„A Tóték olyan, mint a jó antibiotikum” – Villáminterjú Béres Attilával

A Városmajori Színházi Szemle legjobb előadásának díját idén a Tóték nyerte el. Az Örkény István műve alapján született darabot Béres Attila rendezte a Miskolci Nemzeti Színházban. A teátrum új igazgatójával beszélgettünk.

 – Nagy elismerés ez a darabnak és a színháznak is. A rendezőt és a színházigazgatót is kérdezem: mit jelent ez számodra?

B.A.: Azt gondolom, hogy minden díj fontos. És mivel ez egy szakmai díj, így még fontosabb. Igazgatóként azt mondanám, hogy ez az elismerés annak a munkának szól, amit mi itt a színházban végzünk. Rendezőként pedig elmondhatom, hogy nagyon szerencsés csillagzat alatt született az előadás. A darab erejét a benne játszó színészek, Görög László, Szatmári György, Nádasy Erika, Czakó Julianna, Molnár Sándor Tamás, Märcz Fruzsina és Kokics Péter adják. Nem véletlenül soroltam fel mindenkit név szerint. Meggyőződésem, hogy a színészi játék teszi igazán érdekessé, értékessé ezt az előadást a szemle szakmai zsűrije és a nézők számára is – az, ahogy ők heten egymással és egymásért játszanak.

– Immár másodszorra tüntetik ki a Miskolci Nemzeti Színházat a Városmajorban, hiszen tavaly A tanítónő című előadás lett a legjobb előadás, a Tóth Flórát alakító Lovas Rozi pedig elnyerte a legjobb női főszereplőnek járó díjat. A sorozatos elismerés azt jelenti, hogy jó úton halad a színház?

B.A.: Remélem igen. Ez annak az együttgondolkodásnak az eredménye, amit én is fontosnak tartok egy-egy előadásnál. Hatalmas színház a miskolci, és nagyon sokszínű. De a sokszínűség mellett a teátrumot vezető művészeti tanácsnak két dolog igazán fontos: a minőség és az ízlés. A jó előadáshoz jó szöveg, jó rendező, jó társulat kell, és még akkor sem biztos, hogy minden úgy sikerül, ahogy elképzeltük. Mindenesetre mi arra törekszünk, hogy mindez meglegyen.

 –A Tóték zárójelenete továbbgondolja az Örkény által megírt történetet, és megdöbbentő, megrázó végkifejletet láthatunk a színpadon, ami újraértelmezi a darab üzenetét. Hogyan született meg a befejezés?

B.A.: Azért érdekes ez a dolog, mert a válasz rávilágít arra a kérdésre, amit számtalanszor tesznek fel nekem: mire jó a művészeti tanács? Fontos volt számomra a darab utolsó momentumának naturalista ábrázolásmódja, éppen ezért volt az az ötletem, hogy Tót véresen jön vissza a színpadra, miután négy egyforma részre vágta az őrnagyot. Hiszen a nézők így képileg is szembesülhetnek azzal, hogy valóban gyilkosság történt. Azt a befejezést viszont, hogy Ágika felveszi a véres bárdot, majd elindul a szülei után, azt Rusznyák Gábor, a művészeti tanács tagja javasolta. Miután megnézte az összpróbát, és a művészeti tanács összeült megbeszélni a látottakat, azt mondta: Attila, ezt szerintem így kellene befejezni. Ágika az, aki továbbviszi az őrnagy gondolkodását. Aztán az egyik próbán, amikor már megvolt a zárókép és az Ágikát játszó Czakó Julcsi elindult kifelé a bárddal, egyszer csak magától legurult a nézőtér felé a bábu is, amin az őrnagy ruhája volt. Szép lassan, szinte kísértetiesen gurult. Megtartottuk, beépítettük a befejezésbe. Az őrnagy bábuja megindul a nézők felé, hiszen a fenyegetés mindig jelen van.

–A tavalyi bemutató előtt azt mondtad, hogy a szélsőségek elleni küzdelem szülte meg benned ezt a Tótékat. Azóta sok minden történt a világban és hazánkban is. Gondolhatunk akár a Franciaország elleni terrortámadásra, vagy a menekültválságra. Most talán új értelemmel telhet meg az előadás, újra tud üzenni?

B.A.: Azt gondolom, hogy a szélsőségesség mindig egyfajta seb a társadalom testén, akár jobb, akár baloldalról beszélünk. Az előadás - reményeim szerint - pontosan rákérdez arra, hogy hová vezethetnek a szélsőséges gondolatok, hiszen az őrnagy tulajdonképpen diktatúrát hoz létre ebben a családban, terrorizálja a közösséget. Bízom benne, hogy ez az előadás olyan, mint a jó antibiotikum: talán begyógyít egy-két sebet...

Szerző: Papp Andrea / Miskolci Nemzeti Színház