Elhunyt Ács János

A Magyar Színházi Társaság arról értesítette a Színház.hu-t, hogy 66 éves korában elhunyt az ismert rendező, Ács János.

 Ács János pályájáról röviden:

Tanulmányait a József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, illetve a Színház- és Filmművészeti Főiskolán végezte; utóbbiban 1980-ban diplomázott.

Az 1970-es években Paál Istvánnal a szegedi egyetemi színpad színésze és rendezője volt. 1980-1991 között a kaposvári Csiky Gergely Színház tagja volt. 1991 óta az Arany János Színház rendezője, valamint a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanára. 1994-2001 között az Új Színház főrendezője volt.

Rendezett -többek között- Szolnokon, Zalaegerszegen, az Operaházban, a Rock Színházban és a Katona József Színházban is. 2005 óta a Győri Nemzeti Színház tagja volt.

Színháztörténeti jelentőségű rendezése a kaposvári Marat halála. "Ács János rendezése, bár számos ponton osztozik a kettős beszéd korabeli paradigmatikus színházi nyelvében, radikálisan újat hoz: a Corvin köz fotón való dokumentarista beidézése révén a metaforikus célzás helyett konkrétan szól egy történelmi eseményről, a sza­mizdathoz hasonlóan egyenes beszédet használ" - írta róla a Színház c. lap. A vidéki színházak esetében példátlanul sokszor, több mint százszor játszották. 1982-ben a "BITEF" nemzetközi fesztiválon mind a három kiosztható díjat elnyerte a darabbal. A kaposvári előadásokra buszokkal érkeztek főleg fiatal, egyetemista nézők. A budapesti vendégjátékokon több alkalommal rendőrkordon védte az előadás helyszínét, a jegy után áhítozó nézők rohamától.

Ács János munkáiban sajátosan érzékien ábrázolta elvadult világunkat, ahogyan Shakespeare Othellojában, Lear királyában vagy Katona Bánk bán-jában, Szophoklész Oidipusz királyában, Csehov Sirályában, a Cseresznyéskertben vagy az Egy nagyváros dzsungelében.

Szövegkönyveket, drámákat is írt (Dorian Gray önarcképe, Egy kiállítás képei, Munkásoperett, mennyei híd - ez utóbbit tavaly mutatták be Debrecenben) és színészi feladatokat is vállalt.

A művész 1987-ben Jászai Mari-díjat, 2009-ben Nádasdy Kálmán-díjat kapott.

Ács János temetéséről később intézkednek.

Fotó: Simara László / poszt.hu

Ács Jánosról saját szavaival:

Megunhatatlan: Olyan darab nincs, amit nem lehet megunni. Csak az a kérdés, hogy mikor jön el ez a pillanat. Az biztos, hogy a színészek játéka minden este más, és ez megunhatatlan.

Egy színészről: Törőcsik Mari egy hihetetlenül okos, tehetséges ember. És valóban úgy van, ahogy ő azt mindig el is mondja, hogy a különböző nagy rendezőkkel való munkái miatt, a legkülönbözőbb játékmódokat, próbamódszereket ismeri. Nagyon kreatív színészet az övé. Mind szellemileg, mind fizikailag egészen különleges teljesítményt nyújt. Egy helyzetben azonnal tud mutatni valami értékeset, vagy éppen ellenáll, érvelve vitatkozik. Mint minden nagy színész, nem csak a saját szerepével, de az egész darabbal foglalkozik. 

Kollégák: A díszletettervezővel, Menczel Robival már két és fél évtizede dolgozom együtt. Gyarmati Ágival, aki a ruhákat tervezte, több mint tíz éve. Ezek a munkakapcsolatok nem véletlenül alakulnak ki. Mi egy húron pendülünk. Egy nagy munkánál kevés egy ember. Összedolgozunk, kiegészítjük egymást, így születik a tér, a zene, a jelmezek, a világítás. Az egymást erősítő gondolatokból még a színészekkel való találkozás előtt kialakul a darab világa.

Általában: Általában nagyon ritkán látok olyan darabot, amelyet később meg fogok rendezni. Vagy még ritkábban előfordul az, hogy valamit azért rendezek meg, mert láttam.

Soha: A jutalomjáték valójában egy régi magyar szó, melyet a régi magyar színjátszás hívott életre. Egy színész vagy színésznő búcsúelőadását nevezték jutalomjátéknak, ha egy adott színháztól, bizonyos időre egy másik színházhoz ment játszani. Ez azt jelentette, hogy ő választhatta ki, hogy aznap este mit szeretne játszani, és az övé volt az aznap esti egész bevétel, ez volt a jutalom. (...) A rendezőnek ilyen nincs, soha. 

Kiszámíthatatlan: A magyar színházi élet olyan mértékben változik, rohan, siet, romlik – ha ezt a szót lehet mondani – de inkább változik, hogy nem lehet előre kiszámítani, miként hat egy darab.

Meg kell gondolni: A média hatása, a felgyorsult életvitel nem teszi lehetővé, hogy hosszan végighallgassunk egy monológot. Ráadásul ott a szünet, ahol nem történik semmi – az emberek csak büféznek – 20-20 percig, tehát ez 40 perc anélkül, hogy a darab menne, ez ilyen értelemben halott idő. Nagyon meg kell gondolni, hogy a drámaszöveg mely jelenetei kerülhetnek ténylegesen színpadra.

Harc lesz: A legnagyobb íróknál is meg kell húzni a darabot, nem lehet elvárni, hogy a néző egy öt perces monológot végighallgasson. Ennyit már nem tud filmszerűen maga elé képzelni, hiszen ez már az a generáció, amely a mozgóképes médián nőtt fel. Az a befogadóképesség, hogy amit hallok, azt látom, megszűnt, mert a gyerekek nem a Némo kapitány című könyvet olvassák, és nem ők maguk képzelik el, hogy néz ki Némo kapitány tengeralattjárójának a belső tere, vagy a Nebula nevű szörnyeteg, hanem mindent kész képekben kapnak, és az onnantól kezdve az. A színháznak nagyon nagy feladata lesz az elkövetkező években, hogy ezt kezelje. Kemény harc lesz.

Nem félünk a farkastól: Egyáltalán nem mindegy, hogy a pokol milyen minőségű. A Nem félünk a farkastól azért bonyolultabb és mélyebb, mert nem akar különleges lenni. A Nem félünk a farkastól maga a pokol. A Nem félünk a farkastólban emberek akarnak lenni, szeretni akarnak, és különböző okok miatt gyávák és hazugok, itt egy folyamatban dől el minden, lassan jövünk rá, hogy kik is vagyunk.

Hamlet: Figyeljen, a Hamlet című világsztár darabról az emberek annyit tudnak, hogy egy fiú áll kezében egy koponyával. Ennyit tudnak az emberek a Hamletről, nem Edward Albee-ról, hanem Shakespeare-ről és a Hamletről. Soha nem szabad azt hinni – soha – hogy a nézők valamit is tudnak. Minden rendezőnek azt kell feltételeznie, hogy a nézők nem tudnak semmit. Ezért tehát mindent világosan, precízen, úgy mintha most történne, kell bemutatni. Nem lehet alapozni arra, hogy a néző tudja, ki Hamlet atyja szelleme. Vagy a Nem félünk a farkastólban, hogy az a gyerek van vagy nincs, ami a darab végére kiderül, hogy kitalált. Ezt mind ott kell megoldani, a színpadon.

Boldogtalanok: Ha ránézünk a Boldogtalanok által fölrajzolt képre, eszünkbe jut a nagynénénk, nagybátyánk, nagymamánk, testvérünk és a hozzájuk való viszonyunk. Ha ma nézzük ezt az újságcikk alapján íródott történetet, azt látjuk, hogy a viselkedési minták lényegében nem változtak száz év óta. Az ember lelke nem változik. Ma videó van és repülünk, de egy repülőgép fedélzetén ugyanazokat a szorongásokat hurcoljuk magunkban, mint száz évvel ezelőtt egy postakocsin. Úgy tűnik, hogy amit Vörösmarty megírt Az emberek című versében, hogy az emberfaj sárkányfog-vetemény, nem változott. 

Kritikusok: Nem akarom megbántani a kritikusi kart, de én nem kaptam tőlük soha olyat, amiből tanulhattam volna.

Zenés színház: Számomra a zenés színházhoz való kapcsolódást Ádám Ottó, Nádasdy Kálmán és Petrovics Emil jelentették, akiknek tanítványa voltam. Magam is írtam zenés darabokat, például Dorian Gray címmel egy rockoperát, vagy a Munkásoperett című zenés játékot. Petrovics Emil - aki akkor az operaház főigazgatója volt - kért arra, hogy rendezzem meg A bolygó hollandit, ez volt életem első operarendezése. Bár rendeztem már korábban zenés darabokat, óriási félelmeim voltak, mert megéreztem az operának az egész különleges auráját: annak a rengeteg és sokféle összetevőnek a gigantikus és mágikus hatását, ami fölött hol a karmester, hol az énekes, hol a rendező, hol a műszak, vagy a világítás az isten. Ez rendkívül mély hatást gyakorolt rám, és valóban igaznak tartom azt a közhelyet, hogy az opera a művészetek gyöngyszeme vagy királynője. Ha nem történik meg az a csoda, aminek létre kell jönnie egy operában, az egy avítt műfaj lesz, aminek a történetei bugyuták. De különös körülmények között ez a "valami" felemelkedik és egy valóságos, mai, befogadható, nagy élmény lesz.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Opera: Sokan azt hiszik, hogy ezek a történetek, amelyekben grófok, királynők, öngyilkosok, papnők szerepelnek nagyon különleges helyeken, nagyon messze vannak tőlünk. Ez valóban így van, hiszen a huszadik század első felétől új operákat nagyon ritkán írtak. Az operarendezés tehát egy önmegtermékenyítő műfaj, amit újra és újra rendezni szoktak különböző rendezői koncepciókkal. Az operában az is különleges, hogy nem beszélnek, hiszen azt az ének folyamatossága helyettesíti: egy stilizáció, amit meg kell szoknunk és el kell varázsolódnunk általa. Az operaénekesekben több száz évvel ezelőtt megírt drámák, operák újra fel tudják építeni magukat. Különböző kihalt hangnemekben újra elkezdenek énekelni, megpróbálják újraépíteni azokat a zenei stílusokat, amelyek már "kihunytak". "Az opera egy ősi dolog egy modern miliőben..."Magával a zenei instrumentumokkal való megismerkedés és a zenekar is egy fizikális látványérték: látjuk, hogyan szólal meg egy hangszer, egy énekes, és ezt hogyan próbálja "összevezényelni" a karmester. Ezt manapság nem nagyon látjuk, mert cd-t, mp3-akat, lemezeket hallgatunk, és azt gondoljuk, hogy ezek a hangzatok az éterből jönnek. 

Forrás: Színház.hu, Operaportál, http://ujnautilus.info/, Nemzeti Színház