Elhunyt Sinkó László

Meghalt a Nemzet Művésze- tudatta a Nemzeti Színház lapunkkal. Összeállításunkkal tisztelgünk emléke előtt.

A Nemzeti Színház közleménye:

A Nemzeti Színház társulata és munkatársai megrendülten búcsúznak az életének 75. évében elhunyt Sinkó Lászlótól, a Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas színésztől, érdemes és kiváló művésztől, a Nemzet Művészétől, társulatunk tagjától.

Sinkó László színházi és filmszerepein keresztül egyaránt rengeteg szeretetet, örömet és szépséget adott a magyaroknak. A legnagyobbak közé tartozott, emléke örökké velünk marad!

Sinkó László pályájáról:

Óbudai vendéglátós családba született. Bátyja, a nála tizenkét évvel idősebb Sinkovits Imre az ország egyik legnépszerűbb színésze volt, s László már tízéves korában gyakran ült a régi Nemzeti Színházban, amikor testvére játszott. Nem csoda, ha "megfertőződött", és ő is a színi pályát választotta. A két testvér nagyon eltérő úton járt, ahogy később Sinkó megfogalmazta: "Tűz és víz voltunk, mást gondoltunk a szakmáról, a világról." 

Érettségi után nyomban felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, amit eleinte "görcsösen" végzett, de a felsőbb évfolyamokon már statisztálhatott a Nemzetiben, és saját bevallása szerint sokat tanult a legnagyobbak alakításaiból. Diplomájának megszerzése után, 1962-ben a debreceni Csokonai Színházhoz szerződött, ahol különböző műfajú darabokban, még operettben is játszhatott.

Both Béla, a Nemzeti Színház igazgatója már két év után hívta, de ő csak 1966-ban költözött a fővárosba. A Nemzetiben eleinte jobbnál jobb szerepekkel halmozták el, idővel azonban "kispados" lett, alig lépett színpadra. 1982-ben a magyar színházi életet felpezsdítő Katona József Színház alapító tagja volt, úgy véli, itt vált igazán színésszé, rangos nemzetközi fesztiválokon jutalmazott produkciók részesévé. A társulattal bejárták a világot, felléptek Bécsben, Londonban, Párizsban, Moszkvában, Barcelonában, Bogotában és Caracasban is.

A Katonában rengeteg nagy szerepet játszott, többek között Versinyint (Három nővér), Übü papát (Übü király) - ezek a műsorról levehetetlen darabok voltak, s ő beírta velük a nevét a magyar színháztörténetbe. Egy helyütt így emlékezett erre az időszakra: "Akkor és ott úgy álltak a csillagok, ahogy azóta sem. Szakmai életem legszebb tizenkét esztendejét töltöttem ott el, s túlzás nélkül mondhatom, a huszadik századi színjátszás legkiemelkedőbb időszakát éltük meg Zsámbéki Gábor, Ascher Tamás és Székely Gábor rendezők keze között."

Székely Gábort követve 1994-ben több kollégával ő is az Új Színházhoz szerződött. A társulat megszűnése elkeseredéssel töltötte el, még a tanítást is abbahagyta a Színművészeti Főiskolán, és elment "szabadúszónak", sokat játszott vidéken.

2003 óta ismét a Nemzeti Színház tagja. Erős karakterformáló képessége miatt gyakran játszott intrikus szerepeket. Emlékezetes alakításai: Trigorin (Csehov: Sirály), Valér (Moliére: A fösvény), Jázon (Grillparzer: Medea), Szakhmáry Zoltán (Móricz Zsigmond: Úri muri), dr. Schön (Wedekind: Lulu).

Számos filmben és tévéjátékban szerepelt. Kellemes hangját, megnyerő egyéniségét kölcsönözte a hazánk tájait bemutató tévés produkciónak, a Másfél millió lépés Magyarországon című sorozatnak (1979), majd folytatásának, az ...és még egymillió lépésnek (1986), sőt, ő maga is túrázott a stábbal. Ismertebb filmjei és tévéjátékai: Fügefalevél, Princ, a katona, Dorottya, Vivát, Benyovszky, Gyertek el a névnapomra, Hajnali háztetők, Az új földesúr, Honfoglalás, A hídember, Csak szex és más semmi. Évekig szerepelt a kilencvenes évek kultikus magyar teleregényében, a Szomszédokban. Szinkronizálni is gyakran hívják: az ő hangján szólalt meg a Macskafogó című rajzfilmben a szuper egérügynök Grabowski, hangja szinte összefonódott Anthony Hopkins filmes jelenlétével (Túlélni Picassót, A vadon foglyai, Szenvedélyek viharában, Hannibal, A vörös sárkány).

Művészi hitvallását így foglalta össze: nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy elsodorják a politikai események; végzi a dolgát. Művészi munkáját 1972-ben Jászai Mari-díjjal, 1982-ben érdemes művészi, 1987-ben kiváló művészi címmel ismerték el, a Kossuth-díjat 1995-ben vehette át. 2014-ben A Magyar Érdemrend tisztkeresztje (polgári tagozat) és a Nemzet Művésze kitüntetésekkel ismerték el munkásságát.

Sinkó Lászlóról saját szavaival:

Óbuda: A szüleim Óbudára költöztek, és én már ott születtem. Óbudán végeztem az általános iskolát, majd az Árpád Gimnáziumban érettségiztem. Bevallom, gyűlöltem iskolába járni, beleértve a színművészeti főiskolát is, bár 4-esnél rosszabb eredményem nem volt. Csak úgy tudtam elviselni a gimnáziumot, hogy színjátszó kört alapítottam. A faliújságra próbatáblát tettem, ahogy az igazi színházban láttam, mert akkor már bejártam az azóta fölrobbantott Nemzeti Színházba (a Blaha Lujza téren állt) a bátyámhoz, Sinkovits Imréhez. Ott mérgeződtem meg a színházzal.

Imre: Róla szívesen beszélek - de a kettőnk viszonyáról tényleg nincs sok mondanivalóm azon kívül, amit már sokszor mondtam: tűz és víz, ez vagyunk-voltunk mi. Mást gondoltunk a szakmáról, a világról - miközben számos közös pont volt az értékrendünkben. De kettőnket sokan sokféleképp próbáltak szembefordítani vagy kijátszani egymással - ezért nem szeretek erről beszélni -, meg mert amúgy is olyan más lett a pályánk. (...) A legtöbb ember ott követte el a hibát, hogy az azonosságot kereste bennünk, de mi tejesen mások voltunk, tűz és víz. Imre tanított meg a természet szeretetére, ő vitt el először kirándulni a Pilisbe. A színházban tőle tanultam meg, hogy kell felkészülni egy próbára, előadásra.

Iskola: Ami a főiskolát illeti, onnan engem majdnem kirúgtak. Én ott semmit nem tanultam, igaz, mindig utáltam iskolába járni; egyrészt nem járt be órákra az osztályfőnököm, Várkonyi Zoltán, másrészt én mindig mindent másképpen akartam csinálni, mint az osztálytársaim, csak olyan zöld voltam, hogy nem tudtam, hogyan. Ettől pedig bezárkózik magába az ember. Nem bírtam az iskola számonkérő jellegét - mint ahogy a próbán sem szeretem az ilyesmit.

Szörnyeteg a Nemzetiben: Majornak tetszett a játékom, bejelentette a társulatnak, hogy a következő évben a Nemzeti Színház tagja leszek. De 1972-73-ra megfagyott körülöttem a levegő, mert áldatlan állapot alakult ki a színház két vezetője között. Marton Endre volt az igazgató és Major a főrendező. Ha az egyiknél játszottam, a másik utált és viszont. De nemcsak én éltem ezt át, hanem ott volt például Blaskó Péter is, ültünk kint a kispadon munka nélkül.

Székely, Zsámbéki, Ascher Tamás: Hihetetlen felszabadultságot éreztem. Ők végre értették, hogy mit akarok, mit csinálok, egy nyelvet beszéltünk. Az akkori kulturális vezetésnek viszont nem tetszett, amit ezek a rendezők a Nemzetiben műveltek, és kiszúrásból odaadták nekik a Katona József Színházat. Ez lett a pályám legfényesebb időszaka. A Katonába jött velünk Major Tamás, Máthé Erzsi, Gobbi Hilda, Gelley Kornél és még sokan mások. 40 ország közönségét hódítottuk meg a magyaron kívül. Egy budapesti nemzetközi kritikusi kongresszus résztvevői kíváncsiak voltak a Katonára, megnéztek bennünket, meghívást kaptunk Stuttgartba, majd sorra jártuk az európai nagyvárosokat, Észak- és Dél-Amerikát. Csehov Három nővére, Jarry Übü királya és Gogol Revizora volt a programon.

Katona: Egészen addig nem éreztem, hogy azért vagyok tag, mert jó vagyok, azért kaptam azt a szerepet, mert jó leszek benne, csak merjek mindent megcsinálni. Hét évig tanítottam a főiskolán Horvai István mellett, és azt tanítottam, hogy a próbán nem szabad szorongani, nem ott kell bizonyítani a tehetséget. Előfordulhat, hogy hosszú ideig nem jó valami, de aztán jó lesz, csak be kell járni az utat, ki kell próbálni egy csomó variációt.

Színészet: A színészetben az az izgalmas, ami többrétegű. Szerintem minden emberben születésétől benne van millió és egy tulajdonság. Sőt, tulajdonképpen minden tulajdonság! S aztán a neveltetés, az élet történései és minden egyéb körülmény hatására alakul ki a személyisége. Ami nagyon fontos – ezt Major Tamás is mondta –, hogy a színpadra lépve, hordozzon a színész magában valamit, amitől a néző – ha meglátja – fölkapja a fejét! Valamit képviselni kell! Ma sokan bejönnek a deszkára és nem érdekelnek! Adják meg nekem, nézőnek, azt a lehetőséget, hogy az alatt a két-három óra alatt megfejtsem őket, mint egy keresztrejtvényt, vagy kergessenek bele az őrületbe, mert nem hagyják magukat megfejteni! Ez egy olyan pálya, ahol minden egyes napon a nulláról kell indulni!

Übü: Ha este játszottam, a feleségem már úgy állította össze az étrendet. Szerettem korán bent lenni. Az Übünél ennek rítusa volt. Hatkor leültünk a földre a színpadon, a „zenekaruramék”, Szacsvay, Végvári, Vajdai Vili és a többiek énekeltünk mindenféle nótát, így hangban bemelegítettem. A testemet a Margitszigeten is edzettem, két évig, míg ment a darab, kijártam futni, és ott is betettem a hangomat az Übü fekvésébe. Mélyről jövő torokhangot gyakoroltam, futás közben artikulátlan hangokat hallattam, aki ezt látta, elcsodálkozhatott. A növendékeimnek is azt tanítottam, hogy készüljenek föl tisztességesen, mert attól lesz magabiztos a játékuk.

Csillagok: Páger Antaltól tanultam meg, hogyan tud az ember a tömegben egyedül maradni. Ma már csak magáért a színházért érdemes ezt az egész pályát csinálni. 1982-től 1994-ig voltam a Katona József Színházban. Akkor és ott úgy álltak a csillagok, ahogy azóta sem. Szakmai életem legszebb tizenkét esztendejét töltöttem ott el, s túlzás nélkül mondhatom, a huszadik századi színjátszás legkiemelkedőbb időszakát éltük meg Zsámbéki Gábor, Ascher Tamás és Székely Gábor rendezők keze között. Ott megvalósítottuk azt, hogy egyik nap az egyik kolléga játszotta a főszerepet, a másik nap a másik, s akkor az előző színész néhány egy mondatos feladatban szerepelt. Majd megint fordítva. De előbb-utóbb minden közösségben fölüti a fejét a hierarchia. A Katonában sem lehetett másképp. 

Keserves: Párizsban Székely Gábor rendezésében Füst Milán Catullusát adtuk elő fergeteges sikerrel. Emlékszem, Barcelonában az Übü király végén legalább 150 néző várt bennünket a színház előtt, és spanyolul skandálták, hogy „Éljen Übü király!”. A Ramblán sétáltam, és az emberek a teraszokról invitáltak, üljek le hozzájuk egy italra. Igazi latin ünneplés volt! Aztán Székely Gábort megkínálták az Új Színházzal, hogy csináljon művészszínházat. Mentem vele én is meg Udvaros Dorottya, Cserhalmi György, Csomós Mari, Papp Zoli és mások, de három év után – máig ismeretlen okból – megszűnt a színház. Én, mint két színház, a Katona meg az Új alapítója, Kossuth-díjas színész, ott maradtam társulat nélkül. Akkor jött az életembe a szabadúszás. Nagyon keserves volt. (...) Akkor megtapasztaltam a szakmában a felületességet, a linkséget, az immoralitást, a nagyképűséget és kishitűséget. Sokan kritizálnak, de egy szalmaszálat nem tesznek keresztbe. Belekóstoltam a vidéki színészéletbe is. Ott rájöttem, hogy nem dolgozhatok úgy, hogy ne legyek benne. Két hétig néztem a szobám falát, majd végül kimentem a kollégák közé. S rémes volt látni, hogy sok vidéki színész még ma is olyan anyagi körülmények között él, mint a hatvanas években. Ez borzalmas.

Két történet: Nem hiszek a színésztársadalom kohéziós erejében. Erről van egy történetem! Egy színházban panaszkodnak egymásnak a színészek, hogy kevés a fizetésük. Összefognak, s megbeszélik, hogy egyikük fölmegy az igazgatóhoz – mondjuk, legyen a neve Kovács –, és beszél vele. Kovács odamegy, előadja, amit a többiekkel megbeszéltek. Mire megkérdi tőle az igazgató, hogy kinek a nevében beszél. Erre Kovács, hogy az egész társulat nevében, mire az igazgató Kovács háta mögé mutat, Kovács maga mögé néz és látja: ott bizony nincs senki. A kilencvenes évek elején, a rendszerváltás után körbejárt egy körlevél a szakmánkban. Kérték, írjuk alá. Arról szólt, hogy azt szeretnénk, ha a tévében és a rádióban normalizálódna a helyzet. Már akkor kiszúrtam, hogy volt, aki nem írta alá. – Én igen. Utána történt, hogy már két esztendeje tudtam, hogy fölterjesztettek a Kossuth-díjra. Ez annyira köztudott volt, hogy többen már előre gratuláltak, aztán mégsem kaptam meg. Végül ’95-ben átvehettem. Megkérdeztem egy bennfentest, miért nem kaptam meg eddig a díjat. Ő mondta, hogy XY mindig kihúzott engem a listáról, mert annak idején aláírtam azt a bizonyos ívet.

Ál: Ebben a szakmában rengeteg az ál-magatartás, amit nehezen viselek el. Így aztán volt, hogy egyszer csak azt mondtam valakinek: „Szia, bocs, most nem tudok miről beszélni!

Farkastörvények: Ebben a szakmában farkastörvények uralkodnak. Nem is tudom, hogy lehetett kibírni, vagy a családom hogyan bírta ki, amikor hazahoztam a sérelmeimet. Aztán rájöttem, a legjobb a bántást ott helyben visszaadni. Úgy, hogy levegőt se kapjon az illető. Keményen.

Küzdelem: Állandóan küzdöttem. Ma csak szemlélődöm. A küzdelem pedig mindig belül volt, és soha senkivel nem osztottam meg. 

Szenvedélyesen: Szenvedélyesen tanítottam, előfordult, hogy lerepült a szemüvegem, annyira gesztikuláltam.

Fotó: Kallos Bea/ MTI

Szinkron: A tévéből ismert meg az ország, amit színházban nem játszottam el, azt a tévé meg a rádió megcsinálta. Sokat szinkronizáltam. Annyira azonosítottak bizonyos szereplőkkel, például Roger Moore-ral az Ivanhoe-ban, hogy egyszer megjegyezték egy falusi kocsmában, hogy milyen jól lovagolok és vívok. Sopronban egy étteremben odajött a pincérlány, hogy fölvegye a rendelést, és amikor meghallotta  a hangomat, leeresztette a papírt és a tollat és megkérdezte, „csak nem Anthony Hopkins magyar hangja személyesen?”

Szerelmek: Nekem a családon és a színházon kívül a természet a szerelmem. 25 éve lakom itt Budakalászon, a hegyen. Minden egyes fát, bokrot én ültettem. (...) Reggel a kalászi sváb vendéglőben parasztreggelivel kezdjük, majd följövünk ide, Gabi főz valamit, és átbeszélgetjük a napot. A sport is életem egyik középpontja, mert olyan időszakban nőttem fel, amikor a magyar sport a harmadik helyen állt a világban. Az volt a vágyam, hogy ha lesz gyermekem, az jusson ki az olimpiára, és ez teljesült, mert 1988-ban a szöuli olimpián Andrea lányom pontszerző, hatodik lett a ritmikus sportgimnasztikában. 

Élet: Az ember nem akarja elfogadni az életet olyannak, amilyen. S hogy tovább tudjon lépni, egyszer csak elkezdi a fonákja felől nézni. Ez persze fejlett humorérzékre is vall. És hozzátartozik a túléléshez. Ma már nagyon kevés olyan dolog van, amit egy az egyben el lehet fogadni. Talán csak a családot. Ahol egy mondat még arról szól, amiről szól. Máshol szinte sehol. Egyfolytában ennek tudatában kell élni, és ez nem könnyű!

Forrás: Színház.hu, Origo interjú, magyarnarancs.hu/szinhaz, muvesz-vilag.hu