"A művészet megállítja az időt" - 100 éve született Arthur Miller

1915. október 17-én született New Yorkban Arthur Miller Pulitzer-díjas amerikai író, aki görög sorstragédiákat idéző, katartikus drámákat alkotott, valójában egyetlen kérdés foglalkoztatta egész életében: Képes-e az ember a jót választani?

Arthur Miller pályájáról:

Rájött, hogy élvezi az írást

Osztrák származású apja egy kisebb ruhagyár tulajdonosa volt, de üzlete a gazdasági válság idején tönkrement. Az ifjút a csőd a teljes kiábrándultság szélére taszította, nem hitt többé az amerikai álomban, és egy egész életre szóló ellenszenv ébredt benne a minduntalan az anyagi javakat hajszolókkal szemben. A család anyagi körülményei miatt kétkezi munkákat kellett vállalnia, hogy tanulmányait a Michigani Egyetemen fedezni tudja. 1936-ban írta első drámáját No Villain címmel, amellyel rangos iskolai irodalmi díjat nyert. Rájött, hogy élvezi az írást, és arra gondolt, hogy ebből akár meg is élhetne. Beiratkozott a tekintélyes Kenneth Rowe professzor drámaírás szemináriumára, ahol megtanulta, hogyan lehet úgy felépíteni egy drámát, hogy hatással legyen a közönségre. Közös munkájukból hosszú évekre szóló barátság fejlődött. Millert élete végéig szoros kapcsolat fűzte alma materéhez, két díjat és az egyetem színházát is róla nevezték el.
    

1938-ban, a diploma megszerzése után visszatért New Yorkba, ahol többek között a CBS (Columbia Broadcasting System) számára írt forgatókönyveket. 1940-ben feleségül vette egykori egyetemi csoporttársát, Mary Slatteryt, akitől két gyermeke született.

Hajójavító telepen dolgozott
   

A második világháború idején testi alkalmatlansága miatt nem hívták be katonának, egy brooklyni hajójavító telepen dolgozott, és anyagot gyűjtött a Helyzet normális című riportregényéhez. A Broadwayn 1944-ben mutatkozott be Az ember, akinek mindenben szerencséje volt című drámájával, de a darab csúfosan megbukott. Anyagilag is nehéz helyzetbe került, ezért a világháború után megjelentette riportregényét, majd a Gyújtópont című regényt, amely az antiszemitizmus kérdéskörét járta körül. 1947-ben ismét a Broadwayn próbált szerencsét Édes fiaim című drámájával, melyet Elia Kazan vitt színpadra. A siker ezúttal nem maradt el, a színmű 328 előadást ért meg. Miller és Kazan Tony-díjat kapott, Millernek ítélték a New York-i drámakritikusok díját is.

Az ügynök halála tarolt
    

Családi pénzügyei is rendeződtek, olyannyira, hogy farmot vásárolt Connecticutban, következő darabján már ott dolgozott. Az ügynök halála 1949-ben készült el, és még abban az évben színpadra állították. A Pulitzer-díjas darab, amely azóta is a világ számos pontján szerepel a színházak műsorán, a kor kiemelkedő drámaírójává avatta. A soha el nem érhető siker álomvilágában élő, gyermekeiért önmagát feláldozó Willy Loman alakja azóta is nagy színészek jutalomjátéka. Olyan művészek játszották már el a házaló kisember alakját, mint Fredric March, Rod Steiger és Dustin Hoffman, a magyarok közül Tímár József legendás alakítása mellett emlékezetes marad Tordy Géza ügynöke, legutóbb pedig Bodrogi Gyula alakítása.
    

A kommunistavadász bizottság céltáblája lett

Az ötvenes évek elején számos baloldali ügyet támogatott, ezért McCarthy szenátor kommunistavadász bizottságának egyik céltáblája lett. Az ezzel kapcsolatos események árnyékában született a Salemi boszorkányok című drámája, amelyhez az 1692-ben lezajlott boszorkányperek szolgáltatták a történelmi hátteret. A mű - ha közvetve is - híven tükrözi mindazokat a személyes és erkölcsi dilemmákat, amelyekkel szerzője az ötvenes évek elején szembesült. A darabból kétszer készült film, 1958-ban és 1996-ban, ez utóbbi Oscar-díjat kapott a forgatókönyvért.

Marilyn Monroe és Miller

A popkultúra ismert arcává tette Marilyn
    

1955-ben a Két hétfő emléke és a Pillantás a hídról című darabjainak bemutatója után az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság perbe fogta, és hosszas procedúra után elítélte. 1956-ban végzetes személyes döntést hozott: elvált a feleségétől, és titokban feleségül vette Marilyn Monroe-t, a kor szexszimbólumát. A házassággal újfajta hírnévre tett szert: a popkultúra ismert arca lett, amitől kifejezetten irtózott. Házasságuk sikerében sokan kételkedtek, Kazan is, akit korábban szintén gyengéd szálak fűztek Marilynhez, és a szőke dívát alkalmatlannak találta a házasságra. Miller szerelmes volt, és ragaszkodott erkölcsi elveihez, de kapcsolatukon ez sem segített. Alig öt évet éltek együtt, 1960-ban a Kallódó emberek című film forgatása közben szétköltöztek, hamarosan el is váltak. Monroe 1962 augusztusában meghalt, Miller pedig ugyanebben az évben feleségül vette Inge Morath fotográfust, akivel több közös könyvük is megjelent.
    

Maga is rendezett

1964-ben megírta A bűnbeesés után című - önéletrajzi ihletésű - drámáját, majd a Közjáték Vichyben című darabot. 1969-ben Londonban maga rendezte meg Az alku című darabját. Hosszú szünet következett alkotói pályáján, későbbi darabjai pedig kevéssé népszerűek. Közéleti tevékenysége továbbra is jelentős maradt: volt a PEN Club elnöke, felemelte szavát a diktatúrákban élő írótársaiért. 1995-ben pedig elvállalta az Oxfordi Egyetem kortárs színháztudományi tanszékének vezetését.

Élete utolsó éveiben rákkal és különböző szív- és tüdőproblémákkal küzdött, ami visszavonulásra késztette. 2005. február 10-én halt meg a Connecticut állambeli Roxburyben lévő farmján, amelyet még a Monroe-val való házassága idején vásárolt.

Születésének 100. és halálának 10. évfordulója alkalmából két színház, a northamptoni Royal and Derngate Színház és a liverpooli Everyman Színház koprodukcióban tűzte műsorára eddig ismeretlen, eredetileg megfilmesítésre szánt darabját a The Hook (A horog) című alkotást.

Egy 2002-es interjú Millerrel:

(Fordította: Battyán Katalin, Forrás: eszmelet.hu)

"A fiatalok kiélezett helyzetre várnak. Olyan döntéskényszerre, amely értékeket hoz a számukra…” – fogalmazott Arthur Miller idén márciusban Michael March-csal folytatott látnoki beszélgetése során New York-ban. A drámaíró a kultúra lerombolásáról, a terrorizmus fenyegetéséről és a biztonság elvesztéséről szólt.

Michael March: Ha festő volna, hogyan ábrázolná a huszadik századot? Milyen színeket használna?

Arthur Miller: Pirosat, csak pirosat, a vér miatt. Nem hiszem, hogy volt más történelmi korszak, amelyben ennyi embert öltek meg. Gyilkoltak hadseregek, állami erőszakszervezetek és így tovább. Ott van például a második világháború. Vagy vegyük Vietnamot, Koreát, Ruandát, vagy a balkáni háborút! Vadak vagyunk. Másrészt a természettudományok hihetetlen mértékben követték az emberi képzeletet, alig néhány lépésnyire a mészárlások színhelyétől. Az ész számára ez elfogadhatatlan, tehát a homokba dugjuk a fejünket. Filmeket készítünk, rockzenét játszunk, a festők festenek, én színdarabokat írok, és mindenki úgy tesz, mintha minden rendben volna. Pedig szerintem nincs minden rendben. Bizony azt hiszem, hogy számtalan már megfogalmazott késztetés indokolhatja a civilizáció elpusztítását.

M. M.: És mik az érzései ezzel az új évszázaddal kapcsolatban?

A. M.: Nem szabadulhatok attól a gondolattól, hogy ma már a lehetőségek közé tartozik, hogy valaki egy kis csónakban New York kikötőjébe evezzen egy atombombával, abban a reményben, hogy egyenesen a mennybe jut. Úgy látom, ez teljességgel elképzelhető. Ötven éve senki nem gondolta volna ezt, legfeljebb egy elmeháborodott. Persze egy olyan megszállott ember, mint Szaddám Husszein, egy ilyen cselekedetet maradéktalanul meg tud indokolni. Hecceli az atombombákkal rendelkező Izraelt. És az izraelieket nem fogják azelőtt elpusztítani, hogy ők másokat el ne pusztítanának. India és Pakisztán esetében is borotvaélen táncolunk. A darabjaimban vidámabb színek használatára törekszem, de a biztonság iránti illúzióimat teljesen elvesztettem. Ez nem paranoia, ez maga a valóság. Adott egy milliárdos az Arab-sivatag szélén, aki pénzét arra költi, hogy ilyen cselekedetekre képezzenek ki embereket. Az a bökkenő, hogy ideológiai és vallási magyarázatot is találnak minderre. Tehát ésszerűek, akárcsak mi.

M. M.: Yasunari Kawabata japán író azt mondta: “A sírgödör műalkotás.”

A. M.: Ismerek egy házaspárt Connecticutban. Vettek egy sírhelyet, egy darab űrt, egy kis vidéki temetőben, mert onnan szép a kilátás. Komolyan. Fontos volt nekik a szép kilátás. Nagyapám azt akarta, hogy egy agyonzsúfolt brooklyni temetőbe kerüljön, sok ember közé, de ne a parcella szélére, nehogy az arra járók rálépjenek. Inkább választott egy távoli sarkot, ahol senki nem zavarja nyugalmát. Hát ilyen különcök vagyunk!

Arthur Miller és Inge Morath lányukkal, Rebecca-val

M. M.: Miféle halált halna ma Bill Loman, az ügynök?

A. M.: Először is, ma többet játsszák Az ügynök halálát, mint bármikor ezelőtt, és az emberek azt mondják, hogy most hívebben tükrözi a valóságot. Régebben a főszereplő egy szélsőség megtestesítője volt, akivel a többség nemigen tudott azonosulni: ma ő a többség. Sőt, van itt valami érdekes: Bush elnök egyik javaslata az, hogy vonjanak ki pénzt, több milliárd dollárt a nyugdíjalapokból, és az alapok tulajdonosainak utasításai szerint fektessék azt be a tőzsdén. Magyarul, George Bush szerencsejátékost csinálna mindenkiből, aki még nem lett azzá – azokból az emberekből, akik mindössze azt akarták maguknak biztosítani, hogy idős korukra ne kelljen éhezniük. Ezt a pénzt most fel akarják szabadítani, és ezeket az embereket befektetőkké akarják tenni, ami nem más, mint a szerencsejátékos szalonképesebb elnevezése. No már most, a tőzsde az utóbbi egy év során alaposan meggyengült. Mi lenne ezekkel az emberekkel és a nyugdíjaikkal, ha a kormány ezt az intézkedést már végrehajtotta volna?

M. M.: A beszélgetésben a gonosztól a hatalomig jutottunk: azokig az erőkig, amelyek az embert megfosztják méltóságától, munkájától, szertefoszlatják álmait, a gazdagság illúzióját; a gonosz a hatalom befektetéseiben jelenik meg.

A. M.: Egyetértek. Igen, ezt teszik, vagy ezt próbálják tenni; még nem következett be, de nagyon könnyen megtörténhet. Igyekeznek bizonytalanná tenni azt, ami legalább részben valóságos volt. Így a tőzsdén kockáztató kevesek bizonytalanságát tömegekre terjesztik ki.

M.M.: És mit gondol a szociális biztonságról?

A. M.: Minél több részletét ismerjük meg a rendszernek, annál illuzórikusabbnak, sőt sokszor lázálomszerűnek tűnik. A nagy ellenállást ezzel az új adótörvény-javaslattal szemben – amely a lakosság leggazdagabb 1%-ának nyújtana további előnyöket – a legeslegtehetősebbek egy kis csoportja tanúsítja, köztük Bill Gates, aki valószínűleg a világ leggazdagabb embere; azért ellenzik ezt a javaslatot, mert bár őket gazdagabbá tenné, csökkentené jótékonysági adományaik összegét. Így jön létre a kétségkívül lusta és semmirekellő örökösök osztálya.

M. M.: Pillanatnyilag biztonságban érzik magukat a jólétben.

A. M.: Érzik, hogy ez annak a rendszernek a romlásához vezet, amely számukra oly nagy hasznot hozott, és hogy ki fog alakulni egy olyan osztály, amelynek a tagjai csak tartják a zsákot, és a pénz szépen belehullik. Nem kell érte feltalálniuk semmit, se dolgozni, se bármit elvégezni. Fel kell tennünk magunknak a kérdést: honnan ez az elgondolás? Egy vadonatúj elnöktől. Csak arra tudok gondolni, hogy mivel az olajszakmából jött, az olajvállalatok, amelyek hírhedt ragadozók (nem oda mennek, ahol az olaj található, még ha az karnyújtásnyira esik is), arra számítottak, hogy az ő emberük majd több pénzt tud elvonni az adóhivataltól. Mindenki más le van…

M. M.: Visszatekintve azt mondhatjuk, hogy a művészet konzerválja az életet. A konzerválás pedig valóságérzetet alakít ki bennünk. Ez rendkívül ellentmondásosnak tűnik.

A. M.: Napjainkban alapvetően ez a művészet feladata. Megállítani az időt. Mindannyian megállítjuk az időt. Azt a tömeges képáradatot, ami minden országot tartalom és jelentés nélkül elönt, a művészet megállítja. Elég régóta tart ez ahhoz, hogy elmondhassuk: “Aha, tehát ez az?!” A felismerés pillanatával ajándékoz meg bennünket. De csak ezt a pillanatot kapjuk. Ha a fiatalokról szerzett csekély tapasztalataimat általánosíthatom, úgy látom, ők tudják, hogy valami hiányzik. És ez foglalkoztatja is őket. Azt hiszik, mondjuk az én munkásságommal vagy a nemzedékem munkásságával kapcsolatban, hogy ez a valami létezett egyszer.

A fiatalok kiélezett helyzetre várnak. Olyan döntéskényszerre, amely értékeket hoz a számukra, más szóval feladatokat. Olyan eszméket, amelyeket muszáj megértenünk ahhoz, hogy életben maradjunk. Most nincs ilyen. Minden eszméről eldönthetik: kérik-e vagy sem. Önkényesen cselekszenek. Szükségszerűség semmiben nem mutatkozik. Ez nagyon jellegzetes, manapság talán a leggyakoribb helyzet, amelyet a véget nem érő, értelmetlen képsorozatokat ontó látszat-kultúra kényszerít ránk.

M. M.: Elérkeztünk arra a fokra, hogy a megmagyarázható világ elveszett.

A. M.: Nem tudom, mi lehet az oka, de azt tudom, hogy mi lett a következménye: csak üzletember létezik. Kultúra sehol. Nem tudom, vajon az elmúlt százegynéhány év sok háborúja pusztította-e el. Egy olyan vallás például, amely az ember méltóságát hirdeti és áldást oszt, de nem ítéli el a holokausztot, végül rögeszmévé válik. A vallás egy ilyen országban olyan, mint egy futball-mérkőzés: az emberek intézményesen egybegyűlnek és éltetik az egyház vezetőjét. Az, hogy valaki valamilyen értékrend szerint változtasson az életén, nagyon távolinak tűnik. Az egyetlen érvényes érték, hogy együtt vagyunk. Ez az érték. Mindannyian együtt. Együtt énekelünk és együtt imádkozunk.

M. M.: Együtt utazunk a süllyedő hajón.

A. M.: Így van. Az egyetlen dolog, ami erről az országról bizton elmondható, hogy át fog alakulni. Ez az egy, amit biztosra veszek. Bármilyen is a jelen, a jövő más lesz.

(Fordította: Battyán Katalin)