Ahogy arról beszámoltunk, 66 éves korában elhunyt Ács János Jászai Mari-díjas, Nádasdy Kálmán-díjas rendező, egyetemi tanár a Győri Nemzeti Színház tagja. A neves rendezőre néhány előadásának felidézésével emlékezik az OSZMI.
Az alábbi videóban Ács János három jelentős előadásából láthatnak részleteket, a harmadik részletben színészként is láthatjuk a rendezőt.
Pályájáról röviden:
Tanulmányait a József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, illetve a Színház- és Filmművészeti Főiskolán végezte, ahol 1980-ban diplomázott. Dolgozott a kaposvári Csiky Gergely Színházban, az Arany János Színházban, az Újszínházban, de tanított is. Színháztörténeti jelentőségű rendezése volt Kaposváron Peter Weiss darabja, a Marat halála. A vidéki színházak esetében példátlanul sokszor, több mint százszor játszották.
Ács Jánost pályatársai is megidézték:
Máté Gábor a VS.hu-n:
(...) A legtehetségesebbként számon tartott rendezőszakos hallgató volt, tudni lehetett róla. Így terjedt el. Rejtélyes volt. Kezdeményezni nála nem lehetett. Ő kezdeményezett. Ha érdekelte valaki, közvetlen volt, ha nem, a nevét se tudta. Élő színészek nevével hadilábon állt. Évekkel később – már Kaposváron – Krum Ádámot következetesen Annának szólította. Jó fizikumú volt, dadogott. Mindig ugyanabban a ruhában volt télen. Feltételezem, egy másikban nyáron. Cigaretta, kialvatlanság, borosta, alkohol. (...)
A teljes cikket itt olvashatja.
Bóta Gábor a Népszavában:
(...) Ő rendezte a magyar színháztörténet egyik legmeghatározóbb produkcióját, a Marat halálát Kaposváron. Ami aztán Belgrádban, a BITEF-en, a világszínházi fesztiválon nemcsak a nagydíjat, hanem két másikat is besepert. Ezt csak mínuszos hírben közölhették az újságok, mert az 1956-os forradalomnak felkavaró módon emléket állító előadás, ami döbbenetes erővel szólt arról a legvidámabbnak nevezett országról, amiben éltünk, a hatalom szempontjából egyáltalán nem volt kívánatos. Csak mire észbe kaptak, hogy mi látható a fővárostól messzi Kaposváron, már ott volt a fesztiváldíj, így kínos lett volna betiltani a produkciót, ami több mint százszor ment egy kisvárosban, amiben se azelőtt, se azóta nem volt erre példa. A húsz-huszonöt perces dübörgő vastaps, a tüntetésszámba menő ováció, és a nézők által a színpadra dobált virágeső természetessé vált. Volt olyan pesti szakmabeli, aki több mint hatvanszor látta a produkciót, a fővárosból buszkaravánok indultak miatta, főleg az egyetemekről, Kaposvárra. Amikor pedig az előadás végén az addigi díszlet hirtelen leomlott, és megjelent a színpadot betöltő hatalmas fotón 56 jelképe, a Corvin-köz, és a kikiáltót játszó Máté Gábor hangosan, csillapíthatatlanul zokogott, többen vele sírtunk. Az ekkoriban fénykorát élő kaposvári színháznak ez volt a csúcsteljesítménye, nehéz is volt utána a folytatás.(...)
Gothár Péter az ÉS-ben:
(...) utak, hosszú, ismétlődő utak, le-fel járunk Pestre. az alig megérkezések gyakorlásával teltek az ún. legszebb évek. mindig éjjel vagy hajnalban volta strapás menés, sötétben. pedig azé lettem művész, hogyne kelljen korán kelnem - és rohantunk vissza Kaposvárra. mert hátha ott, ahol épp nem vagyunk, ott talán jobb, és ezt a pillanatot az M7-es valamelyik végére érve - és azon is túl - esetleg el fogjuk érni. Marat, pl., egyebek. kikerülhetetlenné tetted, hogy a halála szót mégis leírjam. Marat halála. néha, talán tényleg csak pillanatokra a színház volt a jobb - mikor elértük. akkor biztos. nem is létezett más idő, csak olyan, ami épp, színpadra kerül. az oda vezető úton nem a felejthetetlen BAZ motor, hanem a dumáink hajtottak. mindenről volt szó, de mindenkiről főleg.
és ezek az utak hosszú utak voltak.
megaztán fú, mennyire meg kell dolgozni minden pillanatér, nanáhogy, kurvaélet, ilyenek. szenvedélyesen lehetett szeretni a színházat. kellett. Filmcsillag, az jó, mert zenés, Szentivánéji - ezek jöttek neked szépen abban a bizonyos ígéretes sorban. Munkásoperett, rendezned kellett és játszottál is benne. egyszer például felment a függöny, te álltál a hídon, ballonkabáttal kézben jöttél Dániából, azt játszottad, csakhogy üres ne legyen valahogy egy este - sokat megtesz az ember, bedíszletezi az egész életét, hogy elkerülje a megérkezést, a sötét, magányos merülések estjét. ja, na tessék, azt a pillanatot a hídon pl. történetesen azt én rendeztem. az orvosnő harmadik gyereke magányos, minta templom egere - közölted éjjel a kocsiban, túlüvöltve a lényegében átkiabálhatatlan orosz motor zaját. jó, Jani, de ne maradj benne ebbe, asszem biztosan mondtam ezt. talán. vagy talán gondoltam mondani.
hogy mennyire egyszerűen történik az a bizonyos megkerülő mód, a szem elől tévesztés - ahogy veled is mind jártunk. azt biztos nem gondoltam akkor. hogy melyik szenvedély lesz az erősebb. (...)
Forgách András a Literán:
"Mindent tudott és semmit sem tudott. Bolondos félkegyelmű volt, igazi Bolond Jankó, nagytudású, rendetlen szellem, rendezés közben kristálytiszta elme, változékony, mint a szél, hatalmas élvezettel fogyasztotta a világirodalmat, scifit, a tudományos cikkeket, apletykalapokat, a régi színházi újságokat, szeretett keresztrejtényt fejteni, rengeteg története volt, egyszerre hatfelé vívott, mint egy D’Artagnan. Egyszerre volt Lear és a Bolond, Edgar, a kitaszított fiú, és a megvakított apa, Gloster. (...)
Mindenki tudta, hogy Jani személyében korszakos zseni érkezett. Gombrowicz Esküvője Kaposváron: újabb csoda (...) a színpadon, foghíjas nézőtér előtt az álom és szürrealitás hidegfejű nagymestere találkozott a gyermekkori szorongások és látomások forrófejű nagymesterével. Balkay Géza Ács Jánossal. Vannak ilyen nagy találkozások, amelyek csak nagyon jelentős (tragikus) színészek és nagyon jelentős (tragikus) rendezők között esnek meg, amelyek a két tragédiából, a két szellem közösségéből, az önpusztító szenvedélyek sűrűjéből remekműveket alkotnak a színpadon. (...)"Érzékeny űzött vadállat volt, aki szeretett aszinkronban lenni a világgal. Sokat tanultam tőle, sokat kaptam tőle abból a fajta irracionális tudásból, amit csak a felfokozott érzékiség tud adni és közvetíteni".
Kelen Károly a Népszabadságban:
Ács János elég szerencsés és tehetséges volt ahhoz, hogy legjobb alkotói pillanatait a magyar színházi élet egyik legkülönösebb és legteremtőbb környezetében, a kaposvári Csiky Gergely Színházban élje meg. A hetvenes-nyolcvanas években Székely, Zsámbéki, Ascher, Babar czy rendezték ott legendás előadásaikat. De a legendák legendája mégiscsak az Ács János által rendezett Marat/ Sade volt. A Peter Weiss írta darab a "szabad világban" is érdekes volt, de nálunk már a budapesti előadása is elementáris sikert hozott, az Ács-féle 1981-es bemutató pedig a magyar színháztörténet egyik valódi csúcspontja lett.
Akkor már valamennyire lehetett beszélni "56-ról, és nem sokkal a premier után Lengyelországban a Szolidaritási Mozgalom nyomán bevezették a szükségállapotot. Ács áthallásos rendezésében a nézők saját sorsukra ismerhettek - kiváltképp abban a pillanatban, amikor meglátták a Corvin köz fotóját.
Borzongató volt az elmegyógyintézetben játszódó történet, de egyúttal valamennyire felmentést is adott: hiszen valójában nem is mi vagyunk bolondok, hanem a rendszer tesz azokká bennünket. (Kíváncsi volnék, hogy ma az előadás szembesítene- e a felelősségünkkel is.)
Ács János nem szerette a darabot, azt gondolta, hogy annak valódi tétjét mi, magyarok, jobban ismerjük, jobban érezzük - kényszerűségből és tragédiánkból, mint a szerző, Peter Weiss.
Meglehet, igaza volt. Mintha valójában ezt támasztaná alá az élete is, hiszen ő valóban megváltoztatta a magyar színházat, és ennek terhét valószínűleg mostanáig viselte. Nem tudott megbirkózni vele.
Forrás: OSZMI, Színház.hu, Népszabadság, VS, Népszava, Litera.hu
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.