Ács János, a Jászai Mari- és Nádasdy Kálmán-díjas színházrendező, a Színház- és Filmművészeti Egyetem egykori tanárának temetésére augusztus 26-án került sor. Ez alkalomból egykori tanítványa, Barabás Richárd búcsúzik a Gálffi-osztály nevében.
Jön az Ács! – mondtuk sokszor a Színművészeti Rákóczi úti épületének egyik sötét termében és valóban: jött, tartotta a zenés-mesterséget vagy éppen figyelte a jeleneteinket Gálffi mellett a mesterség órákon.
„Figyeljenek ide! Jól vannak? Térde? Rendben?” – kérdezte, majd hirtelen témát váltott és Huxleyról kezdett mesélni vagy Fedák Sáriról, amikor János Vitéz volt, esetleg az űrutazás rejtelmeiről, ha éppen ahhoz támadt kedve. Minden érdekelte. És valahogy semmi. Furcsán szomorú volt.
Egyszer valami olyasmit mondott, hogy „figyeljenek ide, értsék már meg, ez az egész egy faszság!”. És itt egyértelműen a színházra gondolt. Máskor viszont arról beszélt, hogy színház nélkül semmi az élet, mert mi már csak ilyenek vagyunk.
Jön az Ács! – mondtuk, és ez a megállapítás nem is annyira János mint tanár és osztályfőnök érkezését volt hivatott közölni társaságunkkal, hanem inkább szólt ennek a furcsán bolond és mégis zseni öregúrnak, amilyennek mi akkor őt láttuk.
Emlékszem, talán első év végén, nyár előtt, mikor utoljára gyűltünk össze abban a bizonyos tikkasztó, fekete teremben, mindenkinek hozott ajándékot: könyveket, azokat szerette.
Én Giuseppe Tomasi di Lampedusa A Párduc című regényét kaptam – hatvannégyes kiadás! – beborítva megpuhult, szürke csomagolópapírba.
Vajon miért A Párducot választotta nekem?
Akkor nyáron elolvastam, de nem sok maradt még meg belőle. Csak mostanában jutott megint eszembe a könyv, leemeltem a megsárgult kötetet a polcról, bele-beleolvastam, szagolgattam; hatvannégy-tizenöt, az még magunk között is ötvenegy év. Szinte látom magam előtt a tizenöt éves Ácsot, ahogy takaró alatt Lampedusát olvas. Kinézem belőle. Passzolna hozzá… olyan „Ácsos” volna.
Azt hiszem, elolvasom valamikor újra, hátha megfejtem, miért pont ezt választotta nekem. Merthogy szándéka volt vele, abban egészen biztos vagyok!
Mit hagyott most számomra örökül ez furcsa ember? Sok apróságot a színházról talán, történeteket emberekről… de mind közül ez tűnik most a legfontosabbnak: „Ne vegyék túl komolyan! Aki túl komolyan vesz bármit is, belebolondul. Ne bolonduljanak bele! Figyeljenek ide, legalább fejben maradjanak gyerekek!”
Szerintem tudta, miről beszél, azért volt ilyen szomorú.
Köszönünk mindent János! A térdünk most nincs túl jól, de azért megvagyunk.
Barabás Richárd
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.