Tomi Janezic: "Azok a kérdések foglalkoztatnak, amelyekre nincsenek válaszaink"

Tomi Janežič szlovén színházi rendezőt a Színház c. folyóirat kérdezte. Lapszemle.

 A Színház c. lap cikkéből:

"Mostanában a színházi előadás mint csoportos folyamat érdekel. A csoport fogalmán pedig nem külön a színészek vagy a nézők csoportjára gondolok, hanem mindenkire, aki valamilyen módon részt vesz az előadásban - és mindannyian részt veszünk. A kérdés csak az, hogyan lehet ezt a folyamatot beindítani és megkönnyíteni. Nézőként nemcsak szórakozni megyünk a színházba, hanem azért, hogy kreatívak lehessünk. És álmodni, képzelődni, gondolkodni, reflektálni, kapcsolatot teremteni, szembenézni saját magunkkal és a másik emberrel. Nézőként rengeteg dologra hajlandóak vagyunk, de többnyire csalódnunk kell a színházban, mert a színház nem bízik meg bennünk" - fogalmazott Tomi Janezic.

A rendező elmondta, a színészet különféle megközelítései érdeklik, ez vezette a pszichodrámához is. "Számomra a színház emberi találkozásokról szól, de nemcsak a kommunikáció lehetőségéről, hanem arról, hogy egymás jelenlétében létezünk, hogy egymás tanúi vagyunk. Ha a színház nem kíván részt venni a néző valóságában, akkor nem használja ki a benne rejlő lehetőségeket. Mindig elmondjuk, hogy a színház élő műfaj, de a gyakorlatban ez szinte soha nem valósul meg. Üres frázis marad" - tett hozzá.

Tomi Janezic az interjúban arról is beszámolt, miért hagyta abba egy időre a rendezést: "Színházi intézményekben dolgozni olyan, mintha gyorsvonaton utazna az ember. Két vagy három évre előre tudtam a programomat, zsúfolt volt az életem, de minél sikeresebb voltam, annál mélyebb depresszióba estem. Rájöttem, hogy az a művész lettem, aki feláldozza saját életét a művészet oltárán. Meg kellett kérdeznem magamtól, hogy vajon tényleg hiszek-e ebben a mítoszban. Másrészt azért, mert többnyire elégedett voltam azzal, amit addig csináltam, és éreztem, hogy egy fejezet lezárul. Akartam, hogy lezáruljon, mert újra szerettem volna gondolni dolgokat, meg szerettem volna állni egy kicsit - és ebben benne volt az is, hogy lehet, hogy soha többet nem fogok színházzal foglalkozni. Ez volt életem egyik legjobb döntése. Leszálltam a vonatról, nem lettem a rendszer áldozata."

A rendező szerint nagyon felületes magyarázataink vannak arra, hogy a kortárs színészképzőkben miért végeznek relaxációs gyakorlatokat. "A tanárok általában idézik Sztanyiszlavszkijt vagy valaki mást, és gyakori, hogy a színész éveken át csinálja ezeket a gyakorlatokat anélkül, hogy értené, valójában miről is szólnak. A relaxáció a gravitációval és a passzivitással kapcsolatos, az elengedés képességével. Ugyanakkor ott van a Mihail Csehov-féle fesztelenség érzése, ami a relaxáció tökéletes ellentéte. Amikor valamit fesztelenül csinálsz, az olyan, mintha súlytalan volnál, mintha a gravitáció nem létezne. A kínai hagyomány szerint a fesztelenség férfiprincípium, az éghez, a vertikálishoz kapcsolódik, míg a nyugalom a női princípium, ami a földhöz, a gravitációhoz köthető. Mindkettő az akarat használatával függ össze, azzal, hogyan koncentrálod vagy ellenkezőleg, engeded el teljességgel az akaratodat. Mondhatod, hogy nem mondtam semmi újat, és igazad van, mert elméletileg ezeket mindannyian ismerjük. De gyakorlatilag nem sokan tudják, hogyan lehet ezeket igazán mélyen megtanítani. Engem leginkább az izgat, hogyan tudom működésbe léptetni ezeket a folyamatokat anélkül, hogy túlmisztifikáljam, vagy ellenkezőleg, teljesen banálisan kezeljem a dolgot" - fejtette ki az alkotó.

Arra a kérdésre, hogy miért használ klasszikus szövegeket az előadásaiban, Tomi Janezic így felelt: "A klasszikusok nem mindig működnek a kortárs színházban, de például Tolsztoj könyvét abszolút kortárs munkának érzem, és irodalmilag is nagyra tartom. Szerintem érdemes újragondolni ezeket a szövegeket, és reflektálni arra, hogy mit jelenthetnek a mai társadalom számára. Szeretem a kortárs szövegeket is, de úgy tűnik, hogy leginkább mégis azok a kérdések foglalkoztatnak, amelyekhez folyamatosan visszatérünk, azok a kérdések, amelyekre nincsenek válaszaink."

A teljes interjú a Színház folyóiratban olvasható.