Dömötör András: „Az itthoni helyzetem stagnál, a kinti nyílik”

A Máté-Horvai osztály népszerű sorozata idén sem maradt el: ezúttal Dömötör András életéről szólt az Alkalmáté előadása. A színész-rendezőt az Index és a Magyar Narancs is kérdezte.

A kérdésre, milyen érzés egy előadás témájaként önmagát boncolgatni, Dömötör András  az Indexnek elmondta, mindenki azt hiszi, hogy rendezőként nagyon tudatosan kézben akarta tartani az előadást. „Talán még az osztálytársaimon is éreztem, hogy erre számítottak, pedig alapvetően át akartam adni magam ennek a folyamatnak. Nem akartam kitalálni, megtervezni, érdekelt, hogy mi lesz belőle, ha elengedem. Egy ilyen előadás 10 nap alatt készül el, első nap kétszer 4 órában beszéltem magamról. Ahogy a számítógépen egyre több programot nyitsz meg, úgy merül egyre jobban az akkumulátor, így éreztem magam én is. A felmerülő élettörténetek mind elkezdtek bennem dolgozni, tehát nem csak azok, amik bekerültek végül az előadásba” – mesélte az egykori színészhallgató.

Fotó: Huszti István/ Index

„Egy ponton elkezdett dolgozni bennem a színész, aki érzékeli, hogy ebben a darabban bizony nem lesznek jelenetei. Felmerült kérdésként az is, játszhatom-e én saját magamat. Mit jelent az, ha én magamat játszom? Volt egy pillanat, amikor arra is rá kellett jönnöm, hogy nem kerülhet be minden, ráadásul variálni sincsen lehetőség a szűkös idő miatt, így ami bármilyen értelemben működik, annak meg kell maradnia” – számolt be Dömötör András.

Színészileg is érték új tapasztalatok. „Volt két jelenet egymás után rólam, majd beléptem a térbe a háttérben a díszletet átalakítani és érzékeltem, hogy rakódik rám mindaz, amit előtte állítottak velem kapcsolatban. Ez nagyon érdekes élmény volt... Ma azon gondolkoztam, hogy milyen fontos lenne, hogy a színészek végigüljék azokat a próbákat is, amikor az ő szerepükről beszélnek az adott darabban és hogy ez miként alakítja át a jeleket, amikkel dolgoznak. Azt hiszem, előfordulhat az is, hogy valamit már el sem kell játszaniuk. A színész mindig azt a jelenetet próbálja, amiben benne van, csak a főpróbahéten áll össze az előadás. Pedig a kimondott mondatok ott maradnak a levegőben és amikor belépek, rám tapadnak, mint egy pókháló szálai” – fogalmazott az alkotó.

A Magyar Narancsnak arról is beszélt, miért van az, hogy inkább az „agyalás érdekeli” mintsem az érzelmek. „A magyar színészek, akik egyébként fantasztikusak, legtöbbször olyan erősen benne vannak a pszichorealizmusban, hogy titkon még akkor is visszahorgolnak ide, ha egy nagyon erős, ettől eltérő formanyelvben kell dolgozniuk. Ez mindig okoz némi feszültséget: megcsinálják, amit a rendező kér, de a mélyén a lélektani realizmus van. Dolgozom azon, hogy kialakítsak egy, nem csak egy-egy előadásra érvényes színészi technikát. Amiben a színész erőt és szabadságot képvisel, és nem próbálja azt az illúziót kelteni, hogy ő nem ő. A lélektani realizmus megpróbál egy mindenre kiterjedő rendszert létrehozni, pedig ami a színész fejében van, az sosem homogén; miközben elvileg teljes átéléssel játszik, hideg fejjel végiggondolja azt is, hogy színészként mit és hogyan kell csinálnia, például tudja, hogy ha hátat fordít a nézőtérnek, akkor hangosabban kell beszélnie.

Arra törekszem, hogy a színész váltogasson a technikák között; hogy felnőtt szerepet képviseljen a színpadon, legyen játékos, és tudja, hogy véleményt mond el a szerepéről; és hogy legyen felvállaltabb a nézőkkel való kommunikáció. Nekem nagyon tetszene, ha a színház a saját kétségei, napi problémái között őrlődő embernek egy felszabadító modellt tudna mutatni. Szükség van szórakoztató színházra, de az nem igaz, hogy a nézőknek jobb lesz attól, hogy egy előadás illúziókba ringatja őket. Egy pszichológiai tanulmány szerint, ha az ember megnéz valamit, ami elvarázsolja, és utána kimegy az utcára, akkor azt fogja érzékelni, hogy még szarabb az élete. Hiszek abban, hogy problémákat kell felvetni, hogy a színháznak kérdéseket kell feltennie, provokálnia kell. Egy, a miénknél nyitottabb, a saját problémáit eleve jobban kibeszélő társadalomban egy ilyen színház persze jobban tud működni” -– fejtette ki a rendező.

Dömötör András a Magyar Narancsnak elmondta, mostanában úgy alakult, hogy külföldön kap lehetőségeket, de nincs szó arról, hogy menekülne az országból. „Itthon inkább szigeteket érzékelek, ahol tudok dolgozni, ilyen például a Színművészeti Egyetem. Ezek között, úton az egyik szigetről a másikra, egy agresszív dzsungelen kell magad átverekedned nap mint nap, ez sokat kivesz az emberből. A kinti helyzetem egyre inkább kinyílik, úgy tűnik, hogy Berlin után újabb városokba is hívnak. Az itthoni helyzetem pedig stagnál, és nem látom magam előtt, hogy nagy változás közelegne, mert mondjuk Balog Zoltán hirtelen rájön, hogy valamit rosszul csináltak. Horgas Péterrel beszélgettünk arról, hogy meg kellene most pályázni egy színházat. De elröhögtük” – mesélte a rendező.

Forrás: Index, Magyar Narancs, Színház.hu