Für Anikót a Szabadföld kérdezte. Lapszemle.
A kérdésre, tudja-e, hogy nagyjából hányszor lépett eddig színpadra, a színésznő úgy felelt: “Fogalmam sincs, de biztosan sok ezerszer. Pályakezdőként sokszor minden áldott este játszottam, és volt két nap, amikor négy előadásom volt. Olyan voltam, mint egy megfeszített íj. Vagy azt is mondhatnám, hogy a kerület áramellátását rám lehetett volna kapcsolni, aztán a felgyorsult állapot után összecsuklottam a fáradtságtól. Manapság is mondogatjuk a kollégáimmal, hogy gyakran a színház nem is a második, hanem az első otthonunk”.
Fotó: Szabolcs László / hír24
A felvetésre, miszerint nem is színésznőnek készült, Für Anikó elmondta: “Voltak „baljós előjelek”: nagyanyám az Operaház ösztöndíjasa, anyám énektanár és előadóművész, a nagyapám amatőr színjátszó volt. Az Operaház gyermekkórusában töltött évet játéknak tekintettem. Az Iparművészetire nem vettek fel, a harmadik rostán kiestem, de a Dekoratőr Iskolába, ahová csak hatszoros volt a túljelentkezés, bekerültem. Azért akartam iparművész lenni, mert olyat kerestem, ami betölti az életemet, nem maradnak mellette lekötetlen vegyértékek. Dolgoztam is egy évig dekoratőrként, s közben jött a pálfordulás. Keresetkiegészítésként beiratkoztam az éppen indult THÉBA Stúdióba: a szöveges statisztálásokért több pénz is járt. Az ottani tanároktól kaptam a biztatást. Akkoriban irtóztam a nyilvános szerepléstől, de rájöttem, hogy a színpadon jó esetben én csak médium vagyok. Tehát úgy lehet elbújni, hogy közben mégis kitárulkozom. Ellentmondásos és furcsa. Ösztönből fakadó, érzelmi csúcspontokat bejáró állapot, a legerősebb kontrollal. Aztán ha az írott szövegből született karaktert el is hiszik nekem, akkor van értelme annak, amit csinálok”.
Für Anikó arról is szót ejtett, miért járnak ma a nézők színházba: “A megtörtént pillanatokért, a katarzisért, vagyis a zsigeri „aha élményért” jönnek, ez évezredek óta így van, műfajtól függetlenül. Ha ez nincs, akkor nincs értelme a színháznak. Nálunk, az Örkény Színházban a Hamletben is van nevetés, kacagás, a vígjátékokban pedig, például a Képzelt betegben és a Liliomfiban szívszorító mondanivaló. Semmi sem fekete vagy fehér, az élet is inkább fekete-fehér, jing-jangos, tyúklábmintás, kockás, csíkos” – vallotta a színésznő.
A teljes interjút itt érhetik el.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.