Fejes Endre halálaira - Pozsgai Zsolt búcsúzik

92 éves korában, 2015. augusztus 25-én elhunyt Fejes Endre Kossuth- és József Attila-díjas író. Pozsgai Zsolt búcsúja.

Pozsgai Zsolt írása:

Fejes Endre nem most halt meg először. A kilencvenes évek elején, amikor egy addig megérdemelten ünnepelt írói generációnak rá kellett jönnie, hogy itt vége az értelmes emberábrázolásnak színpadon, filmben, televízióban – többen vonultak át a szellemi másvilágra. Szabó Magda elkeseredett leveleket ír, hogy az új rendszerben pályázgatni kell, és ebben nem vesz részt, ő nem versenyló egy versenyistállóban. Csurka beveti magát a politika dzsungelébe, őrjöngő rinocéroszként tapos le mindent, ami elé kerül, közben eltiporja saját irodalmi hagyatékát /talán nem végleg/. Fejes Bandi pedig elhallgat. Ül az ajándékba kapott normafai házban, és megpróbál lelátni regényei, színdarabjai helyszínére, Józsefvárosba és környékére. De innen nem könnyű. Mellette hűséges és fantasztikus társa, Éva. És a ház, a belső már múzeum, a rengeteg könyv, az asztalok, a szőnyegek mint azt sikoltozzák, meg akarjuk őrizni azt az értékrendszert, amelyért oly sokáig dolgoztunk.

Ebben az időben kaptam lehetőséget kortárs könyvkiadó vezetésére a Pátria Nyomdában. Váratlan szövetségesre találtam Vass Sándor vezérigazgató személyében, és erőteljes aggódással próbáltuk, hogy átmentsük az irodalmi értékeket egy új társadalmi berendezkedésbe, hogy rávegyük az írókat, dolgozzanak tovább. Nem volt egyszerű. Bandi váratlanul a szocialista írótípus megvetendő alakja lett, a vezérigazgató előző politikai kényszerpályája miatt üldözendő – magam pedig fiatal, és reményekre jogosító író értetetlenül néztem ezt. Nosza,beszéljük rá Bandit, adjon kéziratot. Nem volt egyszerű bejutni a barlangjába. Óriási kutya őrizte a kertet, és őket, mint Andersennél a tányérszemű kutyák. És ha a kutyán túl jutottam, még mindig ott volt Bandi és Éva gyanakvása. Amit sikerült eloszlatni. És ebből a barlangi látogatásból több életre szóló barátság lett. Igen, valódi barátja lettem – családunkkal együtt lettünk – ennek az értékeket makacsul őrző, fantasztikus házaspárnak. „Munkásalakok dekadens ábrázolója” fröcsögtek rá az új kor új percemberkéi. A rendszerváltás soha nem látott korszakot hozott el a tehetségteleneknek. Akik ezt felismerve őrjöngve fürödtek a lehetőségekben. A kultúra áru lett, és a vámszedők szabadok. Nem tudták, hogy Bandi regény és drámai alakjai mögött az író félelmetesen értékes könyvei vannak. Fejes keze ügyében állandóan ott volt a Platon összes, a legnagyszerűbb filozófusok, klasszikusok. Csodálatos tájékozottsága volt a filozófia történetben az antik kortól Spenglerig. És ő ezen örök filozófiai értékek megismerése után írt az EMBER-ről, akit az újra kapaszkodó, és már szánalmas irodalmi elit elkezdett elhallgatni. Fejes Endre proletárjai, munkásfigurái a teljességet hordozták, de ez az új elit azonosította a szocializmus valóban silány munkásképével. Micsoda botorság!

Fotó: Tóth István Csaba

Olvasom most a híreket, megemlítik Fejes két legutóbbi kötetét. És boldog vagyok, hogy a legutóbbi három /nem kettő/ kötetét én adtam ki. Mert befogadott. Először elkérte az addig írt drámáimat, és amíg el nem olvasta, nem nyílt meg. Aztán ott találtuk családomat náluk minden héten. Kislányaim tekerték a szobakerékpárt, amit Bandi és Éva kapott, de soha nem használták. A lányok aztán futkostak a kertben, feleségemmel ültünk a cigarettafüstben, Bandi itta a mérhetetlen mennyiségű kólát, és beszélt, beszélt, beszélt. Olykor a felesége helyre tette egy-egy gondolatát, ilyenkor őrjöngött, veszekedtek, de a végére mindig örömbe fordult a hirtelen harag. Rábeszéltem új novellákra, és ő ceruzával írta, és írta, Éva pedig pötyögte le őket az írógéppel. Egyszer félrehívott: „Te Zsolt, ez a Bandi hülye, írt egy baromi jó kisregényt, de el akarja dobni, mert nem tetszik neki. Égessem el, azt mondta. Itt van az egyetlen példány, neked adom, tedd el jól. Én meg majd látványosan elégetek valami mást, hogy megnyugodjon.” Így történt. A kézirat nálam van. Újabb boldogság – fölkerekedett néha a karosszékből, amelyet addig csak egészségügyi okokból hagyott el, és megjelent drámáim bemutatóin. Ültünk együtt a páholyban, és én nem hittem el, hogy ez így van. Úgy örült a bemutatóknak, mint annakidején saját előadásainak. Nem tudtam, nem tudom soha ezt eléggé megköszönni neki. Igaz, ha egy érzelgős „köszönöm”-öt mondtam volna, el is küldd mérgesen melegebb éghajlatra.

Másodszor akkor halt meg, amikor Éva eltávozott. Nem tudtuk, mikor halt meg, mikor volt e temetés, az akkor már beteg Fejes Endre a házvezető-ápolónővel titokban intézte. Erdélyben nyugszik valahol, ahonnan jött. Az egyik öreg fotel üres lett. Bandi egyedül maradt, nézte a tévét, senkit sem engedett már magához. És amikor azt látta, hogy a tévécsatornákon már messze nem az az emberközpontú tartalom van, amiért egész életében dolgozott, átkapcsolt a sportcsatornára, és onnan már nem kapcsolt vissza. Nézte a billiárdversenyeket, itta a kólát, szívta a cigarettát. Írni nem akart, élni nem akart. Olyan betegségek támadták meg, hogy elvben többször ismét meg kellett volna halnia. De ő biológiai értelemben élt. A testnek is van filozófiája, ez nem csak a szellem tulajdona! A szelleme már lemondott bármiféle új műről, új érdeklődésről, de a test makacsul kitartott. Teljesen értelmetlen módon életben tartotta magát. Bandi elkerült a házból, ügyes ingatlankeselyűk elűzték onnan, kifosztották, amije még volt, arra mohó kezek csaptak le. És Bandi egy külvárosi lakásban feküdt az ágyban, évekig, tíz évig, száz évig, ezer évig, és bámulta a tévét, amely félelmetes hangerővel szólt, hiszen Bandi akkorra már gyakorlatilag süket volt.

Ültem az ágya mellett. Megismert, persze. Üvöltözni kellett volna vele, a szomszéd szobában kíváncsi fülek, és akkor eszembe jutott valami. Egy nálam levő kézirat lapjaira írtam hatalmas betűkkel, és tettem elé. Olvasta, egyre mohóbban, válaszolni nem igazán tudott, nem mozdult a szája. Csak nézett azokkal a platoni proletár szemeivel, és világos volt, hogy mindent ért. Levelezni kezdtünk, tőmondatokban. Nem az ágyból jöttek a válaszai vagy kérdései, valami egészen mély gödörből, valahonnan a magma közeléből. Bevallottam neki Éva csínytevését az elégetendő kézirattal kapcsolatban. Sírt. Sírtam. Sírtunk ott, mint valami kamaszok. Aztán elengedtem a kezemben órákig melengetett kezét, és eljöttem. Tudtam, hogy nem látom többé.

Azóta próbálkozom. Hogy drámáit színpadra vigyem, a „Jó estét nyár”-on kívül nagyon sok olyan színpadi műve van, ami aktuálisabb, mint valaha. Bocsáss meg, Bandi, nem rajtam múlik, hogy ez egyelőre nem sikerül. Magam is fogyok az években, időkben. Talán sikerül Fejest felmutatni, talán ehhez az én életem is kevés lesz. De emberségedet, szereteted ápolom, és őrzöm, ezek nélkül messze nem lennék az, ami.

Most rendezek, saját művet, ebben is benne vagy bőven. Mindjárt kezdődik a próba, gyújtok ott egy mécsest az emlékedre. Bandi…nem tudom, ezek közül a fiatal, és nagyszerű művészek közül ki tudja még, kiért énekel a láng. A neved igen, azt ismerik, a neveket jól használják az utóbbi időkben. Gyalázkodásra elsősorban, az igen, azt tudjuk.

De Fejes Endrét tudja-e még valaki?

Pozsgai Zsolt