„Bármi megtörténhet” - Interjú Formán Bálinttal és Mátyássy Bencével a Hair-ről

Alig egy hete mutatták be a Belvárosi Színházban a Hairt Mohácsi János rendezésében. A darab egyik főszereplőjét, Claude Bukowskit alakító Formán Bálinttal és Mátyássy Bencével készült interjú.

 

Néhány napja túl vagytok a premieren. Milyen élmény volt először közönség előtt játszani a Hairt? Hogy érzitek, sikerült megszólítani a nézőket, működött az a hatásmechanizmus, amit elképzeltetek a darabhoz?

 

Formán Bálint: Nagy élmény volt a bemutató, nagyon kíváncsiak voltunk, hogyan veszik a nézők. Nem kellett csalódnunk. Szokatlan lehet az első rész hangvétele, érezhető egyfajta meglepettség, nagyon közvetlen a kontaktus a közönséggel, ez az első percekben tetten érhető. Amint le vannak fektetve a játékszabályok, már örömmel „jönnek velünk” a nézők. Ez leginkább az első felvonásra vonatkozik, a második részt hagyományosabbnak mondhatjuk, már amennyire egy Mohácsi-rendezést bármikor is illethetünk ilyen jelzővel.

 

Mátyássy Bence: Nagyot hajráztunk, kemény volt. Az első nyilvános főpróbán lényegében fejest ugrottunk az ismeretlenbe, de ez engem valamiért nagyon felszabadított. És nagyon nagy energiával tolta mindenki. Csapatként tudtunk működni és működünk azóta is. Jó együtt lenni a színpadon. Ebben az előadásban nincs kis és nagy szerep, a csapatmunka a lényeg. Szerintem sikerült megszólítanunk a közönséget, de minden előadás és minden közönség más.

 

6M6C0927

 

Láttátok már egymás alakítását? Tudtok építkezni, inspirálódni abból, amit másként csináltok?

 

MB: Persze. Láttuk egymás alakítását, a próbafolyamat alatt is folyamatosan figyeltük és szerintem ezután is figyelni fogjuk. A szerepet ketten formáljuk, mindent megbeszélünk, de nem kell feltétlenül ugyanazt csinálnunk. Ráadásul nem elég csak Bálintot figyelnem, az egész csapat munkáját néznem kell, legyen az színész, táncos vagy zenész.

 

FB: Ennek praktikus okai is voltak, hiszen ha változás történt a darabban, akkor azt rögtön így elsajátítottuk, de Bencével amúgy is nagyon jó munkakapcsolatot alakítottunk ki, rendszeresen egyeztettünk, kinek milyen új ötlete van, vagy ki mit tart fontosnak, kiemelendőnek a szerepet illetően. Nem akartunk kitolni a másikkal, hogy olyan szövegeket találunk ki, amiket a „másik Claude” nem mondana. Természetesen vannak dolgok, amiket ellestünk egymástól, de ez nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy ugyanolyan a szerep megformálása. Egy bizonyos ponton túl már teljesen az ember sajátja lesz a szerep, a színész saját testéből-lelkéből kell építkeznie, ettől lesz hiteles, eredeti, és személyes. Enélkül nincs értelme csinálni.

 

Elég nagy létszámú a csapat és többnyire mindenki egyszerre van színpadon. Nem okozott nehézségeket a zsúfoltság?

 

FB: A nézőtér első sora ki lett véve, afölé nyúlik a meghosszabbított színpad. A trükközéssel nyertünk egy kis plusz teret, így ha egyszerre is vagyunk fent és mindannyian táncolunk, jó széles mozdulatokkal, még úgy is elférünk. Inkább a nézőtér elhelyezkedése, a színpad különös, szabálytalan formája, szélesre nyitottsága a szokatlan.

 

Meséljetek arról, hogyan ágyazódik be a karakteretek, Claude az újraértelmezett Hair-történetbe?

 

MB: Tulajdonképpen a vele történteket követi a mi előadásunk, ezt megőrzi a filmből és az eredeti Broadway-előadásból. ”Elvileg valahol rólam szól ez a darab”- mondja Claude. Az eredeti szál lett kibővítve az ő különféle viszonyaival. Egy egyszerű srác New Yorkból, akit különböző hatások érnek a világban, ő meg csak sodródik a történésekkel, végül elviszik Vietnamba és meghal.

 

FB: Fontos, hogy a filmmel ellentétben nem egy vidéki kisvárosból jövő, mit sem sejtő fiúról van szó. Egy egyetemista fiatal, aki a hippi-közösséghez hasonlóan nagyon is tisztában van azzal, miről szól a vietnami háború: csupán ürügy, értelmetlen vérfürdő, nem egy jó célt szolgáló harc – ha egyáltalán létezik ilyen. Bizonyos szempontból az ő szála a legjobban követhető, ezért lett kiemelve és körbeágyazva néhány jelenettel és sok zenével.

 

Tudtatok-e a Clauddal megtörténtekhez saját, konkrét élethelyzeteitekből meríteni? Mi volt rátok leginkább hatással?

 

MB: Engem – szerencsére – soha nem soroztak be és vittek el háborúba. Remélem, soha nem is fognak. A darabban szereplő fiatalok is elképzelhetetlennek tartják, hogy velük is megtörténjen. Aztán Claude egyszer csak Vietnamban találja magát a „TET- Offenzíva kellős közepén”. Elszakítva a szeretteitől, családjától. Minden idegen körülötte és lépten-nyomon halálba ütközik. Ilyen opciókkal a végkifejlet sem lehet kérdés. Ezt az élethelyzetet eljátszani hálás színészi feladat.

 

FB: Most éppen egy olyan időszakot élünk, amikor nem kell háborúban meghalnunk, de azért a levegőben mégiscsak ott van, hogy bármi megtörténhet. Ha egy kicsit körülnézünk, láthatjuk, mi folyik tőlünk néhányszáz kilométerre keletre. Velünk egy nyelvet beszélő fiatal emberek egyszer csak ott találják magukat egyébként egy hasonló szituációban, mint amilyenben Claude-ék. Valószínűleg ők lesznek a „tényleges veszteség”, hogy ezzel a darabból vett fordulattal éljek. Minden kiszámíthatatlan… és bár mi most biztonságban vagyunk, nem árt néha emlékeztetnünk magunkat arra, hogy Claude és a többiek még Amerikában sem gondoltak sokáig arra, hogy értelmetlen dolgok miatt kell nagyon korán és hirtelen meghalniuk.

 

Lehet, hogy naiv kérdés egy hosszú próbafolyamat után, de van még kedvenc dalotok?

 

FB: Persze! A végén van egy nagyon szép szám, a Micsoda remekmű az ember.  Korábban nem is ismertem, de nagyon megszerettem.

MB: Még kiskoromban láttam a filmet, ami nagy hatással volt  rám és sokszor hallgattam a zenéjét is, mondhatjuk, hogy azóta is elkísér. Nekem az Ain't get no-blokk a kedvencem, elég hosszú, 7-8 perc, de már húsz éve imádom. És a Frank Mills.

 

Gyakran hallani színészektől egy-egy darab kapcsán, hogy minden próbafolyamat, minden új előadás születése formál rajtuk, tanulnak belőle magukról, a világról. Nektek ilyen szempontból mit adott a Hair?

 

 

MB: Ez így van. Volt már részem olyan próbafolyamatban, ahol sok pozitívummal lettem gazdagabb, de olyanban is, ahol negatív élmények értek – de ezek is rávilágítottak valamire, ha másra nem, hát arra, hogy soha többé ne csináljak ilyet, vagy egyáltalán ráismertem, hogy ez nekem nem jó és menekülnöm kell. Közhely, de ha elkezdesz egy darabot, minden a nulláról indul. Nulláról kell megismerned az egészet és nulláról kell elkezdened felépíteni, ez a pálya az állandó tanulási folyamatról szól. A Hair esetében például magáról a korról tudtam meg többet. Olyan emberekkel találkoztam, akiket eddig nem ismertem, ami szintén új tapasztalatokat jelentett. Nagyon sok fiatal dolgozik itt most együtt; azt érzem, az előadásnak is az lehet majd az ereje, hogy hasonló energiák mozognak a színpadon. A vele való munka még így, a premier után is nagyon intenzív és élő.

 

Meddig marad az?

 

FB: Egy előadás ideális esetben, ha tíz éven keresztül játsszák is, minden este élő lesz és megújul. El tudom képzelni, hogy a Hairrel is lesz még munka, már csak azért is, mert most zsinórban játsszuk a premier után nyáron, ősztől viszont visszaköltözünk a Belvárosiba, ekkor pedig lehetnek felújító próbák kisebb változtatásokkal. Mi magunk, a színészek is fogjuk belülről alakítani, nem kell ehhez feltétlenül a rendezői szándék. Nyilván önmagunktól nem veszünk ki jeleneteket, de ahhoz, hogy változzon, elég a csapat ráérzése is.

 

MB: A darab dupla szereposztással megy majd, emiatt is folyamatosan változik, kivel hogyan játszunk. Ez izgalmasabbá teszi, megőrzi a frissességet és a dinamikát. Ráadásul az is egy létező dolog, hogy ha már fix is az előadás, János néha akkor is csavar rajta valamit, például bejön kezdés előtt és odasúgja, hogy ezt és ezt mondjad, ne azt, amit eddig. Egy ilyen közbeszúrás eléggé ébren tartja a színészt, így nem lehet belesüppedni a rutinba.

 

Szerintetek jó ma Magyarországon fiatal színésznek lenni?

 

FB: Színésznek lenni jó, fiatalnak lenni is jó, ebből már olyan eget rengetően szar dolog nem sülhet ki. Ha azt akarod hallani, hogy nem, ne tőlünk kérdezd. Nagyon sokan mondanák és joggal, de mi szerencsések vagyunk, dolgozhatunk, van munkánk. Nem a hurrá-optimizmus szól most belőlem, nem is azt akarom mondani, hogy minden totálisan rendben van, sőt, de ez a „nem” annak a szájából hiteles, aki tényleg rossz körülmények között, kilátástalanságban él vagy arra számíthat. Én a színház helyzeténél sokkal aggasztóbbnak látom például a film, a szinkron helyzetét. Ezeken a területeken a színészek ázsiója valahogy annyira meredeken zuhan lefelé, hogy az egészen döbbenetes.

 

MB: Persze, ma Magyarországon nincsenek könnyű helyzetben a fiatal színészek, de a pályakezdő orvosoknak, tanároknak stb. sokkal nehezebb. Én sem panaszkodhatok, mert az egyetem óta folyamatosan tudok dolgozni. De például pont a Hair esetében huszonvalahány fiatal ugrál a színpadon. Van lehetőségük dolgozni. Tehát a kérdésre válaszolva, az Orlai Produkciónál például jó fiatal színésznek lenni. Tibor jó arc, nyitott az új törekvésekre és figyeli is azokat. Tisztelem azért, amit bevállal. Az ő és Mohácsi érdeme, hogy a Hair létrejöhetett.

 

Mint fiatal, foglalkoztatott, sikeres színészek, mit tanácsolnátok az egyetemről frissen kikerülő pályakezdőknek: hogyan érvényesüljenek a szakmában, hogyan építsék a karrierjüket?

 

FB: Az önmenedzselés jó szó lehet, de könnyen átcsaphat önreklámozásba, amit én nem tudok hova tenni és borzasztóan irritál is. Fontos még a nyitottság. Ebben a szakmában, pláne az elején nem jön be az a mentalitás, hogy ez a bácsi nem szimpatikus, nem beszélgetek vele. Egy bizonyos szint fölött ki kell próbálni mindent – egyrészt ki tudja, mi sül ki belőle, másrészt az új emberek, új helyzetek megismerése, megtapasztalása szellemileg is frissít. Ja, és sportoljanak! De tényleg. A mozgás az általam megismert dolgok közül az egyetlen, ami bizonyíthatóan és megbízhatóan jó hatással van az emberre. Ráadásul ingyen van, akkor csinálhatjuk, amikor akarjuk, és nincs mellékhatás…

 

MB: Szerintem a legfontosabbak az elhagyhatatlan szakmai alapok. Olyan egyszerű dolgokra gondolok, mint például a beszéd, az ének, a mozgás. Az embernek mindig képeznie kell magát. Ameddig tud, maradjon meg a fiatalos pezsgés, a hév, azt viszont sosem szabad elfelejteni, hogy ezt a szakmát csak a nagy öregektől lehet megtanulni. Ismerek olyan idősebb színészkollégákat, akik akár 80 fölött is megmaradtak fiatalosnak, nyitottnak, emiatt is érdemes rájuk odafigyelni. A kezdő színészeket egyébként számtalan hatás, körülmény képes nagyon erősen befolyásolni, főleg azokat, akiknek nincs meg a kellő önismeretük, az önmagukba vetett hitük, bizonyosságuk – legyen az egy rossz első szerepélmény vagy főiskolai kudarc, ami nemcsak hogy az egész pályáján kísérti, de akár szét is tudja rombolni a karrierjét. Ha nincs sikerélményük vagy egy tanár rosszul bánik velük, nagyon csúnyán félrecsúszhat az életük. És mivel borzasztóan szubjektív és esetleges ez a szakma, olyan is előfordulhat, hogy valaki a főiskolán semmit nem mutat magából, elkönyvelik, leírják, húsz év múlva pedig egyszer csak robban. Ezen a pályán bárki tévedhet és csinálhat olyat, amit még soha senki.

 

Szerző: Dömötör Nikolett

 

 

süti beállítások módosítása