"A gyerekek ugyanúgy érzik a tétet" - Villáminterjú Novák Jánossal

Idén 4. alkalommal rendezik meg a Színházak Éjszakáját. Szeptember 19-én, 26 fővárosi színház, köztük a Kolibri is várja a nézőket. Ennek kapcsán kérdeztük Novák János igazgatót.

Mit szóltál, amikor először meghallottad, hogy lesz Színházak Éjszakája?

Úgy emlékszem, hogy lelkesültem és tele voltam ötletekkel. Aztán irigykedve tapasztaltam, hogy nem csak én vagyok lelkes, hanem az egész társulat. Látva a nagy érdeklődést mélyen magamba néztem és szép lassan átadtam a kezdeményezést azoknak, akiknek még nálam is több ötletük támadt.

A lelkesedés négy év elteltével is megmaradt?

Igen, sőt! Anno attól tartottunk, hogy mivel a Kolibri gyerekszínház, tehát a színházművészet marginális területének képviselője és nem nálunk keresik a rajongott színészeket, kevésbé lesz vonzó helyszín az éjszakázni vágyóknak, mint szomszédai, köztük az Operettszínház, a Radnóti vagy a Thália. De bebizonyosodott, hogy félelmeink és kisebbrendűség érzésünk teljesen indokolatlan, ilyenkor is eszébe jutunk a nézőknek, akikkel nagyon széles körben tudunk együtt örülni a Színházak Éjszakáján. Bár nincs háromszoros túljelentkezés és sarokig álló csalódott embertömeg, de azok akik bejutnak hozzánk boldogok és legközelebb is szívesen térnek vissza. Egész nap, minden műsorunknak telt háza volt. A mi programunk délután indul, amikor színészeink a kisebbeket várják meseolvasásra, kézműveskedésre, kulisszajárásra és a színház minden zeg-zugában játszanak. Este pedig a nagyobbak sikeres darabjaink közül láthatanak egyet-egyet, drámafoglalkozáson is részt vehetnek, idén pedig Cseh Tamás- illetve Ady- dalok is hallhatóak lesznek nálunk. Éjjel  retro-diavetítéssel mulattatjuk a betérőket.

Mi az amit a Színházak Éjszakája adhat a résztvevőknek és nektek, színháziaknak?

Minden alkalmat nagyon szeretünk és élvezünk, amikor közelebb kerülhetünk a közönséghez, amikor a színház születésnapját ünnepeltük Szentendrén, főzés közben, játék közben, beszélgetés közben, közvetlen helyzetekben is találkozhattunk egymással. A Színházak Éjszakája remek alkalom ezekre a közvetlen találkozásokra és garantálja, hogy kedves gesztusokat tegyünk, privát pillanatokat, olyan ritka és értékes momentumokat éljünk meg, amelyeknek a színházi hétköznapok nem feltétlenül adnak teret. Ilyenkor mindenfajta művészeti ágban, ami a repertoárunkon megjelenik - a bábszínháztól az operán át az élőszínházig, az improvizációtól a kötött produkcióig- meg tudunk mutatkozni és a jó értelemben vett magamutogatásnak is helye van. Aki a művészeink közül ebben jól érzi magát, aki könnyen teremt kontaktus a nézőkkel, annak lubickolás és ünnep a Színházak Éjszakája. De a társulatból azok is szívesen közreműködnek, akik a kötöttebb, védettebb helyzetekben találnak örömöt. A mesemondásnál, a bábjátéknál, pláne az előadásoknál mindenkire szükség van és szerencsére senki sem akar kimaradni. Azt gondolom, hogy a Színházak Éjszakája olyan, mintha erősítés érkezne hozzánk. Jó reklámot jelent ebben az időszakban, amikor a művészek ritkán jutnak nagyobb nyilvánossághoz, filmhez, televíziós sorozatokhoz.

Az előbb említetted, hogy van némi kisebbrendűség érzés azokban, akik gyerekszínházat csinálnak. Ugyanakkor nemrég azt nyilatkoztad, hogy ma már egyre többen felismerik a gyerekkor és ezzel együtt a Ti munkátok jelentőségét. Hogy látod, hol tart most ez a folyamat?

Válaszként hadd mondjak egy példát: öt évvel ezelőtt még azok a színházak, amelyek felnőtteknek játszanak, alig kínáltak gyerek- vagy ifjúsági produkciót, pláne feldolgozó foglalkozást. Ebben a Kolibri – lévén az egyetlen hivatalosan is gyerek- és ifjúsági színházként elismert teátrum- úttörő volt. Ma már többek közt a Katona József Színház, az Örkény Színház, a Radnóti Színház vagy a Magyar Színház kínálatában is találsz ilyen programot. Ez nemcsak azt jelenti, hogy konkurálni kényszerülünk egymással, hanem azt is, hogy példánkat sokan követik, és az új kezdeményezések között is helytállunk. Munkatársaink lelkes és magas színvonalú színházpedagógiai munkája a versenyben is garanciát jelent a kimagasló színvonalra.  A nézőszám és a visszajelzések is azt mutatják, hogy fővárosi színházként országos hatással vívtuk ki helyünket a magyar színházi térképen. Az a műfajilag és korosztály tekintetében is változatos repertoár, amivel rendelkezünk, Európa legmegbecsültebb gyerekszínházai közé helyez minket. Gyermek- és ifjúsági színházak európa szerte ismerik és nagyra értékelik a Kolibri Színház előadásait. Egyedülálló az is, hogy immáron több, mint 8 éve, tucatnyi ország színházaival összefogva, kiemelkedően sikeres színházi együttműködésekben (Platform shift+, Small Size) is aktív szerepet játszunk. Persze mindig vágyunk arra, hogy az eredményeinkről még több kritikus, még több televízió számoljon be, és gyakran gondoljuk, hogy bár szerencsénkre sokan szeretnek minket, de talán lehetne minket még jobban is szeretni, de ennek leginkább az az oka, hogy a színházi szakmában nincs olyan művész, aki ne így érezne.

Mi az oka annak, hogy mégis van egy kis komplexusotok?

Valószínűleg az, hogy a gyerekszínház sose kerülhet a színházi élet középpontjába, még akkor sem, ha innovációt és magas színvonalat képvisel. Felnőttként általában a felnőttkort tekintjük a legtöbbre, mondván, miénk a felelősség, a terhek, a kockázatok, a mi tetteinknek van súlya és persze mi gondoskodunk a gyerekekről is. Noha ők ugyanolyan tágas univerzumban léteznek, mint mi és ugyanúgy érzik a tétet, a mi érettségükön múlik, mi marad az általunk megszerzett tudásból, érzéki tapasztalatokból, kulturális munícióból, tehát mi készítjük elő a jövőt. A gyerek sose lesz egyenrangú, mindig rá fog szorulni a felnőttek szeretetére és figyelmére. Épp ezért a gyerekszínház is azoknak a felnőtteknek a figyelmére és szeretetére van utalva, akiknek a gyerekkor érték, a saját gyerekei, illetve a következő generációk fejlődése fontos.

Neked lassan 25 éve fontos. Benned mi tartja a lelkesedést a gyerekszínház iránt?

Az, hogy rettentően érdekel, hogyan tudunk a színházban lányokat-fiúkat megszólítani különféle korosztályokban. Nyilván a saját gyermekeim, sőt, unokáim még kíváncsibbá tesznek és még közelebb hozzák azt az elfeledett világot, amibe jó visszatérni általuk. Legalább ennyire fontos az is, hogy a pályafutásom során semmifajta leereszkedő gesztusnak nem volt helye. Tehát csupa olyan darabbal dolgozhattam, ami engem is izgatott, ami hozzám és munkatársaimhoz is szólt, felnőttként is érintett és lényegi problémákat tárgyalt, amelyekről elengedhetetlennek tartottam érthetően beszélni a kicsiknek. Tehát a hosszú évek alatt a munkám ugyanolyan érdekfeszítő maradt. Úgy gondolom, amíg lehetőségem lesz kutatni, hogy milyen gondolatok foglalkoztatják a fiatalokat és amíg az ő kérdéseiket összevethetem a sajátjaimmal, addig ez örömet, újdonságot, kihívást fog jelenteni számomra. Ez megunhatatlan.

Tóth Berta / Színház.hu