"Szeretnék utánajárni a titoknak" - Interjú Vidnyánszky Attilával

A Színházak Éjszakáján immár másodszorra vesz részt a Nemzeti Színház. Ennek kapcsán a várható programkínálatról és arról is beszélgettünk Vidnyánszky Attila igazgatóval, miért hasonlít az élete egy sportolóéhoz és mire törekszik vezetőként illetve magánemberként.

„A szakmai életem nem választható el a magánéletemtől” –fogalmazta meg nekem Máté Gábor. Rólad ez mennyiben mondható el?

Egyáltalán nem, mert én maximálisan próbálom elválasztani a kettőt egymástól. Számomra a színház egy létforma, és bár sokat követel tőlem, nem maga az élet. Ugyanis van egy fantasztikus feleségem, egy csodálatos családom, hat gyerekem, ők az én menedékem, és megpróbálom őket távol tartani a szakmai történésektől. Most is felfal a munka, de igyekszem minél több időt szentelni a szeretteimnek és nem összetéveszteni a fontosat a legfontosabbal.

Ez a törekvés mindig jellemzett?

Nagyon hosszú ideig megosztottam magam három világ között: a beregszászi tevékenységem összefonódott a debrecenivel és a családom végigkísérte azt a küzdelmet, amit a két színházért folytattam magammal. A gyerekek ott nőttek fel a díszletek között - nem lehetett másként csinálni... Az összes jó és az összes rossz, ami ezzel jár, megtörtént velem. Úgy gondolom, hogy a jelenlegi egy sokkal egészségesebb felállás, hiszen mindenki velem van. Ez nagy megnyugvást és biztonságérzetet ad. Tehát óriási a különbség ahhoz képest, ahogy régebben zajlott az életem.

Hogy látod, a Nemzeti élén vállalt küldetésed különbözik a korábbiaktól?

Most sokkal nagyobb a tét. Ugyanakkor mindig nemzeti színházi koncepcióban gondolkodtam, mindig a magyar kultúrában felhalmozott értékek ápolása, újrafogalmazása, alapkérdések felvetése volt a szándékom. Céljaiban, üzeneteiben, programjában, tehát a lényeget tekintve mind a beregszászi, mind a debreceni, mind a Nemzeti Színház nagyon hasonlít egymáshoz. Azt szoktam mondani, hogy Bartók és Kodály a példaképem, akik úgy voltak korszerűek, hogy egyszerre nemzetiek és nemzetköziek is voltak. Csak úgy tudjuk a magyar színházi hagyományt megérteni, megélni, alakítani, ha látjuk és megtapasztaljuk a világ színházi törekvéseit is. Ezért szervezzük a Madách Nemzetközi Színházi Fesztivált is.

Vidnyánszky Attila

Miben mutatkozik meg, hogy nagyobb a tét?

Leginkább abban, hogy állandóan nagyító alatt vagyok, minden személyes és művészi gesztusom óriási jelentőséget kap. Ráadásul a Nemzeti igazgatójaként az ember folyamatosan csúszik a politika terepére és állandó csatározás az élete.

Nem rajtad múlik, hogy mennyi csatát vívsz?

Nem. Onnantól kezdve, hogy bizonyos dolgokért – a Nemzetiért, a diákjaimért, a kollegákért, vagy akár szakmai ügyekért – felelősséget vállalok, egy csomó váratlan helyzetnek teszem ki magam és az esetleges ütéseket is állnom kell. Nem mondhatom, hogy ’bocsánat, de egy pillanatra kiszállnék, mert erről nem volt szó’. Ha rálépek egy útra, nem tudok visszafordulni, ebben a szakmában nincs ilyen opció, és magamnak se tudnám megbocsátani, ha megfutamodnék a kellemetlenségek elől. Nyilván azelőtt, hogy bármibe belevágnék tudatosítanom kell, hogy milyen megosztott, mennyi vélt vagy valós konfliktussal terhes az a színházi közeg, amelyben működöm, és el kell döntenem, hogy mennyit bírok erővel, türelemmel, tudással.

Hogy látod, mennyit bírsz?

Erre azt tudom mondani, hogy Debrecenben is huszonnégyóráztam, Budapesten is ezt teszem.

Megszólal a telefon.

Elnézést, ezt most lehalkítom. Azért hívnak, mert januárban csinálunk egy betyártörténetet, egy szcenírozott koncertet Ferenczi Gyurival. Szomjas Gyuri rendezi, és a címről egyeztetünk, de egyelőre nem igazán tetszik...

Mi a cím?

Betyárjáték.

Jól hangzik. Neked miért nem tetszik?

Nem is tudom... Egyébként elfogadom, ha azt mondják, ez a végső változat. Nem szoktam ilyesmin görcsölni. Betyárjáték, na! Neked tetszik, nekem kevésbé, tehát teszünk egy strigulát ide is, oda is, kinek tetszik, kinek nem... (Mosolyog.) Egyébként ezzel együtt három olyan produkciót is bemutatunk, amit korábban nem hirdettünk meg. Például az általam rendezett Psychét, amit Gyulán hoztunk létre a kaposvári osztályommal, illetve Hobo új estjét, A Gulág virágai címmel.

Bízol a kollegáidban, nem akarsz mindenről magad dönteni?

Nem. Azzal gúzsba kötném őket. Fontos, hogy a többiek ne érezzék úgy, hogy szavuk sem lehet, mert egy mániákus revizor őrködik felettük. Szeretném megadni nekik a szabadságot, számítok a véleményükre. Persze azt is fontosnak tartom, hogy mindenről legyen tudomásom, ami a művészeti kérdéseket illeti, ilyen ügyekben nélkülem nem születhet döntés.

A legutóbbi interjúdban úgy fogalmaztál, hogy a Nemzeti jó úton halad a társulat- és közönségépítésben, ezért nem vagy türelmetlen. Előforul, hogy mégis kétségek gyötörnek?

Gyere, ülj be az irodámba egy hétre és tanúja leszel: türelmesen tűröm azt is, hogy reggeltől estig kétségek gyötörnek. Nagy döntések előtt borzasztóan szorongok. Hogy épül fel egy évad? Időben vagy túl hamar tűzünk műsorra egy darabot? Miként áll össze egy szereposztás? Eleget tudunk-e tenni egy fesztiválmeghívásnak? Kiket invitáljunk a saját fesztiválunkra? Milyen feladatok illeszkednek egy-egy színész fejlődéstörténetébe, kinek kell fellazítani az évadját, ki terhelhető jobban? – ezek mind olyan kérdések, amelyek éjjelente is mozgásban tartják az agyamat. Mivel a rendezéseim meghatározzák a repertoárt, nagyrészt az én darabválasztásaim döntik el, milyen lesz a Nemzeti Színház és milyen lesz az általunk kínált program visszhangja a közönség szívében, lelkében. Mindez néha gyötrő, ugyanakkor meglepően élvezetes, amikor a társaimmal folytatott eszmecsere során közösen találunk megoldásokat. Tehát a keresésben nem maradok magamra. Ennek tudatában elviselhető a felelősség, pláne, hogy nagy számokban mérhető, mekkora előrelépést tettünk az elmúlt években: 20 százalékkal emelkedett a nézőszám. Ami a társulatot illeti, az átalakulás folyamatban van, most formálódik a közösség. Egyelőre sokféle nyelvet beszélünk, még közelednünk kell egymáshoz. Erre csak az elmélyült munka ad lehetőséget, aminek a körülményeit igyekszem hosszabb próbafolyamatokkal biztosítani. Úgy ítélem meg, hogy az előadások egyre letisztultabbak, mert már jobban egymásra tudnak hangolódni a színészek, de azt is tudom, hogy eddig csak az út első harmadát tettük meg.

Vitéz lélek

Útközben érnek meglepetések?

Leginkább a váratlan sikerek döbbentenek meg. Állandóan értékelem az eredményeinket, figyelem a közönséget és ha azt tapasztalom, hogy a szándékaink célt érnek, csillapodnak a kételyeim. Rettentően örülök például annak, hogy még mindig jól megy a Vitéz Lélek és már harmincezren megnézték. Egyeztetési nehézségek miatt nem tudjuk gyakran játszani, mégis szeretik. Látom azt is, hogy a Körhinta mennyire népszerű, ezt valahogy meg kell értenem, meg kell emésztenem.

Miért?

Azért mert a Körhinta maga a kísértés, a tuti. Félreértés ne essék, nagyon boldog vagyok, hogy elnyerte a nézők tetszését. Csak azt mondom, hogy egy közkedvelt történet színvonalas feldolgozásban óhatatlanul babérokat arat és ez arra csábít minket, hogy egy irányba mozduljunk, mondjuk úgy, hogy a minőségi szórakoztatás felé. Viszont én ezt határozottan nem akarom. Fel tudnék sorolni számos hasonló hangvételű, hasonló stiláris jegyekkel bíró darabot, amit komolyabb lelkifurdalás nélkül bemutathatnánk, de borzasztóan izgat valami egészen más is. Szeretnék bátor művészi döntéseket hozni, sokfelé mozdulni, miközben azt gondolom, hogy kitaposott ösvényeket is bejárhatunk. Ezért óriási dilemma, hogy mikor mekkora kockázatot vállaljunk. Muszáj mérlegelni, mennyire befogadható egymás után, ugyanazon néző számára egy Purcarete-féle Ahogy tetszik élmény és mondjuk egy Vitéz lélek, ami – Pilinszky szavaival élve – azt vizsgálja, miként fogadja vissza „az ősi rend” a háború után hazatérőt. Arra jöttem rá, hogy a repertoár maga a mű, sőt, minden hónap egy műalkotás. Milyen térkép rajzolja ki a nagy egészet? A nagyérdemű tud-e benne tájékozódni? – ezt folyamatosan latolgatja a művészeti vezetés. Nem könnyű a saját vágyaink között egyensúlyozni... (Nevet.)

Mik volnának ezek?

Szeretnénk megfelelő nyitottságra nevelni a közönséget, hiszen ez a kulcs minden színházi nyelvhez, ugyanakkor célunk, hogy legyen egy határozott művészi arculata a Nemzetinek, tehát ha valahol mutatnak egy részletet egy előadásunkból, akkor cirka két év múlva mindenki kapásból tudja, hogy ez a mi produkciónk.

Lehetséges, hogy a repertoár különböző kísérleteknek adjon teret, mindazonáltal egységet képviseljen?

Ez a legfőbb kérdés, ez a nagy játék, a nagy truváj! Sokakról, többek közt rólam is azt mondják, hogy a rendezői gesztusaim könnyen fölismerhetők, hogy minden előadásomon ott a bélyeg, pedig tudatosan sokfélét rendezek változatos terekben. Amennyiben ez igaz, akár egy egész repertoár is fel tudja oldani ezt a látszólagos ellentmondást.

Te felismered, hogy miben áll a hasonlóság az egyes munkáid közt?

Valószínűleg a kritikusaim erről részletezőbben tudnának számot adni, de egy kis idő távlatából én is magamra ismerek egy-egy rendezésben. Bár a Vitéz lelket meg például az Isten ostora című előadást működtető rendezői gondolat nem azonos, különböző megszólalási mód érvényesül bennük és másfajta színpadi igazságokat kutatnak, tehát nehezen tudnám őket összevetni egymással. Se szókincsem, se terminológiám nincs hozzá. Talán csak annyit tudnék megfogalmazni, hogy a Vitéz lelket a történet, a mese, a szó gyönyörűséges varázsa működteti, ezzel szemben az Attila képek, töredékek, impulzusok, szimbólumok kusza szövevénye, amelyek végül egységesülnek és egy konkrét cselekménysorban összegződnek. Ezért az Attilának sokkal több köze van a Szarvassá változott fiúhoz vagy a Mesés férfiakhoz (Mesés férfiak szárnyakkal, a szerk.), mint más munkáimhoz. Mostanában a leginkább az foglalkoztat, miként lehet a költői elbeszélésmódot, amely elsősorban jelekkel kommunikál, ötvözni a narratív színházzal. A gyulai Psychével és a készülő Don Quiote-val is erre teszek próbát.

Az Isten ostora az idei POSZT legjobb produkciója lett. A szakmai beszélgetésén arról beszéltél, hogy az előadásaiddal nem az agyhoz kívánsz szólni, mert az manipulálható a legjobban...

Az izgat, miként lehet egyensúlyt teremteni szív és agy között. Azt hiszem, háromféle színház létezik: az, amelyik főként gondolati szinten hat és a szöveget állítja középpontba, az, amelyik elsősorban az érzelmeket mozgósítja, nagy figurákat, hősöket idéz, pátosszal teli és a térrel, a zenével is játszó költészetből születik, illetve létezik az a színház, amelyik mindkettőn túlmutat, ami a lelket próbálja megszólítani. Ez esetben a színész már nem annyira szerepjátékos a színpadon, sokkal inkább filmbeli Sztalkerhez hasonló vezető, aki a transzcendenssel érintkezik. Szeretnék utánajárni annak a titoknak, hogy lehet totális és egyben spirituális színházat teremteni...

Minden nagy művészszínház működése egy alapvető ellentmondást hordoz magában, egyszerre gyár és műhely, ezért azon fáradozol, hogy a Nemzeti működését a művészi igényekhez hajlítsd – mondtad nemrég. Min múlik, hogy ez sikerül-e?

Egyrészt azon, hogy hagyunk-e elég időt a produkciók megvalósítására, a felkészülésre. Másrészt azon, hogy újra és újra rá tudom-e döbbenteni a kollégáimat, hogy a munkánk lényege katalizálni egymás energiáit és erre csak akkor lesz módunk, ha belefeledkezünk és odaadjuk magunkat a színháznak.

Attila, az Isten ostora

Szükség van arra, hogy emlékeztesd őket?

Vannak alkotók, akik a repertoárszínházi világban szocializálódtak és olyannyira zavarba jönnek, ha lehetőséget kapnak hosszabb ideig próbálni, hogy visszakérdeznek: „miért?”. A duma szintjén mindenki egy gyáron túlmutató működésről ábrándozik, de amikor ezért áldozatot kell hozni, jönnek a gondok. Megrettennek, hogy bizonyos értelemben másként kellene élni, mások volnának az anyagi körülmények, mert esetleg felkéréseket kellene visszamondani. Ezek olyan tények, amikkel igazgatóként szembesülnöm kellett. Igyekszem empatikus maradni, mert azt is tudom, hogy nem magától értetődő a színészek lelkesedése. A közös élmények, az intenzív munkával töltött időszakok adnak kedvet az újabb kihívásokhoz és együttműködésekhez, ezek eredményeként lehet egymással valódi szövetségre lépni. Furcsa mód úgy tűnik, vidéken könnyebb művészszínházi irányt venni, mert a színészek kevésbé elfoglaltak, nincsenek olyan zilált állapotban, mint a budapestiek, akiket önmagában a város is eléggé leterhel.

Ekkora befolyással volna ránk a nyüzsgés?

Szerintem borzasztóan sok hasznos energiát emészt fel. Amikor Budapestre jöttem a családommal tudatosan költöztünk külvárosi közegbe. Ha összeszámolom, még így is rengeteg drága percet visz el egy nap az izgulás, hogy elkerüljem a forgatagot. Az ember érzi, hogyan vibrál egy utca, egy villamos, egy buszmegálló. Helyiektől is sokat hallom, mennyire fárasztó tud lenni a jövés-menés, és én is rendre azon kapom magam, hogy szétszórja a figyelmemet.

Mindezzel együtt a munka fel tud tölteni?

Hogyne. Ezért választottam ezt a helyet. A Nemzetiben végzett munkám egyelőre minden nehézségével együtt inspirál, ihletet ad. Ha eljön a pillanat, hogy már nem ösztönöz, abbahagyom….

El tudod képzelni, hogy jön egy ilyen pillanat?

Sőt! Úgy gondolom, hogy van egy határ, amíg szabad vállalni a vezetést. Valószínűleg ilyen tempóban nem lehet túl sokáig dolgozni, fásultan működtetni egy színházat pedig bűn.

A tempót tulajdonképpen te diktálod, te vállalsz igazgatást, rendezést, bizottsági tagságot, osztályfőnöki szerepet...

Persze! Ez csak úgy lehetséges, hogy rendkívül szigorú menetrend szerint élek, ami leginkább egy sportolóéhoz hasonlít. Minden másodpercem be van osztva, és nincs semmi más a színházon és a családon túl. Nem büfézek, nem megyek kávézni, sörözni, borozni, nem merengek a Duna parton. Minden szabad pillanatom a hozzátartozóimé és nagyon tudatosan törekszem arra, hogy teret adjak a közös tevékenységeknek. Arra jöttem rá, hogy teljesíteni is jobban tudok, ha általuk föltöltődöm. Azért ezt úgy kell elképzelned, hogy reggel elviszem a gyerekeket az iskolába és az esetek többségében már alszanak, mire hazaérek, de a hét egy napját mindenképpen megpróbálom nekik szentelni. No meg ha hétközben van egy pici szünet, rögtön edzek vagy elmegyek a srácokért vagy hazaugrok a lányokhoz. Nyilván túlvállalom magam, de nagyon szeretek rendezni, a diákjaimmal foglalkozni, akinek már egészen nagy szelet jut belőlem. A fáradtság biztos halmozódik az évek alatt, de a sok feladatban megtalálom a teljességet.

Milyen élmény, hogy egészen fiatal emberek is számítanak rád mentorukként?

Óriási öröm és felelősség. A mostani már a harmadik osztályom, hiszen anno Kijevben tanítottam Trill Zsoltékat, majd Rácz Jóskáékat. A tanítványaim még a lelkes népek, akik folyton zsizsegnek. Elküldtem őket vakációra, de már augusztusban kopogtattak nálam. Érdeklődőek, agyuk, mint a szivacs, tele vannak hittel. Ebből kéne minél többet átmenteni mindannyiunk szívébe. Jó volna, ha ők is hosszú évekig megőriznék a lendületet...

Ebben az évadban a Színház- és Filmművészeti Egyetemen is fogsz tanítani. Máté Gábor meghívott az osztályába.

Valóban. Az enyéim Debrecenbe mennek Csongor és Tündét csinálni a fiatal Fige Attilával, és ez idő alatt a tanításra szánt időm a Máté Gábor osztállyal fog telni.

Örültél a felkérésnek? Van számodra jelentősége?

Hogyne volna... Sajnálom, hogy sok tusakodás előzte meg ezt a meghívást, de ezzel már nem akarok foglalkozni. A színésznövendékek nagyon lelkesek, egy sor tehetség mutatkozik köztük. Döntő volt számomra, hogy éreztem, tényleg szeretnék, ha foglalkoznék velük. Továbbra is úgy érzem, hogy a tanítás inkább ad, mint elvesz, sőt, energiatartalékot képez, amiből évad közben is tudok merítkezni.

Újult erővel vágsz az évadba?

Ilyentájt mindig izgatottság fog el. A közönséggel való találkozást is várom. Biztos vagyok benne, hogy a személyes kapcsolattartásnak köze van a nézőszám növekedéshez, ráadásul minket is segít, ugyanis a nézők teszik fel a legjobb kérdéseket.

A negyedik Színházak Éjszakáján is találkozni fogtok velük...

Igen, irgalmatlan mennyiségű programmal várjuk őket a Színházak Éjszakáján, amit megelőz a Nemzeti Színház Nyílt Napja. Soroljam, hogy mivel készülünk?

Igen!

Lesz sárkány- , forgó- és makettkészítés, jelmezpróba, ének- és tánctanítás a kicsiknek, kulisszajárás gyorsöltözéssel, tapsrend próbával a nagyobbaknak. Házi süteményeket és recepteket zsűriznek a színészeink, akikkel fotózkodni és randevúzni is lehet majd. Jeleléssel és narrációval játsszuk a Fodrásznő című előadásunkat, majd Páskándi Géza abszurdokat adunk elő és beszédórát is tartunk Rubold Ödönnel, Blaskó Péterrel. Délutántól kezdve nyílt próbákon is részt vehetnek a hozzánk érkezők: Tóth Auguszta saját Mezei Mária estjére, Szűcs Nelli saját Fedák Sári-estjére gyakorol, közelgő premierünk, az Éden földön munkálataiba is bepillanthatnak az érdeklődők. Este hattól pedig a vízi színpadon számos koncertet kínálunk, velünk lesz Hobo és bandája, Tompos Kátya és Szirtes Edina Mókus, a Pegazusok Nem Léteznek együttes, Udvaros Dorottya, Hrutka Róbert és zenekara továbbá Olt Tamás és 20 tamburás. Idén is hajóval érkezhetnek hozzánk az éjszakázók, útközben találkozhatnak művészeinkkel és én is ott leszek. (A hajózáshoz előzetes regisztráció szükséges, melyet a Színházak éjszakája oldalon tehet meg. Úgy látjuk, a helyek megteltek, de saját kockázatra, érkezési sorrendben lehet próbálkozni. A szerk.)

Ilyen alkalmakkor mennyire tudtok közel kerülni egymáshoz a közönséggel?

Meghitt pillanatokat is megosztunk egymással és ez különlegessé teszi az ilyen eseményeket. Mindig az bizonyosodik be, hogy ez az ország nagyon szereti a színházat. Nem csoda, hogy Európában csak az észtek vesznek több színházjegyet, mint mi.

Tóth Berta / Színház.hu

Idén negyedik alkalommal rendezik meg 2015. szeptember 19-én, 26 fővárosi színház részvételével a Színházak Éjszakáját. Az esemény programja 2015. szeptember 1-én került nyilvánosságra. Itt elérhetik.

Résztvevő színházak: Átrium Film-Színház, Bethlen Téri Színház, Budapesti Operettszínház, Budapest Bábszínház, Centrál Színház, Dumaszínház, Játékszín, József Attila Színház, Jurányi Inkubátorház, Karinthy Színház, Katona József Színház, Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház, Madách Színház, Magyar Állami Operaház, MU Színház, Nemzeti Színház, Örkény István Színház, Pinceszínház, Radnóti Miklós Színház, Rózsavölgyi Szalon Arts&Café, Ódry Színpad (Színház- és Filmművészeti Egyetem), Szkéné Színház, Thália Színház, Trafó, Újszínház, Vígszínház.

Vásárolja meg karszalagját itt/most! >>