Aki szeret, annak igaza van - Antal Csaba a Találkozás bemutatójáról

Október 23-án mutatja be a Pesti Színház Nádas Péter és Vidovszky László Találkozás című drámáját. Ennek kapcsán a díszlettervező, Antal Csaba mesélt.

Ajánló a darab elé:

Nádas Péter a magyar és európai irodalom egyik legkiemelkedőbb alkotója, művészeti életünk meghatározó intellektusa. Találkozás című drámáját 1979-ben írta, és ősbemutatója 1985-ben volt a Pesti Színházban. Nádas hangja és írói stílusa utánozhatatlan, egyedülálló a magyar drámairodalomban. Sem követője, sem elődje nincs különleges drámai látásmódjának, és a kortárs színháznak feladata őt újra és újra felfedezni.

A Találkozás katartikus, múlttal szembesítő műalkotás, egy fiatalember és egy asszony szenvedéstörténete, amelyben a két főszereplő az emberi lélek legmélyebb rétegeibe ás le, és a világ legszebb szerelmes történetét mesélik el Nádas és a színház univerzális nyelvén. A két főszereplő találkozásának célja azonban nemcsak a múlt önkínzó felidézése, a tragédia újraélése, hanem a feloldozás és a megbékélés gesztusa is.

bemutató | 2015. október 23. | Pesti Színház

Az előadást 18 éven felüli nézőinknek ajánlják!

Antal Csaba a Találkozásokról:

Nagyon hamar megfogant bennem a koncepció. Van egy nő, aki radikálisan visszalapoz az életkönyvébe. Ma elhatározza, hogy öngyilkos lesz. Régóta járhatott a fejében, de azért éppen ma, mert érkezik egy idegen. Ez a nő szélesre tár egy ajtót, saját magát, hogy belépjen rajta egy idegen, egyetlen szerelmének a fia. És ez az idegen beavatásban részesül. Most válik férfivá. Nagyon szövevényes és összetett a történet. Mert ha valaki lemond arról, hogy folytassa az életenergiáit, az egy végpont. Van egy múltja, ami állandóan újrajátszódik benne, és nem akarja tovább. Számomra az volt a legfőbb kérdés, hogyan lehet a jelenből átkeveredni a képzeletbeli múltba. Hogy hol van ez a mezsgye, ami átjárható. Hogyan átjárható oda és hogyan vissza.

Zseniálisan van megírva a mű, rajongok érte.  Bár Nádas Péter úgy írta meg, hogy egy térben játszódik, mégis azt az inspirációt adta, hogy amit elmesél, az életre kel. És ha egy történés életre kel, akkor meg kell jeleníteni.

Ez egy kettős útvonal: egyrészt valaki a saját életrajzának világpremierjét adja elő – mert ez a nő, Mária még soha senkinek nem beszélt a saját életéről, de senkinek. Másrészt jön egy másik ember, akinek ahhoz, hogy felnőhessen, ezt meg kell tudnia.

A beavató és áldozati bárány találkozik. Rituálé.

A Találkozás tere a legmetafizikusabb tér a világon. Meg van írva ez a vörös ajtó, amit kitár a nő, és teljesen egyértelmű volt, hogy semmiféle realizmusnak nem szabad jelen lenni ebben a jelen való térben. Ez egy fehér tér, mert ez közelít leginkább az én metafizikusnak képzelt játékomhoz. Nekem az volt a legfontosabb a legelső perctől fogva, hogy bárhol, bármikor átjárható legyen ez a tér. Mert ebben a felfokozott élethelyzetben olyan rendezetlen Mária gondolkodása, hogy egyik pillanatban ezt gondolja, a másikban pedig már teljesen mást. Nincs rendszer, a pillanatnyi érzelmi, pszichikai állapot rendezi a gondolatokat. Ahogy a szereplőnek eszébe jut egy emlék, és bemegy a függöny mögé, akkor életre kelnek és realitásukban megjelennek azok a terek, amelyekről a történetben szó van.

Azt az útvonalat, amit a színpadon kívül végigjárunk, semmiféle logika nem rendezi. Mert ha az ember bemegy egy lakásba, akkor van előszoba, nappali, stb. Itt viszont káosz van, éppen úgy, mint az ember agyában. Ami a függöny mögött van, az egy rendetlen tér. A néző nem látja, csak filmen keresztül. Ezt a rendetlenséget egy olyan közvetítettségben kell látnia a közönségnek, amikor a színész nincs jelen a színpadon.

Imaginárius gondolati térben van jelen. Az, hogy milyen metszeteket, kivágásokat lát a néző, az éppen a zajló történettől függ. Nagyon érdekes az arányok viszonya ebben az imaginárius térben, ebben az ürességben. A kép csak arra koncentrál, ami az emlékben lényeges és pontosan olyan arányban, amilyenben az az emlékben lényeges.

Mégis, egy részét ebben a furcsa térben láthatóvá teszem a nézők számára. Ez pedig a tér, ahol Mária és a Fiatalember édesapja először és utoljára  találkoznak, az ő szerelmüknek a tere. Ez egy makett. Olyan teret terveztem, ahol sűrítményben megkaphatjuk az ötvenes évek architektúráját. Ahol panelházak között egyszer csak egy templom válik láthatóvá. A sétányon két figura jelenik meg, Mária, és szerelme, akik ólomszínűek. Ezt Balassa Péternek köszönhetem, ő beszél tanulmányában ólomsúlyú figurákról. Neki adózom ezzel.

Igyekeztem átemelni a művet a darab írásához képest a jelen időbe, és az anyagválasztásnál törekedtem arra, hogy nagyon korszerű anyagok legyenek jelen. Az a bizonyos kitárt vörös ajtó egy finoman polírozottan elkészített plexi ajtó, szálrahúzott rozsdamentes acélkerettel, aminek semmi köze a térhez. Az ágy, a kereszt, az asztal és a szék is rozsdamentes acél. Szerettem volna egy mai anyagot, egy nem természetes anyagot, ami az absztrakciót még jobban fokozza.  Ez egy igazán nemes fém, mert egy nemes asszonyról van szó.

Fehér pévécé padlót gondoltam el, ami kopog, ha járnak rajta. Mert a járás még a metafizikus térben is hangot ad. Van egy mezsgye, ahol átjárás nyílik a sokkal nagyobb fajsúllyal és erővel létező képzelet és múlt között. Ennek a mezsgyének, az átjárható falnak az anyaga is hihetetlenül modern, teherautóponyva. Fel van vágva ötven centis csíkokra.

Az igazi rituális terek valami arénában voltak, például a kivégzések tere, vagy küzdőterek, ahol gladiátor küzdelmeket rendeztek, mind-mind tiszta homok és vér voltak. Fehérség és vér. Ezért van jelentősége a vörös színnek a látványvilágban. A fém pedig az erőszakosságot hozza be a térbe.  Ez egy drámai színtér, az a hely, ahol az áldozat megtörténik.

Ez a káosz, ez a sehová se vezető tér Nádas gondolkodásából nő ki.

Nincs ígéret.

Nagyon örültem annak, hogy Enikőnél mindez meghallgatásra talált. Nagyszerű, ahogy Börcsök Enikő és Király Dániel működnek. Nem beszélve arról a hihetetlen alázatról, ahogyan mindannyian dolgoznak.