"Én inkább elbújni jöttem" - Interjú Szabó P. Szilveszterrel

„Belém égett” - énekli Szabó P. Szilveszter a Rómeó és Júlia Thybaltjaként, mi nézők pedig épp így vagyunk vele: belénk égett az arca, a játéka, egyedi hangja, különleges személyisége. A Budapesti Operettszínház művészével Spilák Klára beszélgetett.

Gondolkodó, önmarcangoló, ahogy ő fogalmaz, agyalós típus, aki az élet minden területén maximalizmusra törekszik, legyen szó színházról, családról, írásról vagy szobrászkodásról. Szabó P. Szilveszter jelenleg épp nagy várakozással és izgalommal készül Bajára, ahol augusztus 21-én és 22-én három év után ismét magára öltheti egyik legkedvesebb szerepét Oberont, a Szakcsi Lakatos Béla, Müller Péter Sziámi és Kerényi Miklós Gábor által jegyzett Szentivánéji álomban.

- Amióta az Operettszínház Bajára jár, vagyis idén negyedik alkalommal, te mindig jelen vagy. Az első évben a Miss Saigon Professzoraként, majd Thybaltként a Rómeóból, tavaly nézőként, idén pedig Oberonként találkozhattott veled a helyi közönség. Szereted Baját?

Szabó P. Szilveszter: Tisza menti gyerek vagyok, Gergelyiugornya, Vásárosnamény és környékén nevelkedtem, természetes, hogy közel érzem magamhoz Baját. Pontosan azt kaptam vissza itt, ami meghatározta az ifjúságomat: a motorcsónakot, a folyópartot, a horgászást, a víz illatát, mert ez nem is szag, hanem illat. Az egész múltam visszaköszön, ha erre járok. Ráadásul már az első évben kialakult egy olyan baráti kör, akikkel a mai napig tartjuk a kapcsolatot. 1996-ban Szegeden debütáltam az Elisabeth Halál szerepében. Az volt a gyönyörűség netovábbja. Azt hiszem, négy alkalommal temettük el az Elisabethet, és a második vagy a harmadik alkalom után, amikor Kero látta rajtam és Janza Katán a búcsú miatt érzett végtelen szomorúságot, azt mondta: ne aggódjanak, kitalálok valamit. És valóban, körülbelül két héttel később felhívott azzal a hírrel, hogy megvan a folytatás. „Amikor maguk bemennek a haláltoronyba, akkor kijönnek egy időkapun, vagy csillagkapun, ami összeköti a földet a tündérvilággal”. Ez lett a Szentivánéji álom. Írtak nekünk egy darabot, ami méltó folytatása lett a Halál és Elisabeth párosának. Elképesztőn jó érzés volt, hogy számunkra íródtak a dalok, hogy abszolút bennünk gondolkodtak, amikor megszülettek a figurák és még olyan új, izgalmas, eredeti dolgok is belekerültek a darabba, mint például az a fordulat, hogy egy adott ponton Oberon találkozik Lysanderrel. Párhuzamosan haladt a zene és a szövegírás, Müller Péter Sziámi teljes biztonsággal adta számba a szavakat és gondolatokat. Az előadás pedig igazolta mindazt, amit Kero megálmodott.

-Milyen ez az Oberon?

Szabó P. Szilveszter: Egy tündér, aki földi érzelmeket kezd érezni: féltékenységet, vágyakozást, szerelmet, a házasság iránti vágyat, mindent feladni egy közös gyerekért... Azt gondolom, ő az egyetlen, aki nagy utat tesz meg ebben a történetben. A földi világgal való találkozásának köszönhetően rátalál arra, ami a tündérvilágban is körülvette, de elkerülte a figyelmét, így nem vált fontossá. Mivel ő harcra, háborúra, túlélésre lett kiképezve, nem vette észre a szépséget, így Titániát sem. Ez a szerepem a megvalósult álom.

- Több dologhoz is értesz, sok mindent csinálsz, mégis a zene, a színház lett a hivatásod. Miért? 

Szabó P. Szilveszter: Ott indul a történet, hogy harmadik próbálkozásra vettek fel zenei általánosba. Elvitt az anyukám, az apukám, végül a nagymamámmal sikerült. Az első két felvételit végigsírtam. Elsőben elkezdtem furulyázni, amiből később lett a klarinét és a szaxofon. Mindig lusta voltam szolfézsra járni, de remek fülem volt. Később, amikor ketten voltunk klarinétosok az iskolazenekarban, a társam olvasta a kottát, én pedig századmásodpercre pontosan lejátszottam, amit épp hallottam. Mindig együtt maradtunk. Ez a fajta figyelem, a 355 fokos koncentráció a mai napig jellemez.

Mátészalkáról jöttem Budapestre és tudtam, hogy csak magamra számíthatok. Villanyszerelő kisinastól kezdve voltam újságkihordó fiú, akácfákat pakoltam éjszaka a vasútállomáson, szóval sok mindent csináltam. Megtanultam a munka értékét és azt, hogy semmit sem kapok ingyen, az van, amit én előteremtek. Bár az édesapám fogorvos, anyukám építész, tudtam volna riadót fújni, de azt hiszem és vallom, hogy mindig be kell fizetni a tanulópénzt. A Szabó P. Szilveszter elég hosszú név, elkezdtem kanyarítani az S-t, majd a Z-t, azt szerettem volna, hogy lassan tanulják meg a nevemet. Ez azt jelenti, hogy tudatosan mondtam nemet a könnyű sikernek, azt akartam, hogy csak a számomra értékes dolgokat képviseljem és közvetítsem. Ezzel persze párosult egy nagyfokú zárkózottság is.

- Jó, de nyilván nem azért jöttél Budapestre, hogy kipróbáld magad rakodóként vagy újságosként. Biztos volt célod.

Szabó P. Szilveszter: Nyilván a nagyszülők és a dédszülők fertőztek meg a színház szeretetével, akik egykor a Sarkadi Kabarét működtették. De én már csak fényképről és anekdotákból ismerem az ő munkásságukat, történetüket, aminek az lett a vége, hogy a színházat elvették tőlük. Annyira meghatározó az ahonnan jövünk, hogy mi is azt a gondolkodásmódot akarjuk közvetíteni, amit ránk hagyományoztak. Ennek egyik eszköze a színészet. 

- Elvégezted a Gór Nagy Mária Színitanodát, majd főszerepeket játszottál az Operettszínházban, mondhattad volna, már tudod ezt a szakmát, megérkeztél. Miért akartál mégis visszaülni az iskolapadba és elölről kezdeni mindent?

Szabó P. Szilveszter: Tisza parti gyerek vagyok. Gergelyiugornyánál nálam jobban senki nem ismeri a Tiszát, mégis kétszer lehúzott az örvény. Mindenre fel kell készülni. 1996. május 4-én léptem be az Operettszínházba és két és fél év után elmentem tanulni a színművészeti egyetemre. Az első félévben egyébként volt egy gyakorlat: dőlj hátra és bízz a mögötted lévőben, higgy abban, hogy elkap. 22 évesen kerültem az Operettszínházba, a főiskola után visszatértem, most 41 vagyok, és tudom, ha hátradőlök, vannak, akik elkapnak. Nem tudom, a mai fiatalságnak van-e példaképe. Azt látom, hogy van egy nagy szakadék a mi generációnk, a ’73/74-es korosztály és a ’88/89-esek között. Ők be akarnak csatlakozni egy bizonyos szintre, de nem építik fel a házat, hanem csak a tetőre akarnak kapaszkodni. Nem tudom, mi ennek az oka. Bár hasznos volt az a két-három év a Színművészetin, ami arra kényszerített, hogy csak magammal foglalkozzak és egy ügyem legyen, magam alkossak, mégsem hiszem, hogy a hozzáállásunk azon múlik, ki végzett főiskolát, ki nem. Annyit nem ad az egyetem, ráadásul minden attól függ, kik tanítanak. Nekem a legnagyobb közönségem egyébként önmagam. Mi együtt birkózunk.

- Miután végeztél, miért tértél vissza az Operettszínházba?

Szabó P. Szilveszter: Emlékszem, ’96-ban 55 Elisabeth előadást játszottam egyedül, mert a másik Halál, Mester Tamás kiment Amerikába. 22 évesen nem éreztem ennek a súlyát. Azt sem tudtam, milyen hangokat énekelek. De ahogy ültem a színpadon és azt soroltam magamban, ki lépett már előttem ezekre a deszkákra Felekitől Rátonyiig és ahogy arra gondoltam, hogy én szinte tegnap jöttem Mátészalkáról, elérzékenyültem, áhítatba estem. Szerencsés alkat vagyok: 192cm magas, jó kiállású, az arcberendezésem inkább intrikus szerepekre predesztinál, és hiszek abban, hogy ez sokkal jobb, mint bonvivánnak lenni, hiszen egy bonviván kiöregszik, az intrikus pedig nagyon sokáig intrikus maradhat. De amúgy minden nap abba akarom hagyni a színészetet, és nem azért, mert kiégtem, hanem azért, mert rengeteget kivesz belőlem, mert az ember minden reggel 10 órakor kitárja a lelkét és lentről dartsszal dobálja a rendező és mert nem tudok egyik pillanatról a másikra váltani, könnyen kilépni a szerepből. Ezért mázli, hogy Pomázon élünk és a 35-40 perces hazaúton lecseng bennem mindaz, ami a próbán vagy az előadáson történt. A szabadidőmben pedig biciklizünk, vagy főzünk. Soha nem akartam mindent feladni a színészetért. Aztán amikor megismertem a feleségemet az Operettszínházban - ennek már 19 éve -, teljesen előtérbe került a család.

- Az Operettszínházi létezésed soha sem kérdőjeleződött meg?

Szabó P. Szilveszter: Kero fedezett fel. Rengeteget köszönhetek neki, nem is tudnám felsorolni mi mindent. A Fanny Girl Nick Arnsteinjétől, a Rebecca Max de Winterén, a Miss Saigon Professzorán át, a Szörnyetegig, a Kabaré Konferansziéjáig rengeteg jó szerepet eljátszhattam. És nem csak az a lényeg, hogy ezeket odaadta nekem, hanem az, hogy együtt dolgozhattunk. Szeretem a vele való közös munkát. Ismerem az agytekervényeit. Több lehetőséget ad, mint megoldást. Nem konkretizálja, mit akar, hanem felkínál egy színpalettát, amivel szabadon festhetsz, de ha azt látja, hogy nem tudod kevergetni, akkor bekeményít. Én ezt bírom benne. Rettenetesen élvezi, ha tudsz vele gondolkodni. Minden darabban megvan a saját színpadi énje. Az Elisabethben ő volt a Halál, a Mozartban Mozart. Picit úgy érzem, a Rómeóban Thybalt akart lenni.

- Mondják, kétféle színész van: az egyik, aki magára húzza a szerepet, a másik, aki belebújik a szerepbe. Te melyik vagy?

Szabó P. Szilveszter: Köztudott rólam, hogy a tapsrendig szeretem az előadást. Soha nem tudtam eldönteni, elbújunk-e egy szerep mögé és eljátszunk valakit, vagy pedig önmagunkat mutatva egy szerepen keresztül akarjuk megvalósítani saját magunkat. Én inkább elbújni jöttem. Ösztönlény vagyok, ösztönös színész. Nem tartom magam iparosnak.

- Az iparosságról... Kétszáz előadást egy darabból hogy lehet érvényesen eljátszani?

Szabó P. Szilveszter: Én mindig egyet játszom. Mindig azt az egyet, ami aznap van.

- Hogy tudod újjáteremteni magadban estéről estére?

Szabó P. Szilveszter: Ha mikrokozmoszban gondolkodom, azt mondom, mindig mást csinálok. Ha összehasonlítanánk az egyes előadásokat, kiderülne,hogy van, amikor 15 perccel hosszabbak vagyunk, van, amikor 20 perccel rövidebbek. Természetesen nem változtatunk egy-egy darab vázrendszerén, de meglepjük a partnerünket vagy éppen önmagunkat. Persze nem 'ereszd el a hajam' módra. Lehet, hogy az apró változtatásokkal csak magamat szórakoztatom azért, hogy ne fásuljak bele, de tényleg nem akarom minden nap ugyanazt a darabot játszani. Ezért fogalmazunk úgy Földes Tamással, hogy mi premier színészek vagyunk. Egyszer csináljuk meg az előadást. Minden este az első jön. Isten őrizz, hogy egy sorozatra gondoljunk. Az első évben 17 Rómeót dupla dupláztam végig Homonnay Zsolttal, aki Parist játszotta. Ültünk az öltözőben és azt mondtuk: ezt nem bírjuk! De belépsz a színpadra és rögtön azon gondolkodsz: hogy is volt ez délután? Akkor este egy picit másként lesz. Agyalósak vagyunk.

- Rejtőzködő alkatnak tartod magad, ebből a szempontból nem a legjobb választás a színészet. Ráadásul sok mindenhez van tehetséged, lehetőséged lett volna máshol „elbújni”. Lehetnél író, vagy elindulhattál volna képzőművész vonalon.

Szabó P. Szilveszter: Az a célom, hogy a közönség ne azon gondolkodjon, amit éppen néz, hanem amit előadás közben érez. Nekem is ez a fontos. Szeretem a titkokat. A néző csak a jéghegy csúcsát látja, ahogy Hemingway olyan bölcsen megfogalmazta, de azon múlik minden, hogy mi van alatta. Ezt szoktam megfaragni, megírni. Így teljes az életem. Nagyon sok versem vagy novellám kapcsolódik egy-egy szerephez. Nem is akarom, hogy megfejtse a néző, melyik mihez kötődik, egyszerűen csak ki kell írnom magamból a gondolataimat.

- Azt mondtad, az alkatod elsősorban intrikus szerepekre predesztinál. Sosem érezted azt, hogy szeretnél már végre egyszer hős lenni?

Szabó P. Szilveszter: Ha sorba vesszük a szerepeimet, a Halál az Elisabethben nem negatív figura, ő egy másik világ szülötte, de emberi érzései vannak, hiszen szerelmes. Ettől érdekes. Misztikus, sötét figura. Az intrikus kategóriába még éppen belefér, de nem gonosz. A Rebecca Max de Wintere súlyos terhet cipel, iszonyatosan szerelmes abba a kislányba, akit el is vesz feleségül, beviszi egy régi házba, amit ki akar porolni, hogy újrakezdje az életét. Ő pozitív szereplő, de mégis marcangolja egy titok. Összetett karakter, rettenetesen élvezem játszani. A Menyasszonytánc Jonelje más. Egy tömbből faragott figura: egy kakastollas kápó, élet-halál ura, de közben meg egy Colloredos, megfejtős típus, van benne egyfajta megszállottság, egyetlen dolgot szeretne körbejárni és minden oldalról megfigyelni. De mi van, ha nem lesz elég ideje, hogy ezt megtegye? Meg akarja hosszabbítani az életét, az öröklétet keresi. Egy megalomán őrült. A Konferanszié szintén örökérvényű figura. Szeretem az ilyen karaktereket. Nem is tudom, játszottam-e igazán negatív alakot... És ne felejtsük el, hogy a negatív figura attól válik negatívvá, hogy a környezet másképp viszonyul hozzá. Megvan a maga igazsága, mint Thybaltnak, aki szerint a család szent és sérthetetlen, mindenképpen meg kell védeni, ezért elmegy és megöli azt, aki bántotta a hozzátartozóit. Nagyon érdekes, hogy az úgymond negatív szerepeim hogyan osztották meg a közönséget, ki szurkolt nekem vagy ki szurkolt ellenem, ki mit látott bennük. Sokszor talán az értetlenség, vagy a misztikum váltott ki egyfajta félelmet vagy gondolkodásra vagy egy ismeretlen felkutatására késztette a nézőket. Soha nem egy kész dolgot vitt haza a néző. A rajongók egyébként írtak verset a szerepeimről, amit ki is adtak egy könyvben, egyetlen példányban a 40. születésnapomon.

- Elfoglalt művész vagy és kétgyermekes családapa. Az írásra és a szobrászkodásra mikor van időd?

Szabó P. Szilveszter: Bagoly vagyok. Hajnali 3-4 óra körül fekszem, és gyakran reggel fél 8-ra én viszem suliba a gyerekeket. A feleségem többet próbál a színházban, mint én, ezért vannak olyan időszakok, amikor ő viszi a gyerekeket. Mindig ezen veszekszünk: „Anya, felesleges időpocsékolás az alvás. Átalusszuk az egész életünket”. Azért szeretek írni és szobrászkodni, mert ott – ellentétben a színházzal – az történik és az lesz a végeredmény, amit én akarok.

Mondják, hogy a szobor benne van a kőben, csak le kell fejteni a felesleget. Ezt vallom én is. Egy tökéletes kört vagy egy almát, egy csendéletet lerajzolni, alkotás. Megteremteni, a nulláról felépíteni. Rettenetesen szeretnék például asztalos lenni, ezért azt mondtam, hogy ha egyszer abbahagyom a színházat, elmegyek hajókészítőnek. Azt szeretnék csinálni, hajókat.

Kérdezett: Spilák Klára,

Fotó: Budapesti Operettszínház