Tóth László, a Nemzeti Színház társulatának tagja a saját szócikkéről, a mozdonyvezetőségről, a tótocskámozásról, a besorozás veszélyeiről és a hűségről is nyilatkozott Filip Gabriella és a Nemzeti Magazin interjújában, melyet másodközlésben olvashatnak.
A magyar névadási szokások szerint a férfi keresztnevek közül a László a legnépszerűbb, a vezetéknevek rangsorában a Tóth is dobogós. A név gyakorisága miatt Tóth László színművész valami megkülönböztető jelzőt is választhatott volna a neve elé, de azt mondja, aki ismeri, így is tudja, ki ő. Örül a sikernek, az elismerésnek, de semmit sem tesz önmaga népszerűsítéséért. Nem jár társasági eseményekre, nem írnak róla a bulvárlapok, nem főz a tévében, semmit sem posztol az interneten. Pedig – ha kérdezik – szívesen mesél magáról, családjáról, szülőföldjéről, Bátyúról, Beregszászról, színházakról, szerepekről, sírásról… – és jó vele együtt nevetni is.
Lassan húsz éve a pályán, de a színházon kívül nem sokat szerepel. Még egy facebook-oldala sincs…
– Engem ez nem érdekel. Időnként szeretek elbújni, magamba mélyedni, elcsendesedni, elgondolkodni…
A színész, aki a legszívesebben semmit sem mutatna meg magából?!
– A színpadon – mint színész – nagyon is kiadom magam, a játék során semmit sem titkolok, igyekszem minél őszintébben kitárulkozni. Vagy ha megkeres egy újságíró, és interjút kér tőlem, nem utasítom el. Állok elébe. Minden kérdésre igyekszem válaszolni. Nem zárkózom el a nyilvánosságtól. De én nem megyek utána!
Amikor pályakezdőként először írták plakátra a nevét, nem vetődött fel: talán kellene a Tóth László elé egy jelző vagy legalább egy betű?
– Ifjabb Tóth László lehetnék, mert a papám is Tóth László…
Az interneten, a Wikipédia egyértelműsítő lapján közel félszáz Tóth László szerepel. Igaz, színész csak egy, bár azt nem tudjuk, ki lehet, mert nincs mögötte szócikk, és a születési évszám helyett is csak egy kérdőjel szerepel.
– Majd egyszer talán lesz nekem is egy szócikkem, de most ez engem még egyáltalán nem foglalkoztat. Aki ismer, az tudja, ki vagyok. Egyébként van ezzel a névazonossággal kapcsolatban egy kedves kis történetem. Kilenc vagy tíz éve történhetett, amikor a beregszászi színházban felhívták a titkárnőnket: szeretnének velem interjút készíteni. Tévés felvétel lesz. Úgy készüljük, hogy legalább két napig Budapesten kell maradnom, mivel a műsorban bemutatnák a pályámat, a teljes életutamat. No, ez a teljes életút nagyon gyanús lett nekem! Akkor még alig múltam harminc. Ugyan miről beszélhetnék két napig?! Még szerencse, hogy visszakérdeztünk: biztos, hogy engem keresnek? Mire azt felelték: persze! Várnak szeretettel. Elsősorban Nyilas Misiről, majd minden további filmszerepemről kellene beszélnem. Ekkor már tudtam, azt hiszik, én vagyok az a bizonyos Tóth László, aki Ranódy László Légy jó mindhalálig című filmjében játszotta Nyilas Misit. Csakhogy 1960-ban, amikor az a film készült, én még meg sem születtem!
Viszont egy újságcikkben már láttam, a Nyilas Misit játszó Tóth László szerepei közé besorolták Aljosát is!
– Aljosa pedig már én voltam 2006-ban Debrecenben, a Liberté ’56 című filmben, és az ugyanezt a történetet feldolgozó színházi előadásban.
Ezért gondoltam, kellene valami megkülönböztetés a Tóth elé! Általában a születési, a származási helyet szokták ilyenkor használni. Lehetne bátyúi vagy beregszászi…
– Vagy csak B. Tóth! B. Tóth László. Egyszer így már be is mutatkoztam. Azt hitték, viccelek. Itt, Budapesten történt az eset. A kijevi főiskolás osztályunk két szemesztert a pesti Színművészetin végzett. Akkor én még nem értettem, mit nevetnek, amikor azt mondtam: B. Tóth László vagyok. Úgy tűnhetett, jópofáskodom! A népszerű lemezlovas bejelentkezését próbálom utánozni. De a kijevi Állami Karpenko-Karij Színház- és Filmművészeti Egyetemig nem hangzott el Magyarországról a rádió, és annak idején bátyúi iskolásként sem sokat hallgattam a Poptarisznyát…
A szülőfaluja, a kárpátaljai Bátyú nevét én először a sátoraljaújhelyi Édes anyanyelvünk nyelvhasználati versenyen hallottam. Onnan mindig bekerültek diákok a Kárpát-medencei döntőbe.
– A bátyúi iskolában tényleg mindig nagy figyelmet fordítottak a magyar nyelvre, a szép kiejtésre, a versmondásra. Én is állandóan szavaltam, minden versenyen indultam.
Emlékszik még az első fellépésre?
– Biztos, hogy nem az első nyilvános szereplésem volt, de arra emlékszem, amikor úgy mondtam el a verset, mintha üldöztek volna. Egy szuszra elhadartam az egészet. Alig vártam, hogy legyek már túl rajta. Szörnyű érzés volt. Ebből az időszakból ez az egyetlen emlékezetes fellépésem. De szerepeltem én sokat, iskolai ünnepségeken, nagyobb rendezvényeken. A szavalóversenyeken leginkább Ady Endre- és József Attila-verseket mondtam. Azt hiszem, ők voltak a magyartanárom, Bagu Balázs kedvencei. Isten nyugosztalja tanár urat. Sajnos, már eltemettük. Neki köszönhetem, hogy színész lettem. Ő indított el ezen a pályán.
Mondhatjuk tehát, hogy már bátyúi diákként is színésznek készült!
– Dehogy készültem én színésznek! Semmit sem tudtam erről a pályáról. Színházban is csak főiskolásként voltam először. Nyilván televíziós közvetítéseket láttam, de az egészen más, mint az igazi színház. Eszembe sem jutott, hogy színész is lehetnék. A mi családunkban mindenki vasutas. Szinte természetes volt, én sem lehetek más. Jól tanultam, ezért azt mondták a szüleim: olyan okos vagyok, hogy belőlem mozdonyvezető is lehet! Imádtam a vonatokat. Már minden elő volt készítve, hogy mehessek a lembergi főiskolára, amikor Bagu tanár úr azt mondta: indul egy magyar osztály a kijevi színművészetin, és nekem is ott a helyem. Rajtam kívül még egy lánynak és egy másik fiúnak javasolta a színművészetit. Ők végül nem jöttek: a lányt nem vették fel, a fiú pedig más pálya mellett döntött. Azt hiszem, én akkor még leginkább csak kalandvágyból mondtam igent. Jelentkeztem, felvettek. Onnantól kezdve pedig pörögtek az események. Miután végeztem, az első beregszászi bemutatók után tudatosult bennem: színész lettem.
A szülei mit szóltak mindehhez?
– Nem örültek! Édesapám sokáig méltatlankodott, édesanyám hamarabb elfogadta a döntésem. Talán csak akkor nyugodtak meg, hogy a helyemen vagyok, amikor a beregszászi előadások sikeresek lettek, és sokfelé hívtak bennünket. Persze még most is, ha hazamegyek, az öcsém mindig azzal a kérdéssel ugrat: mikor akarok végre dolgozni?!
Haza most is Bátyúra megy?
– Bátyúra és Beregszászra is hazamegyek. Mindkét település kedves nekem. Persze Bátyú már rég nem olyan, mint volt az én gyerekkoromban, de ott élnek a szüleim és nagyon sok jó ismerősem, barátom. Beregszász azért fontos nekem, mert ott hoztuk létre – szinte a semmiből – Kárpátalján az első magyar színházat. Két kezünk munkája is benne van abban az épületben. Falat bontottunk, téglát raktunk, takarítottunk, magunk építettük a díszletet. Ott lettem igazán színész.
Mennyire követi az otthoni eseményeket?
– Igyekszem tájékozódni…
Hogy látja innen a helyzetet?
– Nagyon rossznak, szétesőnek. Annak idején, amikor felbomlott a Szovjetunió, mindenki bizakodott, reménykedett. Aztán jött az újabb átverés, kiderült a sok hazugság, csalás, korrupció. A narancsos forradalom után megint bizakodtak az emberek, és most ismét döbbenten nézzük: mi történik velünk?!
Velünk, magyarokkal?!
– Nemcsak mi, magyarok vagyunk bajban. Teljes a káosz, a bizonytalanság. Hogyne aggasztana, ami otthon történik?! Az is előfordult, hogy nem voltunk benne biztosak, haza tudunk-e menni, meg tudjuk-e tartani a meghirdetett beregszászi előadást. Aztán úgy döntöttünk, megyünk. Nyilván vigyázni kell. Én sem szeretném, ha elvinnének katonának.
A beregszászi színház honlapján láttam: tagja az ottani társulatnak is. Nem lehet könnyű mindkét helyen megfelelni!
– Ez elsősorban egyeztetés kérdése. Megyünk, ha tudunk. Például a magyar kultúra napja alkalmából játszottuk Ungváron és Beregszászon kétszer is a Zoltán újratemetve című előadást. Ez eredetileg a beregszászi színház és a zsámbéki színház közös produkciója, és 2013 nyarán mutattuk be először a Zsámbéki Színházi Bázison. Azóta is teltházak előtt játsszuk a Nemzetiben is.
Nagyon jó kritikát kapott – mint római katolikus pap…
– Hallottam róla.
Nem olvasta?!
– Nem, de mesélte az egyik nemzetis dramaturg.
Köztudott, hogy Vidnyánszky Attila sem olvas kritikát. Szintén elvi okokból utasítja vissza?
– Á, dehogy! Az persze jól esik, ha megdicsérnek, de nem tulajdonítanék különösebb jelentőséget a kritikáknak. Nagyon sok függ a pillanatnyi hangulattól, lelkiállapottól. És most nemcsak a színpadi szereplőkre gondolok, hanem a nézőkre is. Velem is előfordult már, hogy nagyon tetszett egy előadás, és amikor újra megnéztem, már egyáltalán nem érintett meg. Az is lehet, hogy csak fáradt voltam, nekem mint nézőnek, befogadónak volt éppen valami bajom – vagy nem… Abszolút szubjektív műfaj.
Lenne még egy abszolút szubjektív megjegyzésem: én Tótként ismertem meg Tóth Lászlót – Örkény Tótékjában.
– Szoktak is a kollégáim, barátaim Tótocskámnak becézni!
Ez az egyik legrégebbi szerepe. És ezt a darabot még mindig játsszák.
– A Csehov-egyfelvonásosok a régebbiek, a három komédiát 1997 óta játsszuk. De a Tóték is több mint tíz éve folyamatosan műsoron van. Ezt tartják a beregszászi színház egyik emblematikus előadásának. Szerintem is az. Tényleg velünk él, változik. Lehetnek ugyan hangsúlyeltolódások, de a lényeg marad. A sikerét mutatja, hogy májusban csak egy este játszottuk volna itt, a Nemzeti stúdiójában, a Gobbi Hilda Színpadon, de olyan nagy volt az érdeklődés, hogy kénytelenek voltak egy nagyszínpadi előadást is beiktatni…
A beregszászi Tóték-előadás őrnagyával kapcsolatban mindig szóba kerül Latinovits Zoltán. Trill Zsolt játékával – hanghordozásával, gesztusaival – utal a nagy elődre. Tót Lajos tűzoltó esetében viszont ez az összevetés elmarad. Fel sem merült, hogy megpróbálja megidézni Sinkovits Imrét?
– Az én esetemben nehéz lett volna bármilyen hasonlóságot találni a filmből ismert Sinkovits-féle Tóttal. Így tényleg fel sem vetődött, hogy valamiképpen idéznem kellene az ő alakját, színészi játékát.
Nem is zavarta a nagy előd példája? Gondolom, látta a filmet.
– Természetesen ismertem a filmet. Nagy tisztelettel néztem Sinkovits Imrét. De amikor elkezdtük próbálni ezt az Örkény-darabot, nem emlékszem, hogy az esetleges összehasonlítgatás miatt aggódtam volna. Nekem minden ilyen találkozás megtiszteltetés.
Az eddig szóba került előadások – Liberté ’56, a Zoltán újratemetve, a Csehov-egyfelvonásosok és a Tóték – rendezője is Vidnyánszky Attila. Nem készítettem statisztikát, de ránézésre is úgy tűnik, vele dolgozik a legtöbbet.
– Ez biztos!
Gondolom, vele értik meg leginkább egymást.
– Vele dolgozom a legrégebben, így az ő rendezői nyelvét ismerem leginkább, ő viszont tisztában van az én lehetőségeimmel, korlátaimmal. Azt hiszem, értjük egymást, vele tudunk a legjobban együttműködni, ugyanakkor jól esik néha másokkal is játszani. Nagy élmény volt számomra például Silviu Purcărete vagy Viktor Rizsakov rendezése. Legutóbb pedig Lendvai Zoltánnal dolgozhattam a Csiky Gergely-darabban. Nem volt könnyű.
Mert?!
– Mert nehéz, régies a szöveg. A figura sem egyszerű.
Pedig Zátonyinak főszerepe van ebben a történetben!
– Majdnem főszerep! Nincs is ezzel semmi baj, legfeljebb csak annyi, hogy én nem ilyen vagyok.
Nehezére esik gazembert játszani?!
– Nem erről van szó. Lehetne, de nem szabad „csak” gonoszt játszani. Muszáj kideríteni az ő igazát is. Nem kell felmenteni, csak meg kell érteni. Olyan ez, mint a sírás. Önmagában a sírás technikai feladat is lehetne, de akkor azonnal lelepleződne a hamisság. Nem szabad sírni. Küzdeni kell a sírás ellen.
Soha sem sírt még a színpadon – úgy igazán?
– Dehogynem. Például otthon, a Zoltán újratemetve-előadásnak voltak olyan ihletett pillanatai, amikor nemcsak a közönség küzdött a könnyeivel, de én is. Vagy legutóbb itt, a Nemzetiben a Mesés férfiak szárnyakkal előadása közben éltem át hasonló helyzetet. Ez persze nemcsak a színészektől, nemcsak a rendezésétől, nemcsak a közönségtől függ. Nyilván a külső körülmények, az aznapi hírek is befolyásolhatják a hangulatváltozásokat.
Időnként nevetni is muszáj!
– Ha jön egy váratlan poén, azt nem lehet röhögés nélkül kibírni. A Fodrásznő előadásai közben szokott meglepni bennünket Kristán Attila egy-egy ötlettel. Ilyenkor általában a közönség is velünk nevet. Ha jó az előadás, ha együtt van a színpad és a nézőtér, akkor bejön a poén.
Ha már szóba került a Fodrásznő: az ősbemutató Debrecenben volt…
– És abban is tűzoltó vagyok!
És abban is beregszászi kollégákkal játszik…
– De Rizsakov rendezte, és nem Vidnyánszky Attila!
Ő „csak” az igazgató volt Debrecenben, én meg csak azt akartam kérdezni, milyen a közönség egy vidéki városban, milyen egy nagyvárosban. Könnyebb dolguk volt otthon?
– Amikor a főiskola után elkezdtük a beregszászi színházszervezést, Attila azt mondta, igazi színházat kell csinálnunk. Nem szabad kompromisszumokat kötnünk, „kultúrházi” előadásokkal megelégednünk. És igaza lett! Először a beregszászi közönség is óvatos volt velünk, aztán megszerettek minket. Amikor Attila elvállalta a debreceni Csokonai Színház igazgatását, akkor már sokan ismerték őt és a beregszászi színészeket is Magyarországon, mégis el kellett telnie egy kis időnek, amíg elfogadtak bennünket.
És viszont.
– Persze. Rám is hat a közeg, amelyben élek: a város, a színház, a közönség, az itteni kollégák, akiket én csak messziről bámulhattam, legfeljebb tévéből ismerhettem.
Például! Mondana példaképeket?
– Amikor gyerekként szájtátva ültem a televízió előtt, nekem mindenki hős volt, aki Dobóval a várat védte az Egri csillagokban. Később nagy példaképem volt Cserhalmi György. Néhány éve Debrecenben játszottunk együtt az Úri muriban, ő volt Csörgheő Csuli én meg a mérnök, akkor mondtam is neki, hogy mennyire csodáltam. Gondolom, azt hitte, hogy csak udvariaskodom… Vagy amikor 2002-ben – akkor még vendégként – itt a Nemzeti Színházban a Bánk bán-előadásban Blaskó Péter Petur bánja mellett állhattam mint Simon bán, az nekem szinte hihetetlen megtiszteltetés volt. Ráadásul ő még egy kicsit hasonlít is az édesapámra. Tegnap este pedig az Ingyenélők végén mentünk ki a tapsra, és Bodrogi Gyuszi bácsi rám mosolygott: az nekem többet ért, mint egy kitüntetés. Számomra olyan ez az egész, mint egy álom. Mondhat bárki bármit, a Nemzeti Színházban játszani igenis megtiszteltetés.
Amikor ideszerződött, mi volt erősebb: a hűség a beregszászi szellemhez vagy a Nemzeti Színház vonzása?
– A hűség! Ez nem kérdés.
Szerző: Filip Gabriella
Tóth László
A kárpátaljai Bátyún született (1971). A kijevi Állami Karpenko-Karij Színház- és Filmművészeti Egyetem magyar osztályban végzett 1993-ban. A beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színháznak (Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház) az alapítástól máig tagja. Számos nemzetközi sikert aratott beregszászi előadásban szerepelt, amelyek a Nemzeti Színházban is láthatók: Szarvassá változott fiú, Tóték, Három nővér, Csehov egyfelvonásos komédiák. 2006-tól a debreceni Csokonai Színházban játszott, 2013 óra a Nemzeti Színház társulatának a tagja. A Vitéz lélek, a Mesés férfiak szárnyakkal, a Fodrásznő és az Ingyenélők című előadások mellett jövőre a Szarvaskirályban, a Szindbádban, a 6-os számú kórteremben és a Cyranóban játszik majd.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.