Pista bácsi, Tanár Úr, Karcsi - "Színházi családjáról" írt könyvet Léner Péter

Pista bácsi, Tanár Úr, Karcsi című könyvében Egri István, Marton Endre és Kazimir Károly alakját idézi meg Léner Péter. A József Attila Színház egykori igazgatója a 168 Órának mesélt.

A 168 óra cikkéből:

"Tudomásul kell venni: ha egy fillért sem adnak a működésére, az állam még akkor is megnehezítheti egy társadalmi intézmény életét. Ám megkönnyítheti is. Ezért a színigazgatónak muszáj kapcsolódást keresnie az állam képviselőivel és képességei szerint formálnia a kapcsolatot. Kazimir Károly volt ebben a legtehetségesebb, Marton Endre pedig az abszolút antitalentum. Én Kazimirtól tanultam meg, amit ez ügyben lehetett. De inkább a színházban szerettem lenni, mint állami, társadalmi fórumokon" - mesélte Léner Péter.

"A kvalitás akkor kap teret, ha a minőség minden egyéb idea mellett elsőrendű szempont marad. A mi történeteinkben persze lényeges korszak a II. világháború. Egri, Marton, Kazimir esetében fizikumukat éppen úgy meghatározta, mint idegrendszerüket. A vesztes oldalon álltak, de még azon belül is a legvesztesebbek közé soroltattak. Már a háború előtt kitaszították őket. Valójában egyikük sem tudta ez utóbb kiheverni. Én másként éltem meg ezt. Magam is az üldözöttek csoportjához tartoztam, kisfiúként mégis az volt az alapérzésem: anyám mindentől megvéd. Biztonságban tudtam magam. A háború ezért engem nem roncsolt és deformált oly módon, ahogy az sok sorstársammal megtörtént" - emlékezett a Kossuth-díjas rendező.

"Mostani könyvem három másik hőse rendkívül drámaian élte meg színházi pályafutásának lezárulását. Én kevésbé. Irtózom a boldogtalanságtól, a sértettségtől, önmagam sajnáltatásától. Ezért az életemet egy olyan területre emeltem át, amit folytatásként élek meg; ahol jól érzem magam. Írás közben az elmúlt fél évszázad alatt a bennem összegyűlt érzelmek, emlékek, gondolatok, vélemények olyan módon rögzíthetők, ami sokban emlékeztet a színházi munkám természetére, lényegére. És bár mifelénk az ítélkezés általában zsigerien gyors, én az emlékezés kapcsán is igyekszem megértő lenni" - vallja Léner Péter.

A teljes inerjú a 168 órában olvasható.

Fotó: nol.hu

Koltai Tamás a kötetről:

Részlet a Népszabadság cikkéből

"(...) A Pista bácsi, Tanár úr, Karcsi című három színházi arckép mulasztást pótol. De többről van szó, az első pillantásra anekdotaígérvény - egy régi színházi könyv címével szólva: - emlékpróba. Politikai környezetrajz, színházi korrajz és rendezői természetrajz a múlt század második feléből. A három portré modellje: Egri István, Marton Endre és Kazimir Károly. A portréfestő is rendező: Léner Péter.

Vajon milyen közvetlen szándékkal és kinek szól egy ilyen könyv? Nem csak az életutakat legalább részben ismerő (éltesebb) kortársaknak? Hiszen főszereplői közül a két idősebb már harmincöt éve, de a legfiatalabb Kazimir is több mint másfél évtizede nincs köztünk. Ráadásul Egrit kivéve ketten kizárólag rendezők voltak (a kezdő Kazimir rövid ideig működött színészként), hogyan emlékeznének rájuk a mai generációk, amikor a nagy színészekre, Bástira, Mensárosra, Darvasra, Gábor Miklósra, Kálmán Györgyre sem emlékeznek? Egri nem volt "nagy színész", más kérdés, hogy előttem áll, amint a Zrínyi című drámában a török Evlija Cselebit játssza (örökre megjegyeztem ezt a nevet). De hát én mániákus voltam: 1954-ben, tizenkét évesen először lehettem a Vígszínházban (akkori nevén a Néphadsereg Színházában), lenyűgözött az épület, a büfé a pincében, és a mai páholyoknál sokkal jobb fotelsor, amely körbefutott az erkélyen. Szárnyaltam a felhők fölé, mintha repülőn ültem volna - mögöttem az apám. Azt persze nem jegyeztem meg egy év múlva, hogy a Szent Johannát Egri rendezte. Azt már igen, hogy három évvel később ugyanott a Pesti embereket Kazimir. Mesterházi Lajos darabja 1956 utáni politikai publicisztika (is) volt, amellett, hogy formai újítás, afféle erkölcsi és manipulációtól sem mentes közéleti útmutató, oda kellett rá figyelni.

A személyes emlékek háttere olyan élményben részesíti a könyv olvasóját, mint amikor egy sor újdonságot tud meg azokról, akikkel évtizedekig társbérletben élt. De a kívülállókat is érheti érzéki meglepetés, mert számukra Léner azt a történelmi hajóhintát érezteti, amelybe ezt a három embert beültették. A szédületet, amelyet a kilengések okoztak. Nem egyszerre és nem egyformán indultak, de a korszak svungja ugyanoda lökte őket. Föl és le, legföljebb azzal a különbséggel, hogy ők maguk lendítették- e a hintát, vagy meg akarták állítani. (...)"