időszak az életemben, van mondanivalóm, lesz miről énekelni és beszélni.

 Az interjút Spilák Klára készítette