"Szenvedélyében nem öregedett" - Koltai Tamásra emlékezik a Kritikusok Céhe

Életének 73. évében, július 18-án váratlanul elhunyt Koltai Tamás színikritikus, A Kritikusok Céhének tagja. Az alábbi, folyamatosan gyarapodó emlékfalon kollégák emlékeznek Tamásra.

A Kritikusok Céhének oldalát itt érheti el.

A pótolhatatlan veszteség kifejezés a nekrológműfaj legnagyobb közhelye, de most úgy érzem, mindkét szó szerint igaz. 1985 telén ismertem meg, amikor Erki Edit bulit tartott a lakásán az újságíró-iskolás osztályunknak és elhívta őt nekünk mintegy díszvendégnek. Már akkor is úgy gondoltam, hogy ő a legjobb. A legtudósabb, a legjobb tollú és a legbátrabb. Azon a bulin magától értetődően tegeződésre hívott fel mindannyiunkat, újságíró-növendékeket. Soha fölényt, felsőbbrendűséget nem érzett-éreztetett, a legnagyobb természetességgel kezelte egyenrangúnak az embert. Tekintélyelvet nem ismert, liberális volt és szolidáris, főszerkesztőként úgy viselkedett, ahogy kell.
Nem voltunk közelebbi kollegiális vagy privát kapcsolatban. Időnként egymás mellé kerültünk színházban vagy vidéki úton, olyankor beszélgettünk, kellemes partner volt. Legfőképpen olvasói viszonyt ápoltam vele, élveztem a műveltségét, tájékozottságát, a könnyed és elegáns stílusát, a pontosságát, a kíméletlen őszinteségét. A leggyakoribb élményem az volt vele kapcsolatban, hogy megint fején találta a szöget.
Egyszer egy különösen nagyszerű kritikája után – Vidnyánszky Attila debreceni Mesés férfiak szárnyakkaljáról szólt –, vonaton ülve becsuktam az ÉS-t és azon nyomban küldtem neki egy sms-t, hogy most olvastam épp ezt a cikket, elragadtatva, csodálatos. Küldött vissza egy nagyon kedves, szinte meghatott köszönetet. Akkor arra gondoltam, talán gyakrabban kellene tudatnunk a nagyrabecsülésünket azokkal az emberekkel, akiket nagyra becsülünk.

Stuber Andrea naplója.

‘Húsz órája vezetek hazafelé, benzinkút, telefon, fátyolos hang, Tamás nincs többé. Nem. Ezt ne. Mondd, hogy nem igaz. Valahogy tovább, aztán már itthon a részletek, nagyon fáj. És néhány óra múlva a lehiggadás első fázisa, az első számvetés, kit-mit veszítettünk. Hát tessék: ötven év színházi kritikaírás, az 1966-ban, az Egyetemi Színpad két előadásáról írt kritikától a múlt heti ÉS Armel Operafesztivál-kritikájáig és a hétvégi Népszabadság Léner Péter-könyvkritikájáig. Egy élet a színházban, és főleg: a színházért. Szisztematikusan felépített élet: szakmaszeretet, alázat, folyamatos tanulás, nyitottság az újra, a tehetség és tehetségtelenség meglátására, leírására és elemzésére. Tudatos szerepvállalás volt az övé. Tudománytalan kérdésnek nevezte, hogy ’mi a színház?’ – mégis ez foglalkoztatta egy életen át. Mert tudta és vallotta, hogy egy közösség életének meghatározó eleme, hogy tudjunk közös dolgainkról őszintén párbeszédet kezdeni. A színházbajárás, a színházcsinálás ennek a beszélgetésnek, szembenézésnek a terepe; egy demokratikus államszerkezetben erre a fajta beszélgetésre elemi igény van. És az utolsó években egyre kétségbeesettebben látta, hogy a hatalom, a színházat is bekebelezni akaró, mohó hatalom, a politikai akarnokság célul tűzte ki ennek a demokratikus intézménynek a felszámolását, pontosabban saját ideológiája szószékévé alacsonyítását. Tamás küzdött az őszinte hangért, a tiszta beszédért, s ez nem szakmai, hanem etikai kérdés volt számára, így a színházhoz értés egyenesen, szinte észrevétlenül, de elkerülhetetlenül vezette el a markáns közéleti szerepvállaláshoz.

Karsai György Facebook-oldal; MKB Professzori Klub

Ő a cáfolata és igazolása annak a (Kosztolányinak tulajdonított, bár a Kosztolányi-szakértők által sehol fel nem lelt) közhelynek, hogy „a kritikus fiatal”. 73 évesen fiatal és energikus volt, mindig sok dolga, megnézni- és írnivalója akadt. A „kritikus fiatal” azt rejti, hogy az idősödő ember túlságosan megértővé válik, szenvedélye lankad, mindenre tud magyarázatot, felmentést, vagy épp beleun, belekeseredik. Tamás sem testben, sem kritikusi szenvedélyében nem öregedett. Ha bárhol valami érdekesről hallott, hogy két fiatal egy lakásban valami izgalmasat csinált, mindjárt látni akarta. Látni, hogy teljes képe lehessen a magyar színházi életről, és mert minden színházi jóból részesíteni kívánta magát. Sosem fásult bele. De ha valami unalmas, igénytelen, üres, lila, nagyképű volt, vonzó szenvedéllyel és felháborodással tudta mondani és főleg megírni.
Ugyanazzal az izgatottsággal, érdeklődéssel, várakozással és egyre gyarapodó tudással ment színházba, amely várakozásban nem csak a művek iránti vágy, hanem a saját mondatainak láza, magas hőmérséklete, szenvedélye is benne foglaltatott. Kiválóan írt, és lapja szerzőinek íráskészségét szívesen bírálta. Nem égett ki, hanem inkább beleégett – az elmúlt 50 év teljes magyar színháztörténetébe, bármiről volna szó: Kaposvár, Katona, Nemzeti Színházak, alternatívok, Budapest, vidék. Mindez nem létezik Koltai Tamás nélkül.

Tompa Andrea, Élet és Irodalom

Tanult és tudott, sokat és sokat. Mindent olvasott – évekig úgy találkoztunk a szokásos hétvégi bemutatókon, hogy neki a Narancs, nekem az ÉS volt a kezemben –, és ami teljesen ki tudott borítani: mindent meg is jegyzett. Neveket és dátumokat, előadásokat és helyszíneket, és ezeket össze is tudta rakni: komplett, állandóan változó-bővülő rendszer volt a fejében. Minden áldott este, minden egyes színházi előadás után otthon följegyzett a füzetébe néhány mondatot; nem amióta színikritikus, hanem amióta színházba jár. Rendszerezni tudta a tudását, rendes, rendszerető, akkurátus ember volt.
Ugyanazt gondoljuk (gondoltuk) a színházról mint művészetről. Hogy nem holmi dísz az emberiség, a társadalom életén, hanem – klasszikusokon nevelkedtünk – „tükröt tart”, meg „színház az egész…”, ráadásul eo ipso kritikus.
Koltai Tamás színikritikáit legalább huszonöt könyv is őrzi – én mindig úgy gondoltam, hogy a színikritika napi műfaj, szolgáltatás, amely úgy hullik el az idővel, mint a tárgya, maga az előadás. Mégis haszonnal forgatom a köteteit: lyukacsos memóriám megbízható mankóra lel bennük.
Kíváncsiság. Szenvedély. Állhatatosság. Konzervativizmus. Nyitottság. Ahol két (színházi) fedőt összecsaptak, ott felbukkant. Bölcsész volt, de a színház belvilága felől érkezett a kritikusi pályára – a fordítottja sokkal gyakoribb –, és autodidakta módon tanulta a szakmát, mármint a színikritikusit, mert másképp egyelőre nem is lehetséges; épp ezen dolgoztunk mostanában, hogy lehetséges legyen másképp is.

Csáki Judit, Magyar Narancs

Sok kollégám írásait szeretem, sokkal értek egyet, de soha senkinek az írásairól nem gondoltam ennyire sokszor, szinte mindig, hogy pontosan azt mondja, amit én is gondolok. És mindig úgy olvastam őket, hogy titkon reménykedtem, ha sokat elolvasok közülük, pár évtized múlva talán majd én is tudok úgy írni – olyan okosan, gördülékenyen, jó hangnemben, érezhetően támadhatatlanul -, mint ő. Most még nem tudom elhinni, hogy ha el akarom érni ezt a célt, akkor már csak az archívumokat böngészhetem. Soha ne felejtsék el a neved, Koltai Tamás.

Kovács Bálint