"Mindent egy lapra tettem fel" – Interjú Szendi Szilvivel

Szendi Szilvi az Operettszínház stúdiójából indult, ma már a társulat meghatározó művésze.

2013-ban mégis úgy döntött, beül az iskolapadba, és megszerzi a hiányzó színészdiplomát. Legközelebb A Csárdáskirálynő Stázijaként  láthatja és hallhatja a közönség augusztus végén, a darab születésének 100. évfordulója alkalmából szervezett turné keretében Baján, abban a városban, ahova, mint mondja, hazatér.

Szendi Szilvi született szubrett. Kiválóan táncol és énekel, remek a humora, de komoly drámai erő is lakozik benne. Minden szerepében lenyűgözi a közönséget, legyen az a Lili bárónő Clarisse-e, az Én és a kisöcsém Vadász Fricije, A kaukázusi krétakör Gruséja vagy A Csárdáskirálynő Stázija. 

- Milyen érzés a Csárdáskirálynővel, ami számodra egy emblematikus előadás, Bajára menni, ahol az ifjúságodat töltötted?

Szendi Szilvi: Hihetetlen boldogság. Nagyon sokat jelent nekem ez a város, ott töltöttem a kamaszkoromat, ott voltam középiskolás. Épp 20 évvel ezelőtt érettségiztem. Zenei általánosban végeztem, de egy kicsit elegem lett a zenéből, ezért reálszakmát szerettem volna választani. Kecelről, ahol laktam, aki jó iskolába akart járni, Kecskemétre vagy Bajára ment. Baján két menő hely volt akkoriban, a III. Béla Gimnázium és a Türr István Közgazdasági és Postaforgalmi Szakközépiskola. Jó voltam matekból és tanultam oroszul, németül, ezért a Türrbe jelentkeztem. Nagyon büszke voltam, hogy felvettek, de eleinte szörnyen magányos voltam. Úgy éreztem magam, mint a falusi kislány - már majdnem - Pesten, annak ellenére, hogy Baja csak 50 kilométerre van tőlünk, az apukám is ott tanult és minden zeg-zúgát ismertem. Aztán persze mindez megváltozott. Tulajdonképpen a Súgó patak mentén nőttem fel. Én oda hazamegyek. És fantasztikus, hogy pont a Csárdáskirálynővel léphetek fel, ami az egyik legfontosabb darab az életemben. Milyen fura, hogy a mű születésének centenáriumát ünnepeljük és ebben nekem is van húsz évem! Majdnem a legelső szerepem Stázi és csodás érzés, hogy egykori tanáraim most láthatnak benne. A bajaiak mellett persze Kecelről is szép számmal jönnek. Egy egész busz szerveződik.

- Jobban fogsz izgulni, mint egy premieren?

Szendi Szilvi: Azért, hogy megismerjem a volt tanáraimat... (nevet) Amikor kiderült, mikor játszom, első dolgom volt, hogy a régi osztályfőnökömmel felvettem a kapcsolatot, aki persze már tudott a dologról, mert mindig mindent pontosan tud rólam, az Operettszínházban is rendszeresen megnéz, de titokban, csak utána értesülök róla, hogy eljött, soha nem fogad el meghívást és ő mondta, hogy már értesítette is a még élő tanáraimat. A 20 éves érettségi találkozót pedig szerintem akkor fogjuk megtartani.

- Hogyan kanyarodott vissza az életed a közgazdaságtantól a zene felé?

Szendi Szilvi:  Egy évet hagytam a sorsnak, hogy kiélje magát rajtam. (nevet) Eleinte a Bereczki kollégiumban laktam, messze a belvárostól, ezért mindenképpen szerettem volna beljebb költözni, a Kenyeres kollégiumba. Mellette van a zeneiskola. Gyakran sétáltam arra, hallottam a kiszűrődő zajokat, és egy idő után úgy éreztem, egy év száraz könyvvitel, számvitel mikro-, makro ökonómia után, mégis csak szükségem van a zenére. Amikor végül másodikban bekerültem a Kenyeresbe, azonnal beiratkoztam a zeneiskolába és elkezdtem énekelni tanulni Vígh Magdi magánének tanárnőnél. Az ő apukája a tanítóképző főiskola professzora volt, tőle tanultam zeneelméletet. Három éven át szinte mindennapom úgy telt, hogy miután kora délután végeztem a Türrben, átsétáltam a zeneiskolába és este a tanítóképző főiskolán fejeztem be. De nem az éneklés volt rám igazán nagy hatással, hanem a zeneelmélet, amibe teljesen beleszerettem, olyannyira, hogy érettségi után szolfézs-karvezető szakra jelentkeztem Szegedre. A felvételim persze nem sikerült, azt mondták, még kicsi vagyok.

- De láttad magad előtt, amint tanítod a gyerekeknek a "dó-ré-mi"-t?

Szendi Szilvi:  Egyáltalán nem. Csak azt láttam, hogy zeneelmélettel foglalkozom, mert olyan fantasztikus mesterem volt, mint Vígh Laci bácsi, aki annyira megszeretette velem az összhangzattant, hogy képes voltam a strandon is összhangzattan példákat oldani. De nem láttam tovább. Meg azt tudtam, hogy végre nem kell a közgazdaságtannal foglalkozni, csak a zenével. Az éneklés eszembe se jutott, mert a vizsgákon soha nem teljesítettem jól, elméletből viszont kitűnő voltam.

- Izgultál?

Szendi Szilvi: Nagyon. De nem attól, hogy néznek, hanem hogy nem vagyok elég jó. A tanárnőm operaénekes volt, hallottam, ahogy ő énekel és hallottam magamat, a kettő pedig egyáltalán nem találkozott. Viszonylag fiatalon felmértem, hogy nem az opera a műfajom. De nem tudtam, mi mást énekelhetnék.

- Hogyan találtál rá a zenés színházra?

Szendi Szilvi: Rögtön a sikertelen felvételi után. Teljesen tanácstalan voltam, mert mindent egy lapra tettem fel. Nagy szomorúan elindultam a nagybátyámhoz Budapestre, hogy kipihenjem a kudarcot. A vonaton találkoztam egy lánnyal, aki arról mesélt, hogy a Fővárosi Operettszínházban - akkor még így hívták - van egy stúdió, ahol ő vendéghallgató volt, de vannak állandó tanulók is. Most végeztek, de mondta, hogy indul a következő évfolyam. Mire a vonat a józsefvárosi pályaudvarra ért, nekem már voltak telefonszámaim, hogy kiket kell felhívni. A nagybátyám várt az állomáson és közöltem vele, hogy azonnal keresnünk kell egy telefonfülkét, mert most rögtön telefonálnom kell. Domonkos Zsuzsával beszéltem, aki azt mondta, menjek be az Operettszínházba, meghallgat. Onnantól beindult ez a történet és azóta is tart. De én egyáltalán nem ismertem operetteket, nem is igen jártunk színházba. Az Operettben csak a Leányvásárt láttam annak idején. Domonkos Zsuzsa elmagyarázta, hogy a felvételi három fordulóból áll, az elsőről ugyan lemaradtam, de megpróbálja elérni, hogy a második rostán megnézzenek. Műdalokat ugye bőven tudtam, népdalokat is, mert volt népdaléneklési verseny múltam, ő pedig megtanított néhány operettet, de azt mondta, táncolnom is kell majd, mert én szubrett alkat vagyok. Azt se tudtam, mi az. Akkor említette Oszvald Marika nevét, akit persze ismertem a televízióból. Behívta hozzám Magócs Ottót és Láng Balázst, ők mutattak néhány lépést, az összes többi ösztönből jött hozzá. A második rosta a Zsebszínházban volt, a harmadik pedig az Operettszínház nagyszínpadán. Szinetár Miklós, az akkori igazgató volt a vizsgaelnök. Felvettek.

- Hány embert vettek fel?

Szendi Szilvi: Voltunk vagy háromszázan és tizenöten kerültünk be. Aztán hozzánk is jöttek vendéghallgatók, így lettünk körülbelül húszan. Mindenkinek volt valami múltja: rádió gyerekkórus, operakórus, színjátszó kör, Földessy Margit színi stúdió. Én meg azt se tudtam, miről beszélnek. Álltam, mint… Akkor voltam igazán a falusi kislány Pesten. Kivettünk egy albérletet a Nyugatinál. De hogy jutok el onnan a színházba? Emlékszem, amikor először mentem villamossal, magabiztosan felszálltam és mentem egy megállót, ahogy kell, aztán a Jászain szálltam le. Teljes káosz. De nagyon akartam. Rengeteg óránk volt, déltől este tízig mindennap bent voltunk. Úgy szöktünk ki előadásokat nézni. Próbáltam magamba szívni azt a lemaradást, amivel indultam. A kottatárból rendszeresen vittem ki kottákat és megtanultam a színházban játszott valamennyi szubrett szerepet magyarul és németül is.

- Milyen érzés volt élőben találkozni azokkal, akiket korábban csak tévében láttál?

Szendi Szilvi: Felfoghatatlan. Félreálltam, amikor valaki jött és messziről nagyokat köszöntem. Németh Marika bejárt hozzánk órákra és mindig azt mondta: "Itt az én kis szubrettem!" Az Operett Presszóban, ahol rendszeresen üldögélt is rendre így fogadott. Stúdiósként sorfalat álltunk a temetésén. Az első darab, amibe bekerültem, a Dobostorta volt, amit Szakcsi Lakatos Béla írt és Horváth Péter rendezett. 17 előadást ért meg. Horváth Péter válogatást tartott az osztályban és kiválasztott három plusz egy lányt. Én voltam a "plusz". Nem értettem, és nagyon bántott, miért én vagyok a "plusz". Kiderült, azért, mert engem hívott szerepre. Folytatódott az álmom, amiből nem is akartam soha felébredni. Rengeteg ismert művész volt az előadásban: Raksányi Gellért, Marik Péter, Lehoczky Zsuzsa, Kalocsai Zsuzsa, Csere Laci, Oszvald Marika, Bozsó József. Nekem csak a harmadik felvonásban volt egy kis szerepem, de a stúdió vezetője, Mikolai Laci bácsi kiengedett a próbákra és ott ültem a nézőtéren végig. Azt éreztem, ez mindennek a teteje. Én innen soha nem megyek el.

- Mi volt az, ami ennyire megfogott?

Szendi Szilvi: Az, hogy azokat az embereket, akiket addig csak a televízióban láttam, és még köszönni is alig mertem nekik a folyosón, láttam dolgozni, énekelni, láttam, hogy ott tanulják meg a táncokat és egyáltalán, ahogy összeáll egy előadás. Hogy ruhapróbára kell mennem, leveszik a méreteimet, saját cipőt készítenek nekem, jön a kalapos, aki leméri a fejemet, hogy a varrodában tűzögetik a ruhámat. Minden. Ahogy valaki megszólalt. Ahogy itt élhettem velük. Teljesen elvarázsolt és lenyűgözött.

- Mikor kezdtél komoly feladatokat kapni?

Szendi Szilvi: Azóta vagyok igazi szubrett, amióta Kerényi Miklós Gábor bizalmaz szavazott nekem. A stúdió elvégzése után szerződtetett az akkori igazgató, Halasi Imre. Akkoriban a Bozsó József -Teremi Trixi és a Vásári Mónika - Bardóczi Attila páros vittek mindent, a fénykorát élte az Oszvald Marika és Csere Laci kettős. Én még nagyon-nagyon fiatal voltam, csak ritkán csúszott be egy-egy szerep, például amikor Xantus Barbara elment szülni, átvettem az egyik szerepét. Amikor KEROt kinevezték, mindenkit minden szerepében megnézett. Nekem azt mondta, határeset vagyok. Castingok lesznek, és akkor majd meglátjuk hogyan tovább. Emlékszem, a második ilyen meghallgatás után épp a Stefánián játszottuk este A Csárdáskirálynőt, és Silló Pisti, az előadás karmestere azzal a hírrel jött, hogy én vagyok a nap felfedezettje. KERO csak rólam beszél és a szíve csücske lettem. Remélem ez azóta sem változott nagyon.

- Gondolkodtál már azon, meddig lehet valaki szubrett?

Szendi Szilvi: Ez egy nagyon nagy kérdés. Első pillanattól kezdve Marikához hasonlítottak. Nyilván azért, mert kicsi és szőke vagyok, mint ő, de közben az én lelki alkatom teljesen más. Borzasztón felnézek rá és csodálom őt. Ösztönös tehetség. Fantasztikus.

- Mi lehet a folytatás?

Szendi Szilvi: Remélem, hogy jön a próza, mert az operett műfajában nincs átmenet. Marika egy intézmény. Nincs hozzáfogható. De az ő pályája nem a tipikus szubrett sors. Ez az út csakis rá jellemző, senki másra. Azt hiszem, KERO tudja, hogy mást is szeretnék.

- A Csárdáskirálynő mellett mik azok az előadások, amik meghatározóak a pályádon?

Szendi Szilvi:  Állomások vannak az életemben. Ilyen a Marica grófnő. Ott szereztem magamnak férjet. (nevet) KEROval érkezett egy stáb, aminek tagja volt Lőcsei Jenő balett igazgató. Egy idő után azt vettem észre, egyre több időt töltök a balett teremben, akkor is, amikor nincs ott dolgom. Nézegettem, hogy táncol Jenő és nagyon tetszett. Minden mozzanatra, minden próbára emlékszem, mert annyira intenzíven éltem meg, hogy miközben a csodálatos, új Operettszínházban egy fantasztikus szerepet próbálok, a legnagyobb művészekkel, még szerelmes is vagyok. Aztán a Lili bárónő, ami 10 éve robog, velem együtt. Azon a szerepen keresztül gátlástalanul kipróbálhattam és megcsináltam bármit. Ha az nincs, akkor semmi nincs. Alapkő a pályámon. Ráadásul az volt az első bemutatóm a szülés után. 10 éve haladok azzal a történettel. Soha nem voltam lekettőzve és nem is játszotta el soha senki azt a szerepet a színházban rajtam kívül. Borzasztóan fontos állomás volt a Menyasszonytánc, elsősorban a klezmer muzsika miatt, az Abigél, mert az az egyetlen musical szerepem, a Koldusopera, ami megint csak másfajta zene, más íz. És természetesen a Kaukázusi krétakör. Őszintén bevallom, lobbiztam azért a szerepért KEROnál. Végül Peller Annával ketten játszottuk Gruse-t. Ez volt Somogyi Szilárd vizsgarendezése, és az osztályfőnöke, Babarczi László velem látta az előadást. Az értékelésében kiemelt és még külön beszélt is velem. Nagy győzelemnek éreztem.

- Mit tudsz a következő évadról?

Szendi Szilvi:  Meglepetésemre és persze nagy örömömre, bekerültem a Denevérbe, amit szeptemberben kezdünk próbálni. Októberben délkelet ázsiai turnéra megyünk egy operett gálával. Miután hazajövök, máris beleesem a következő próbaidőszakba. December 4-én mutatjuk be ugyanis a Sybill-t. Eddig elkerültük egymást Szabó Mátéval. Boldog vagyok, hogy most vele dolgozhatom. Aztán Izraelbe utazunk a Denevérrel, majd jön a szokásos müncheni vendégjáték és talán Kanada. Az évadot a Chicagói hercegnővel fejezem be, amiben újra találkozhatok Béres Attilával. Nagyon várom már.

Forrás: Budapesti Operettszínház