Simor Katalin újságíró művészcsaládba született. Édesanyja, Tikos Sári évtizedeken át volt a Csokonai Színház színésznője; édesapja, Simor Ottó is évekig játszott a debreceni teátrumban. Az újságíró a közelmúltban könyvet írt szüleiről, a színészházaspárról A játék emléke címmel.
A cím Szakonyi Károly gondolatait idézi: „Amint legördült a függöny, vagy kialszanak a fények, a színész játéka már csak emlék. Közeli emlék ugyan, de többé mégsem látható; eltűnik a kép, a hang, a gesztus; a mű, amit az emberi testtel, mint egyetlen eszközével létrehoz a színművész, elillan. A hatása persze nem… a játék emléke megmarad.” Ugyanakkor ez a múlhatatlan emlék nemcsak a színpadi játéké, hanem a gyerekkoré is, hiszen akkor szűnünk meg végérvényesen gyermeknek lenni, amikor szüleink eltávoznak az élők sorából. R. Simor Katalin a szülőkhöz kötődő gyermek-létből kilépve írta meg a játék-évek mementóját. (Nemzeti Művelődési Intézet / Recenzió egy színészkönyv elé)
A Naplónak adott interjújában azt mondta, édesapja minden kritikát, újságcikket megőrzött, annak ellenére, hogy bohém és bizonyos értelemben öntörvényű ember volt. Tikos Sári viszont esetlegesen tette el a dolgait.
"Ez volt az én gyászmunkám" - fogalmazott a kötet kapcsán Simor Katalin újságíró, népművelő, aki a saját emlékeit is lejegyezte, azt, ahogy gyerekként látta szüleit, az otthonaikat, a családi életüket, a nyaralásaikat, a barátaikat, de nagyobb részt a meglévő dokumentumokra, fényképekre, nyilatkozatokra, kritikákra, cikkekre támaszkodott.
A dokumentumokból, emlékezésekből képet kapunk a Csokonai Színház egy korszakáról is. "Természetesen elsősorban a szüleimre koncentráltam, de nem szakítottam ki őket a háttérből, az akkori színházi élet színes forgatagából. Szerepelnek a könyvben mások, olyanok is, akik már nincsenek az élők között, de az életük valami módon kapcsolódik a szüleiméhez. Hiszen nemcsak saját fényképeiket és a róluk szóló cikkeket rakták el, - a színpadon partnerek egyébként nagyon ritkán voltak - hanem megőrizték az összes színházi műsorfüzetet azokból az évadokból. Nyilván ebben a könyvben nincs benne minden, nem is lehet. Például nem tudtam hova illeszteni, hogy micsoda színházi fesztiválokat rendeztek Debrecenben az 1970-es, 1980-as években. Most egy kicsit hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a színházi kultúra csak nemrég kezdődött a városban, holott az említett évtizedekben nagyon élénk, országos színvonalú színházi élet pezsgett itt. Öröm nézni milyen darabok futottak, milyen színes, változatos volt a repertoár" - fejtette ki Simor Katalin, aki saját bevallása szerint mindig készült arra, hogy megírja a könyvet.
"Maga az írásos anyag az édesapám halála után nagyon gyorsan elkészült, minthogy nemcsak az én írásaim kerültek a könyvbe, hanem közelálló pályatársak emlékezései, sőt még a halotti beszédek is, amelyek elhangzottak a ravataloknál. Ehhez egyszerű volt hozzáírni azokat a gondolatokat, amelyekkel én ki tudtam egészíteni a pályaképeket. A legnehezebb feladat volt a levéltárban, a színház fotótárában a fotókat összeszedni, illetve a képeket azonosítani, s aztán eldönteni, hogy mi jöjjön, mi nem. A készülődés öröm volt mindaddig, amíg azt nem mondtam, hogy kész. Amikor ezt kimondtam, elkezdett nyomasztani a felelősség súlya. Onnantól egy kis szorongás támadt bennem, hogy vajon benne van-e mindaz, aminek benne kell lennie és aki majd olvassa, azt éli-e át, amit én átéltem? Visszakapja-e azt a képet, amit kialakított szüleimről?" - mesélte Simor Katalin a Naplónak.
Forrás: Napló, Színház.hu
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.