Bulvár? Miért ne? - Beszélgetés Kelemen Józseffel

Szeptember 25-én a Mezítláb a parkban című előadás premierjével indult az idei színházi szezon a kaposvári színházban. Neil Simon művéből 1967-ben készült nagy sikerű amerikai vígjáték Robert Redford és Jane Fonda főszereplésével. Kelemen József rendezésének főbb szerepeiben Tenki Dalmát, Hüse Csabát, Takács Katalint, Gyuricza Istvánt láthatják. 

Mezítláb a parkban – az ilyen darabot nevezzük bulvárnak?

Igen.

Azaz?

Olyan darab, amit szeret a közönség. És nemcsak egy bizonyos réteg, hanem a közönség nagy része.

Kivéve a sznobokat.

Tán még ők is, legfeljebb nem merik bevallani. Ha jól játsszuk, akkor mindenkit meg tudunk szólítani. Az úgymond egyszerű emberektől a finnyás értelmiségiekig mindenkit. Ha a színész nemcsak a szerep elsőre látható, felhabosított, felszínes tulajdonságait, de a gazdag, sokszínű, élettel teli jellemzőit, magát az egyszeri embert mutatja fel, akkor mindenki élvezettel nézi az úgynevezett bulvár előadást. A kiindulópont persze maga a darab: nem mindegy, hogy szappanopera-szerű ócskaság vagy minőségi, jó bulvár kerül-e a kezünkbe. Neil Simon nemhogy jó, ő remek bulvárszerző. Nem véletlen, hogy elképesztően sikeres.

Ezért is veszik elő oly gyakran a színházak.

Ez igaz, de hozzáteszem, Kaposvárott még nem játszottunk Neil Simont.

Mindenesetre te és a színészeid sikerre vagytok ítélve. Kötelező a siker – ez teher is lehet.

Nem teher, mert ha jó a szereposztás, márpedig az nagyszerű, és ha halálpontosan dolgozunk, márpedig igyekszünk, nem is marad el a siker. A szerző ugyanis tökéletes dramaturgiát alkalmazva, hihetetlen mesterségbeli tudást működtetve, a hatásmechanizmus sokszáz év alatt összegyűlt tapasztalatait latba vetve megsegít bennünket. Nyugodtan rábízhatjuk magunkat Neil Simonra, mi is, akik játsszuk, a nézők is, akik nézik, és remélhetőleg élvezik ezt a játékot.

Ha az író ennyire kiszámított, kötelezően betartandó mechanizmust konstruál, szükség van egyáltalán rendezőre? Nélküled nem ugyanaz az eredmény születne, mint általad?

Hadd áltassam magamat azzal, hogy nem. A készülő előadás dinamikáját, stílusát, hangvételét, ritmusát, megszülető világát egy külső szemnek kell kontrollálnia. Nem kérdés, hogy az írói instrukciókat pontosan betartva a színészek önmagukban is célba érnének, de mivel egy klasszikus, igazi bulvárról beszélünk, lehetőség van bizonyos árnyalatok kibontására, az egyes jellemek gazdagítására, majdhogynem teljes életek színpadra fogalmazására. Ehhez pedig igenis kell a rendező.

Mélységet keresel ott, ahol az nincs?

Éppen azt hangsúlyozom, hogy van. Neil Simon nem felszínes vázlatokat, hanem élő embereket hoz a színpadra. Boldogságot kereső, sok bajjal küszködő, egymást szeretni akaró emberekről beszél – és őket megfogalmazhatjuk egy brazil szappanopera silány színvonalán is, de Simon megadja a sanszot arra, hogy igazi, egyszeri, valóságos emberek életéről beszéljünk. Ha sikerül, akkor felszín is, mélység is megszólal, és nem marad el a siker.

Eddigi rendezéseid sikeresek voltak, de nem soroltuk a választott darabokat a bulvár kategóriájába.

A színház vezetése részéről az a kérés fogalmazódott meg, hogy rendezzek vígjátékot. Eszembe jutott, hogy Neil Simont még nem játszottunk, elolvastam néhány darabját, és azt láthattam, hogy egy igazán jó szerzőről van szó. Kedves, szerethető emberekről, mindenkinek ismerős helyzetekről ír – frenetikus humorral. Igen, bulvár. De miért ne lehetne azt játszani?! Különben is, az a kisrealista fogalmazásmód, amiben ezt meg kell szólaltatni, közel áll hozzám. Az árnyalatok megragadása, a „mütyürkézés” sokkal inkább az én világom, mint a stilizált fogalmazásmód. Nem akármi ez: szakértelmet követel, mint bármely mestermunka. Ahogyan egy asztalosnál sem mindegy, hol a szálirány, merre kell meghúzni a csavart, hogy ne szakadjon szét a fa…

Egy igazi színházi Mesterrel találkoztál. Tanultál tőle valamit?

Persze. Hogyan poentíroz, miként épít fel egy jelenetet, és a jelentekből egy történetet, hol csomózza meg és hol lazítja a szálakat. Rendkívül jó szakember, aki hagyja, hogy őt a közönség is formálja, mert egy pillanatra sem téveszti szem elől az adott dialógus és helyzet hatása.

Ő maga is beszél erről, igaz, ennek árnyoldaláról is: panaszkodik, hogy gondolatok megfogalmazása helyett sokan csak azt várják tőle, hogy kacagtasson, akárha csörgőt rázna egy csecsemőnek…

Megértem, hiszen nyilván azt gondolja a figuráiról, amiről eddig is beszéltem: hogy azok gazdag és árnyalt személyiségek.

A sikeres művészek tudathasadásos állapota: reflektorfény egyfelől, vállveregetés másfelől.

Végülis nagyobb sikere van, mint bárki másnak. Márpedig a sikert nem kell magyarázni.

Színész (is) vagy: szívesen játszanál Neil Simon-darabban?

Abszolút! Lubickolni lehet a szerepeiben, az őrült helyzeteiben.

Rendezőként akár mindegyik szerepet előjátszhatod a színészeidnek.

Szoktam ilyet, de nem várom el, hogy azt másolják. Természetesen a rendezői székben is egy színész idegrendszerével követem azt, ami a színpadon történik. Ha tehát kérek valamit, azt általában meg is mutatom. De csak azt próbálom segíteni, hogy ők megtalálják a saját megoldásukat. Közösen kell megszülnünk a szerepeket és az előadást, örömmel fogadom és beépítem a színészek ötleteit. A hiúságomnál mégiscsak fontosabb az előadás.

Az fontos-e, hogy a történet a hatvanas évek New Yorkjában játszódik? Mi köze ehhez a kaposvári nézőnek?

Végülis semmi. Filmekből és a 21. századi technika jóvoltából sokat tudhatunk erről, és a híres filmet is sokan ismerhetik, Robert Redforddal a főszerepben. De mégiscsak egy idegen városban vagyunk fél évszázaddal ezelőtt. Sokat rágódtam ezen: közelebb hozzuk-e a történetet és a szereplőket, azaz itt és most játszódjék-e az egész. Aztán hagytam ott és akkor – ez a kis distancia talán segít abban, hogy elemelkedjünk a stilizáció felé. Bármilyen aktualizálás vagy üzenet idegen a darabtól, a szerzőtől. Ha jól fogalmazunk, a színpadon megjelenő szereplők személyes ismerőseink lesznek, akár Magyarországon, akár Amerikában játszódik a történet. 

Apropó, Amerika: az általad rendezett darabok – leszámítva a gyerekelőadásokat – mind az angolszász világhoz kötődnek: Miller, Tennessee Williams, Shakespeare, Rose, Steinbeck…

Véletlen. Nem törekszem erre. Az viszont igaz, hogy az általuk kedvelt ábrázolásmód, az aprólékos kisrealizmus nem idegen tőlem. Kivételes mesteremberekről beszélünk, akik más-más hangvételű drámákban, de remekül bánnak a színházi hatásmechanizmussal. Érdemes hallgatni rájuk, követni őket. Neil Simon a legjobb mesteremberek módján halálpontosan kijelöli azt az útvonalat, amin haladnunk kell.

Hol itt a rendező és a színész szabadsága?

Ott, hogy amikor erről az útról picit letérünk, mert saját személyiségünket mégiscsak beépítjük az előadásba, akkor a magunk szabadsága szerint gazdagítjuk mindazt, amit a szerző felkínál. Nem kőbe vésett kotta ez, amitől tilos eltérni. Ajánlat ez, amit, az ember maga is rájön, érdemes megfogadni. Mert ha ellene mégy, elbotlasz a következő kanyarban. De ez nem kaloda, színésznek is, rendezőnek is megadja az alkotás örömét.  

Ha minden a vágyaid szerint halad, akkor mivel találkozik majd a néző, aki ezt az előadást választja?

Helyes, szeretnivaló emberekkel, nagyszerű színészekkel, fordulatos, izgalmas, hol vicces, hol könnyeztető történettel. Jó színházzal.

Ha így lesz, siker lesz. A siker egyesek szemében gyanús.

Talán ezért ellentmondásos Neil Simon fogadtatása. Ahogy te is mondtad: hol mennybe emelik, hol vállveregetve lesajnálják.

Az utóbbit az is jelzi, hogy alig találtam róla komoly, fajsúlyos kritikát. De az előbbire is sok példa van: Shakespeare-hez, Moliere-hez hasonlítják, van, aki a huszadik század legjelentősebb szerzőjének tartja.

Nem én vagyok az, aki itt igazságot tesz. Egyet tudok, azt, amit minden próbán újra és újra megélünk a színészekkel: hiába tudjuk, mi következik, hiába hangoznak el ezredszer a poénok, örömet, élvezetet okoznak. Arra ad lehetőséget, hogy örömszínházat csináljunk. És ha ügyesek vagyunk, ez az örömszínház átsugárzik majd a nézőtérre is.

B. L.