„Nem kívánok, hanem cselekszem” – Interjú Kulcsár Viktóriával

Idén 4. alkalommal rendezik meg a Színházak Éjszakáját. Szeptember 19-én, a Jurányi kapui is megnyílnak. Ennek kapcsán beszélgettünk Kulcsár Viktóriával, akit nemcsak vezetői, hanem anyai teendőiről is kérdeztünk.

Egy éves múlt a kislányod, de mint oly sok anyuka, te is dolgozol. Mennyire nehéz összeegyeztetned a munkát és a gyereknevelést?

Csak úgy tudom ellátni a feladataimat, ha nagyon beosztom az időmet. Megfontoltság, meghatározott menetrend és egy támogató férj nélkül képtelenség lenne helytállnom anyaként és intézményvezetőként. Világéletemben rendszerező voltam és szerettem kereteket szabni magamnak, hiszen mindig több helyen dolgoztam egyszerre. Biztonságot ad, ha előre látom, mi vár rám. Ha hagynám, hogy összemosódjanak a dolgok, elveszíteném a kontrollt és az időérzékemet is. Vannak, akik gyorsan tudnak váltani, egy kicsit főznek, közben megírnak egy emailt, utána babáznak, de nekem muszáj megadnom mindennek az idejét, mert ha nem szakaszokban gondolkodom, elúszom. Nyilván az anyaság egy folyamat, egy soha véget nem érő történet, de én akkor tudom a legjobban összehangolni a munkával, ha azt mondom, hogy a következő négy órát csak a játék, a játszótér, a babaúszás, a babajóga, az etetés, a fürdetés tölti ki. Akkor tudok felüdülten létezni, ha koncentráltan vagyok jelen mindenhol.

Kulcsár Viktória, fotó: Szilvágyi Zalán

Igazgatóként sok felelősséget vállalsz. Meg tudsz erről feledkezni egy kicsit abban az időben, amit más szerepben töltesz?

Á... Folyamatosan kattog az agyam, nem megy ki az fejemből, ha kettőig el kell küldeni egy anyagot, vagy ha estig le kell adnunk egy pályázatot, de mindezt azért próbálom hátrahagyni akkor, amikor a családommal foglalkozom, mert az kizárólag a mi időnk.

Sokan említik, hogy kisgyermekesként némi bűntudattal vágnak a munkába...

Rám ez nem jellemző, talán azért sem, mert számomra nem volt kérdés, hogy továbbviszem a FÜGE-t és a Jurányit, egyáltalán nem merült fel, hogy felmondjak magamnál. Valószínűleg akkor, ha egy átlagos közegben, alkalmazottként dolgoznék, legalább két évig élvezném a gyed nyújtotta szabadságot, és nem hiszem, hogy hiányérzetem támadna. A gyermek, a család, a barátaim, sőt, ha legurulok, a játszótér is annyi impulzust ad, hogy az bőven elegendő volna akkor is, ha nem lenne más. De nem tudtam félreállni és magam helyett beállítani valakit a Jurányiba. Azt szoktam mondani, hogy nálunk már nagy a család, van a nagytesó, a Jurányi és most született egy kistesója. Őket kell összhangba hoznom egymással vagy külön választanom, hogy mindegyik a maga útját járja és haladjon előre. Azt látom, hogy az ilyesmi egy csomó anyukának sikerül, és magam is tapasztalom, hogy nem a lehetetlenre vállalkozom.

A Jurányi sorsát azonban az is befolyásolja, mi történik a független csapatokkal, akik lakják és hogy a főváros mennyiben támogatja. Hogy látod most a helyzeteteket?

A Jurányi Ház épülete a fővárosé, aki nemcsak bérleti szerződést, hanem egy közszolgáltatási megállapodást is kötött velünk. Ennek keretében évi támogatást kapunk, ami anyagilag nagyban hozzájárul a fennmaradásunkhoz. Ez az összeg körülbelül fedezi a bérleti díjat, viszont a közös költséget, a közüzemi díjakat, a porta szolgálatot, a karbantartást az alkotókkal közösen gazdálkodjuk ki. Az, hogy májusban újabb három évre sikerült megújítanunk a szerződéseinket, óriási megnyugvást ad nekünk. Ez azt jelenti, hogy megint egy kicsit bebetonoztuk magunkat.

Milyen jövőképet látsz magatok előtt?

Erre azért nehéz válaszolni, mert nem tudunk három évre előre tervezni, csak a lehetőség adott a fejlődésre, a munkánk feltételeit, tehát azt, hogy élni tudjunk a lehetőséggel továbbra is nekünk kell megteremtenünk. Továbbra is létfontosságú, hogy pályázzunk, hogy különböző forgatókönyveket készítsünk annak érdekében, hogy ugyanazt a színvonalat tudjuk biztosítani a nézőknek, mint eddig. Ezt az elmúlt három év tapasztalatainak birtokában könnyebben tesszük, változott a bizonytalansághoz való hozzáállásunk.

Ez miben mutatkozik meg?

Az induláskor például nagy dilemmát okozott, hogy aláírjunk-e hosszabb távú szerződéseket annak tudatában, hogy minden előadóművészeti szervezet nagyjából egy évre előre tud kalkulálni az erőforrásaival. Akkor, amikor az önkormányzattal először írtam alá szerződést, egy pillanatra megtorpantam. Akkor már több mint két éve vártunk a Jurányi megalapítására, mégis átfutott az agyamon, vajon tényleg belevágjak-e az ismeretlenbe és felelősséget vállaljak-e egy olyan küzdelem sikeréért, ami nem pusztán a művészetről vagy a profittermelésről, hanem magáról a fennmaradásról szól. Az egy emlékezetes, kifeszített pillanat volt. Most azt látom, ez nem jelent akkora problémát, mint amilyen fenyegetőnek tűnik a gondolat, hogy elindítsunk időigényes projekteket. Mindenki küzd, vannak nehezebb hónapok, de megpróbáljuk áthidalni a problémákat és ez többnyire sikerül. Az is sokat számít, hogy beérett az elmúlt három év munkája. Eleinte pusztán azzal törődtünk, hogy az inkubátorház költözhető legyen, festettünk, bútoroztunk, költözködtünk, megittuk az első közös kávékat és megismertük a működés nehézségeit. Utána tudtunk művészeti kérdésekben elmélyülni, úgynevezett profiltisztítást végezni. Mára pedig kialakult a törzsközönségünk, a házban dolgozók sikerélményekkel gazdagodtak, hiszen jönnek a nézők, teltházzal futnak a darabjaink. Most az a cél, hogy megerősödjünk, hogy a tevékenységünk még nagyobb összhangról és még koherensebb koncepcióról tanúskodjon és hogy egy olyan hellyé varázsoljuk a Jurányit, ahol kicsiktől a nagyokig mindenki talál neki való közösségi élményt, színházi előadást vagy programot.

Ennek mi a feltétele?

Először is az, hogy türelmesek maradjunk, tudatosítsuk, hogy csak lépésről lépésre, apránként tudunk haladni és hogy megőrizzük a lelkesedésünket. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a mindennapok nem zökkenőmentesek. A Jurányiban hatvan különböző szervezet és közel hatszáz ember tevékenykedik, folyamatosan adódnak anyagi vagy praktikus problémák, amiket azonnal meg kell oldani. Ezek inkább elveszik az ember kedvét, mint meghozzák, pláne, hogy ezért a sok művészért és az ő koordinációjukért egyként vállalom a felelősséget. Ez elég megterhelő feladat, ugyanakkor mindig jut egy kis örömforrás és az is egyértelmű, hogy az alkotóknak sokat jelent a Jurányi létezése. Én próbálok erre koncentrálni és hinni abban, hogy tényleg megéri tovább csinálni. Megfogadtam, hogy nem hagyom elhatalmasodni a gondokat, mert tényleg csak örömből tud építkezni az ember.

Mi jelenthetne áttörést?

Ha átalakulna a támogatási rendszer és több évre nyerhetnének támogatást a független csapatok, illetve az, ha a Jurányi az úgynevezett ’egyéb kategóriából’ átkerülne a kiemelt kategóriába. Így stabilabbá válna a gazdasági helyzetünk, hiszen ugyanazt a mértékű támogatást nem pályázati úton, hanem éves keretszerződés alapján kapnánk meg. Ennek érdekében augusztus végén leadunk egy pályázatot, és körülbelül egy év múlva kiderül, hogy bírálják el a kérelmünket. A FÜGE-ben és a Jurányiban sok a munkavállaló, rengeteg a feladat, egyre nagyobb a pénzügyi mozgás, a projektek száma, a válallás, és embertpróbáló mindezt úgy menedzselni, hogy csak 10 hónapra előre látjuk a forrásokat. Jelenleg csak döcögősen tudunk előrejutni: lépünk kettőt előre, egyet hátra - ez egy lassú fejlődés.

Kulcsár Viktória és Szikszai Rémusz

Egy interjúban úgy fogalmaztál, mindenki elsősorban a saját munkájára és a létfenntartásra koncentrál, ami nem kedvez az együttműködéseknek...

Így van, az emberekben rejtőző kreativitást elő lehet mozdítani különböző kezdeményezésekkel, de mindig rakni kell a tűzre ahhoz, hogy egy közös projekt megvalósuljon. A leginkább az működik, ha a vezetőség generál összefogást.

A Színházak Éjszakája mennyire mozgatja meg a csapatok fantáziáját?

A Színházak Éjszakája mindenkit beindít, összefogást generál, idén is biztosak voltunk abban, hogy csatlakozunk. Amikor annak idején megnyitottunk, rendeztünk egy nyílt napot, be lehetett kukkantani a műteremekbe, stúdiókba. Szeretnénk, ha az inkubátorház jelleg idén is megmutatkozhatna, ezért újra kinyitjuk az ajtókat. Mindenki szabadon dönthet arról, hogy mit mutat meg magából, performansszal, előadásrészlettel készül, nyilvános próbával, falfestéssel lepi meg a hozzánk látogatókat vagy közös dizájnmunkát, táncórát, edzést szervez. Egy biztos, a Jurányiban nemcsak színházi társulatok tárnak fel műhelytitkokat, hanem a nálunk működő dizájnstúdiók, fotóstúdiók is várják majd az éjszakázókat.

Most is lesz Afterparty?

Sajnos idén elmarad... Nem is ejtettünk róla szót, így az esemény a múlt homályába vész. Nagyon jó ötletnek tűnt, hogy a művészek és a nézők egy helyen találkozzanak és mulassanak, de mire az érdeklődők megérkeztek, már teljesen kifáradtak: a színészek a játékban, a látogatók, akik átlagosan 4-5 színházba is benéztek, a vándorlásban. Szerintem ez az amúgy is nagyon színes program nem igényli az afterpartyt, mert mindenki ezernyi élménnyel gazdagodik délutántól hajnalig.

Akkor, amikor a Jurányi egy éves lett, azt kívántad, hogy minden maradjon úgy, ahogy van, és ne forduljanak rosszabbra a körülmények. Most mit kívánnál?

Ugyanezt. Az már szuper lenne, ha ennél rosszabb helyzetbe sosem kerülnénk. Persze lenne még ötletem, például az, hogy maradjon több időnk egymás alkotásait megismerni, befogadni, eszmecserét folytatni, hogy ne uraljon el minket a belső érdektelenség, amit a küzdelmek óhatatlanul maguk után vonnak. De igazából én sosem vágyom túl nagy dolgokra. Próbálok mindig elégedett lenni azzal, ami adatott és ahelyett, hogy várakoznék a külső tényezők változására, mindent megteszek azért, hogy minél jobb körülmények között dolgozhassunk. Tehát nem kívánok, hanem cselekszem.

Tulajdonképpen a Jurányi megalapításával rácáfolsz arra amit mondasz, miszerint nem kívánsz nagy dolgokat...

Azt se kívántam, hanem megcsináltam. (Mosolyog.) Cselekvő ember vagyok.

Tóth Berta / Színház.hu