"Élhettünk volna gyönyörűen - Egy közösségépítő halála" címmel írt nekrológot Sándor L. István kritikus az Ellenfényben Kovácsné Lapu Mária, a magyar gyerek- és diákszínjátszás kiemelkedő alakjának halálára.
Sándor L. István nekrológja:
Kovácsné Lapu Mária (1954–2015) a színjátszással diák korában került kapcsolatba, előbb kecskeméti középiskolásként, majd szegedi egyetemistaként. Tagja volt a Paál István vezette Szegedi Egyetemi Színpadnak, játszott az egyik leghíresebb előadásukban, a Petőfi-rockban, szerepelt velük többek között Wroclawban, Zágrábban, Belgrádban, Pármában.
Ennek a közösségi színháznak az eszményét vitte tovább, amikor maga is csoportvezető lett. 1976-től Inárcson, a Pesttől 30 kilométerre lévő faluban kezdett magyart és történelmet tanítani. Sokáig azonban nem foglalkozott színjátszással, csak versmondókkal, mert akkoriban „a koszorúslány-ruhás, menyegzős, királyos, papírkoronás színjátszás dívott". Azt, hogy lehet a gyerekekkel másfajta színházat is csinálni, Kaposi László, Gabnai Katalin és Szakall Judit ösztönzése nyomán próbálta ki, és az ő hatásukra vonta be munkájába a drámapedagógia szemléletmódját is.
1988-től indult be az igazi színházi élet Inárcson. Előbb régi versmondókból, majd általános iskolás gyerekekből alakultak csoportok, amelyek száma folyamatosan nőtt. Feldolgoztak meséket, meseregényeket, a tananyagban szereplő klasszikusokat, játszottak versösszeállításokat, majd egyre komolyabb irodalmi anyagokat is beépítettek a munkájukba.
De Lapu Mari számára sosem az irodalmi érték vagy a színházi hatás volt az elsődleges. Mindig az erős közösség jelentette a legfőbb élményt az inárcsi előadásokban. A csoportvezető sosem válogatott a gyerekek között, nem a színházi tehetségeket kereste, mindig mindenkivel dolgozott, akinek kedve volt a színjátszáshoz (ezért szaporodott egyre a csoportok száma). És igazán sosem a színházi, hanem az emberi eredmény volt a fontos. Ez persze nem azt jelenti, hogy Lapu Mari nem csinált volna jó színházat. Inkább azt, hogy az ő előadásai igazán jóvá a bennük megjelenő emberi értékek miatt váltak. Munkájának középpontjában is ez állt: közösségeket formált, amelyek a személyiségfejlődés természetes közegévé váltak. Így minden előadásában benne voltak maguk a gyerekek is, akikkel létrehozta a produkciókat. Azt előadások megformálásához pedig a szegedi egyetemi színpados élményei és a drámapedagógia legfrissebb módszerei szolgáltak alapul.
A 90-es években nagyon sok gyermekszínjátszó előadás (többnyire a legnívósabbak) épített azokra a (Grotowski és a „szegény színház" nyomán meghonosodott) eredményekre, amelyet a 60-as 70-es évek amatőr színjátszói terjesztettek el. Az általában üres térben játszódó előadások csak néhány jelzésszerű tárgyat használtak. Az ilyen típusú produkciók éltető erejét az erőteljes kollektív jelenlét adta, a szereplők mellett mindig nagyon sok háttérfigura, „kórustag" volt jelen. Ők teremtették meg azt a közeget, amelyben a játék zajlott. Ebben a „testtérben" eleve nem teremthetők reális szituációk, így a szereplők játékában is a jelzéses fogalmazásmód vált meghatározóvá.
Folytatás az Ellenfény Online-on.
Lapu Mária a kezdetekről:
(...) 1976-ban jöttünk Inárcsra, mert itt volt két magyar-történelem szakos állás szolgálati lakással. Akkor ez nem tűnt végleges elhatározásnak, hívtak minket vissza Szegedre, környékbeli gimnáziumokba is, de maradtunk, mert jól éreztük magunkat. Inárcson egyszerű emberek laktak, gyerekeik közt sok tehetséges akadt, jó volt velük foglalkozni. Ekkor azonban még nem indítottuk el a színjátszást. A környéken szinte csak a koszorúslány-ruhás, menyegzős, királyos, papírkoronás színjátszás dívott. Meséket adtak elő a gyerekek az iskolában, kolléganők tanították be őket. Ez annyira más volt, mint az Egyetemi Színpad, hogy számomra idegen maradt. A körzetben elterjedt meseszínjátszás nem inspirált minket igazán. Ekkoriban még nem hallottam a drámapedagógiáról. Nem nagyon tudtam sem én, sem Géza, hogyan kell másféle gyerekszínházat vezetni, egyikünknek sem voltak tapasztalatai. Ezért csak versmondással foglalkoztunk a tanítás mellett.
Aztán mindketten elmentünk egy drámapedagógiai továbbképzésre, Kaposi László tartott bemutatót. Abba bele kellett szeretni! Gyerekekkel játszott: földolgoztak egy mesét, egy-egy kiválasztott jelenetet. (Azok alkotják ma a Káva és a Kerekasztal nevű társulatokat, akiket mi annak idején hetedikes, nyolcadikos diákként láttunk.) Ekkor határoztuk el, hogy mi is megpróbálkozunk ezzel, és mindenféle képzettség nélkül belevágtunk. Mindenhonnan „lopkodtunk” egy kicsit, Kaposi Lacitól, Gabnai Katalin tévés sorozatából, Szakall Judittól. Olvastunk, nézelődtünk. Öntevékenyen, önmagunkat művelve kezdtük el csinálni. Már a kezdet kezdetén arattunk vele sikereket, a gyerekek is nagyon szerették. Ezért nem hagytuk abba. Továbbképzéseken, fesztiválokon, szakmai beszélgetéseken rengeteget lehet tanulni. Így kezdődött. (...)
A Lapu Máriával tavaly készült interjú az ofi.hu-n olvasható.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.