"Fontos emlékezetpolitikai jelenséget kezdtünk kutatni" - Villáminterjú Jákfalvi Magdolnával

Élő hagyomány címmel közös tudományos és szakmai konferenciát szervez az operett műfaj múltjáról, jelenéről és várható jövőjéről a Budapesti Operettszínház és a 150 éves Színház- és Filmművészeti Egyetem.

A kétnapos rendezvényt október 24-én, a Magyar Operett Napján, illetve másnap, október 25-én tartják az Operettszínházban. A tanácskozás kapcsán Jákfalvi Magdolnával, a Színház- és Filmművészeti Egyetem egyetemi tanárával, a konferencia ötletgazdájával Spilák Klára beszélgetett.

SK: -Honnan jött a konferencia ötlete és az a gondolat, hogy közösen szervezze azt a két intézmény?

JM: A rendezvény apropóját a 100. születésnapját idén ünneplő Csárdáskirálynő adta. Ez a centenárium megmozgatta a képzeletünkben azt a magyar kulturális hagyományt, amelynek az operett műfaj komoly letéteményese. Az pedig, hogy a két intézmény közösen állt az ügy mellé, magától értetődő, hiszen az egyik helyen képzik azokat a művészeket, akiknek a tudására a másik hely számíthat.

SK: -Hogyan állítottátok össze a konferencia programját?

JM: Még tavasszal kiküldtünk egy általános felhívást a történész, szakírói és színházcsinálói szakmának, melyben azt kértük, legyen kedvük végiggondolni és megfogalmazni viszonyukat az operett műfajához. Feltételeztük, hogy sokakat inspirál az a feszültség, mely az operett-motívumok általános ismertsége és a műfaj hiányos szakmai reprezentációja között vibrál. Emellett felkértük a szakma sztárrendezőit, fogalmazzák meg állításaikat és kételyeiket a műfaj múltjáról és a jelen gyakorlatáról. Büszkék vagyunk erre a két teljes napot kitöltő programra, mely a Magyar Operett Napján figyelmünket a kulturális emlékezetünket titkosan vagy csendesen, de erőteljesen strukturáló jelenségre irányítja. Az előadók többek között beszélnek majd a legendás hazai alkotások létrejöttéről, az operett-hungarikumról, az '50-es évek államszocialista operettjének kialakulásáról, a szerepkörök túléléséről, az Operettszínház egykori és mai emblematikus előadásairól, de itt lesz Kevin Clarke zenetörténész is, aki Az amerikai Csárdás címmel tart előadást. A konferencia beszédet indít arról is, hogy a mai alkotók hol találják meg a fogalmazás és a kérdezés lehetőségét e műfajban.

SK: -Hogy látod, mit gondol ma a szakma és mit a közönség az operettről?

JM: A konferencia körüli élénk bizsergés visszaigazolja sejtésünket, hogy fontos emlékezetpolitikai jelenséget kezdtünk kutatni.A magyar operett világhírű, ezt a Lehár-Kálmán-Huszka-bemutatók igazolják, de értékelésük igen hiányos. Épp ezért úgy látjuk, kellő pillanatban rendezzük meg a konferenciát, hogy elemezzük azt az új kíváncsiságot, amely (Ascher Tamás szavaival) az „operett ravaszkás idiotizmusa körül" kialakult. A két nap során körbejárjuk, ki mit hall egyáltalán operettnek, ki mit ért egy zenés színházi műfaj nagyon kemény szabályai alatt. Hiszen van, akinek az operett csak az I. világháború alatt az arisztokrata osztályokat bemutató könnyed muzsika, van, aki csakis Honthy Hannához köti, és van, aki örömmel látja a realistább értelmezések, például az egykori kaposvári operettek megjelenését. Sőt, olyanokat is ismerünk, akik ma írnak operettet.

A konferenciát azért szerveztük, mert a dominánsan kisrealista színházi hagyományban élve nem pontosan tudjuk, mit is gondoljunk az operettről, a zenés népszínházról, hiszen a színházi szakma, a napi kritikusok és a történetírók találkozási felülete ebben a műfajban feltűnően lyukacsos. Az egyetem és a színház közös szervezésű eseményével szakmai párbeszédet kezdeményezünk az újraírásról, az operett muzsikájáról, az operettjátszás színészi technikákról. A konferencián elhangozott előadásokat könyvbe szerkesztjük tavasszal, s ezzel elindítunk végre magyarul, de várhatóan nemzetközi érdeklődésre is számot tartó párbeszédet az operettről. Mert a monarchia területén nem kell lábjegyzetelnünk azt a viccet (vagy élcet, hogy Rátonyi Róbertet is megidézzük), amit mostanában leterhelve dúdolunk egymásnak: „Túl a konferencián - boldogok leszünk".